Halmazállapot változás

Pünkösdi királyság

A pazar épület csendjét szokatlan zsivaj zavarta meg. Nem is kisvárosban, inkább falucskában áll az egykori kolostorból átalakított historikus szálloda. Tekintélyes falak a templom tőszomszédságában, hatalmas kapuzat, széles lépcsősorok és magas boltozatok… az egykori cellák ma jól felszerelt szobák. Legtöbbjük a narancsliget-udvarra néz. Szinte hallani még az elsóhajtott imákat és a folyosón lépegető rendtársak csoszogását, ahogy a matutinumra, a hajnali zsolozsmára vonulnak. De most szökőkútfröccsenés-szerű gyerekzsivaj könnyű csobogása töri meg a szokásos fenséges csönd olajossűrű viszkozitását. Ettől az én tudatom halmazállapota is megváltozik. Kizökken az idő, kizökken a figyelem, oda a fegyelem, zavarónak tűnik a csivitelő lárma. 

Hosszú süvegben, fekete palástokban szabadulnak be a gyerekek, mintha egy fiaboszorkányképző növendékei lepnék el az egykor megszentelt épületet. Talán az ördög igyekszik hatalmába keríteni a metamorfózison átesett kolostort? Nem tudatosult a gonosz arról, hogy a szerzetesek helyét már átvették az utazók és előkelő vendégek – a metamorfózis első lépése már megtörtént? Micsoda halmazállapot-változás már önmagában az is, hogy a szakrálisból előbb szekuláris intézmény lett, most, második lépésben pedig diabolikus hatalomátvétel készül? Az imák helyét átvette a világi beszéd, s a kapu előtt várakozik a maga sorára a káromlás szava? A csevegő varázsló-palánták volnának az első hadtest, amely támadásba lendül az árnyék-oldal szolgálatában, hogy végképp elorozza azt, ami még megmaradt az egykor szakrálisból: a köveket és a lépcsőket? Mert a zsivajgó iskolások vicsorító töklámpásokat helyeznek el a lépcsőfordulókban és mindenféle varázsobjektumokat szórnak szét az épületben: itt egy kis almahéj, ott bogyók és tobozok, szalagok, minden csupa vidámság… 

Aztán hirtelen megtörik a megkísérelt varázs-hatalomátvétel, elszélednek a gyerekek, véget ér az iskolai foglalkozás, melyet követően a jól végzett munka örömével nyugtázzák a tanítók, mennyire élményszerű volt a kolostori látogatás a varázslósüveges gyerekekkel. 

Nem, nem kizökkent a figyelmem, hanem ráirányult valamire: Amikor általánossá válik a karnevál…

A víz

A víz a rendelkezésünkre álló közönséges őselemek közül az egyik legkülönlegesebb. Nemcsak azért, mert az élet alapfeltétele, nemcsak azért, mert szomjat oltó táp-anyag, és nemcsak azért, mert a vallásos és szellemi hagyományoknak is általános és jelentőségteljes ténye. 

A víz magára veszi környezetének szennyét, de azt képes kilökni magából tajték vagy üledék formájában. A víz a teremtés ősvizeként is szerepel, a bűnöket lemosó szentségnek is hordozója – mint a hinduk szent fürdője, a keresztények keresztvize, vagy mint a hajdani Mithrász-kultusz víz általi beavató rítusának eleme. Ki tudja, hogy az alábbi szózat a vizet vagy a tökéletességre jutott szenteket dicsőíti-e szebben: „A bölcs legyen olyan, akár a víz: tiszta, természeténél fogva hűsítő, édes és szent; s puszta látványa, megérintése vagy hangjának hallása tisztítsa meg a környezetében lévőket.” (Bhágavata-purána 11.7.44.) Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy az aszkéták rendjét – amely első képzettársítás szerint, és az indiai kultúrközeg ismeretében – elsősorban férfi szerep, miért a feminin víz-elemmel vetik egybe… Igaz, a következő versek a tűzhöz hasonlítják az ilyen önmegvalósult személyt: „(Akár a tűz), olykor eltűnik az emberek szeme elől, máskor láthatják, (s létével) fölégeti a néki adományozó múltbéli és eljövendő bűneit.” (Bhágavata-purána 11.7.46.)

Vizsgálódásunk szempontjából azonban a víz azért különösképp érdekes, mert három halmazállapotban ismert. Halmazállapot változás persze kémiai reakcióknak vagy egyszerű oldódásnak köszönhetően is végbemehet, és például fémek esetében is ismeretes, a gyakorlati tapasztalat síkján azonban a legjobb példa a víz. 

A folyékonyság elválaszthatatlan a víztől, ez talán a legsajátabb sajátsága. Ugyan az üres beszéd és a száraz homok is folyik, a víz folyása mégis más. Egy csörgedező patak csacsogása és a hatalmas vízesés robajlása egyszerre benne rejlik a palackból a poharunkba töltött víz hangjában. Mondják, a víz lefelé folyik, de ez nem mindig igaz: néha árkot váj az előtte meredő hegyekbe, áttör a vonulatokon és úgy csatlakozik a tengerhez…

Fagyos állapotban a víz megdermed, szilárd halmazállapotúvá válik. Ekkor jó néhány tulajdonsága megváltozik: keménysége, hőmérséklete, de akár mozgásképessége is. A gleccserek például folyamatosan mozognak, ám a jégár mozgása 8-10 milliószor lassúbb, mint az ugyanolyan tömegű vízé volna: évente 60-120 méternyit halad.

Hő közlésével a folyékony halmazállapotú víz légneművé válik, párolog, illetve gőzzé válik. Ekkor ismét másmilyen tulajdonságokat mutat: térfogata kiterjed, alakja, térfogata nem állandó, folyékonysága eltűnik. 

Bizonyos szempontból mondhatjuk, a jég és a gőz éppúgy benne rejlik a vízben, mint ahogyan mondjuk a tűz benne rejlik a fadarabban, vagy a vaj benne rejlik a tejben. És mégis másképpen, mert a fa a fotoszintézis révén eltárolja a Nap energiáját, amit a tűz fellobbanása és saját elhamvadása közben képes visszaadni, s a vaj tulajdonképpen emulgeált zsírrészecske a tejben. A tűz és a vaj tehát más szubsztancia, ami előcsalogatható az addigi közegéből, a víz esetében azonban nem egymástól eltérő szubsztanciákról beszélhetünk, mert a jég és a víz és a gőz is csak – víz. 

A görög Thalész (Kr.e. 624-546) számára a világmindenség ősoka a víz, mint őselem. Szerinte minden a vízből ered, s feltételezi, mint mindennek, így a víznek is lelke van. Empedoklész négy elemről beszél – föld, víz, tűz, levegő – amiket a szeretet és gyűlölet ereje mozgat. A Genezis teremtéstörténete szerint az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. Az indiai szent hagyományban a teremtés ősvizét Visnu verejtékének, egyben kozmikus magzatvíznek tekintik, s a víz-elem sajátsága az íz és a nyelv ízérzékelő képessége. A trópusokon a monszun-jelenség meghatározó és kultúraformáló víz-élmény, a víz hiánya – tekintsük ezt is egyfajta halmazállapot változásnak? – pedig a termést befolyásoló környezeti feltétel, illetve akár népvándorlást előidéző természeti csapás.

De miért foglalkozunk ennyit ezzel az elemmel? Azért, mert a vizet nemcsak az aszkéták, hanem általában az ember szimbólumának is tekinthetjük. S ahogyan a vízben benne rejlik a gőz és a jég, úgy az emberben is benne rejlik az emelkedés angyali és a bukás ördögi minősége. A vizet tartják az isteni valóság-kinyilatkoztatás természeti képének is, a Tao-ban pedig a víz a gyöngédség ereje. A víz rugalmasan alkalmazkodik, de állhatatosan, cseppenként a sziklát is kivájja. Folyékonysága az élet áramlását jelzi, jégszerű megdermedése a halál rigor morbis-a. De akkor mi volna a vízgőz-állapot?

Karnevál

Sokan Hamvas legjelentősebb művének a Karnevál című regényét tartják. Elég egyetlen idézet belőle: a doktrínák csődje.

„… valamit egészen világosan láttam – az összes doktrínák csődjét. Úgy látom, az egész föld válságban van. … minden doktrína csődben van. Egyre nehezebb lesz élni. És már ott tartunk, hogy doktrínával a hátunkban tisztességesen teljesen lehetetlen, így mindenki kénytelen hazuggá lenni.” (Hamvas Béla: Karnevál II. 325, 330.pp.)

A téltemető vigasság örömmámorához képest a doktrínák csődje fölöttébb keserű mozzanat, meglepő, ha a karneváli forgatagban ez a fanyar józanság is felbukkan. Halmazállapot változás ez is: a csillogó karneváli öltözetek között feltűnik egy fekete köntös, az élet féktelen tobzódása megáll egy őszinte és keserű pillanatra, a forgatagba beköszön az elmúlás. 

Az anyagi világban minden magán viseli az elmúlás pecsétjét, majdnem minden. Elmúlni látszik Hamvas szerint a doktrínák szilárdsága, megingathatatlan ereje. Erodálódnak az erkölcsi normák és menthetetlenül elpárolog az igazság. Minden a feje tetejére áll? De hisz ez a karnevál, ez a mulandóság nyomorát feledtető forgatag lényege! Hogy semmi sem az, aminek látszik, s ami valaminek látszik, valójában egészen más. Pokolba Rumi hamis szofizmájával, hogy azt mutasd, amilyen vagy, illetve olyan légy, mint amit mutatsz! Mutass mást, rejtezz álarc mögé, válj felismerhetetlenné! A lepel legyen a jó barátod, a karneváli forgatag legyen az üdvösséged, az álarc legyen igazi éned – vesszen az érték, éljen az érdek! Mutass jobbat, örömtelibbet, mint ami van, s mint amilyen vagy, de akár megfordítva is tehetsz: mutass rosszabbat, mint amilyen vagy! Jóllehet, amit megmutatsz magadból, az önmagában is elég rossz, annál nem kell hitványabb példát mutatni. 

Velence

Ó, Velence, a romantikus Velence! A Canal Grande, a Szent Márk tér, a Sóhajok Hídja…! Nem, mégsem, a Sóhajok Hídja nem is olyan romantikus. A Doge-palotát és a hírhedt Piombi börtönt összekötő fedett híd az 1500-as évek végén készült el Antonio Contino építésznek köszönhetően. Az elnevezés Byrontól, Velence egyik szerelmesétől származik, mert a hiedelem szerint a híd a palotából a börtönbe kísért rabok sóhajaitól volt hangos. S ugyan Velencében 1660-ban megszüntették a kínvallatásokat, jó évszázaddal később is működött a velencei kémek besúgóhálózata, amely az állami inkvizítoroknak szolgáltatott információt. Az inkvizítorok intézményét 1539-ben hozta létre a Tízek Tanácsa annak érdekében, hogy az állami titkok kiszivárgását megakadályozzák. A büszke köztársaságban pénzbírság terhe mellett kötelező volt a jelölteknek elfogadnia ezt a kinevezést. Valóságos karnevál: szabad köztársaság és bírságterhesen kötelező titkosszolgálati munkakör… Egy jelentés 1737 februárjából, éppen a karneváli időszakból: „A pápai nuncius őeminenciája reméli, hogy holnap már kimehet, de kijelentette: „Ebben a farsangban nem megyek el többet álarcosan hazulról.”

Ezt a rendkívül fontos információt Caimo Antonio juttatta el az állami inkvizítoroknak. Megfigyeltek helybéli kávéházakat, könnyű nőket és idegen földről érkezett utazókat, de természetesen követeket, állami és egyházi méltóságokat is, magyarán bárkit. A libériás gondolások és a kiöltözött úrhölgyek egyaránt a figyelem homlokterében álltak, s ha valaki késő este sötét köpönyegben és álarcban hajózott a lagúnán, máris gyanússá vált. Az utókor számára leghíresebb megfigyelt mégis egy igaz kalandor, Giacomo Casanova volt. 

„A kapott megbízás értelmében … sikerült megállapítanom, hogy Giacomo Casanova egy Zenetta vagy másképpen La Brunella nevű színésznő fia. Apja szintén színész volt és Gaetano-nak hívták. … papi pályára ment, de elhagyta az egyházi ruhát. Azt mondják róla, nagy irodalmi műveltsége van, de intrikus természet. … Járt Angliában, majd Párizsban is, ott lovagnak adta ki magát és nevezetes nőügyei voltak, amelyekből meg nem engedett előnyöket élvezett, minthogy mindig az volt a szokása, hogy mások nyakán élősködött, kereste a hiszékeny embereket, továbbá a szabados életű társaságokat és minden kicsapongásban részt vett. Nagy kártyás, ismeretségben áll nemes patríciusokkal, előkelő idegenekkel és kevésbé előkelő népekkel.” (1754 november 11. G. B. Manuzzi, in: Giovanni Comisso: Velencei kémek, Révai, Budapest 1943)

Manuzzi, a kémek virtuóza egy igazi karneváli személyiségről tudósít – akárha modern kori bulvársajtót olvasnánk. Hamarosan egyéb viselt dolgait is kiderítette a besúgó: hogy nagy tétekben játszik a kártyán, rengeteg nő látogatja, ő maga gúnyverseket farigcsál és terjeszt, és mindenféle titkos tanokkal mételyezi környezetét a Fény Angyalának eljöveteléről. Azt nem sikerült kideríteni, miféle vallású volna, de hogy nem hisz az egyház tanaiban, az bizonyos, ráadásul a szabadkőművesek „szektájába” jár. Manuzzi egy későbbi jelentése a kalandor hű képét festi:

„Casanovával beszélvén az embernek lehetetlen nem látni benne a hitetlenség, ördögi ravaszság, bujaság és érzékiség valóságos megtestesülését, s az ember elretten tőle, mint valami démoni jelenségtől.” (1755. július 17.)

E jelentés hátoldalára az Állami Inkvizítorok titkára feljegyezte:

Július 20. – Manuzzi igyekezzék megszerezni a költeményt és hozza el. … Hol lakik Casanova? 

Július 24. – Utasítás Missiernek, hogy tartóztassa le G. Cas-t, kobozza el összes iratát, őt pedig vitesse az Ólomtetők alá!

Ólomfedél

valamely épületnek (rendesen igen csekély esésű) fedele, melyet 2-3,5 mm vastag ólomlemezek takarnak. Miután azonban az ólomlemezek meleg időben igen kitágulnak, hidegben pedig erősen összehúzódnak, egymással való összeköttetésük tehát laza, s azonkívül tűzben gyorsan megolvadnak: manapság az ólomfedeleket a cinkfedelek teljesen kiszorították. Ólomfedéllel voltak borítva Velencének hírhedt ólomkamrái vagyis börtönei, melyekben az ólomfedélre rásütő nap az alatta levő kicsiny cellákban pokoli hőséget gerjesztett. (Pallas Nagylexikon)

Micsoda karneváli fordulat: a befolyásos világfiból egyszeriben börtöntöltelék lesz… Lehullt vagy éppen felkerült az álarc? És igen, a Sóhajok Hídján vezetik át az Ólomtetők alá, ahonnan később saját állítása szerint megszökött, bejárta Európát, majd – újabb váratlan fordulat! – megöregedve visszatér Velencébe. És amire senki sem számított, beáll inkvizítori kémnek! Ez az igazi metamorfózis – a nőcsábász kalandor a feslett erkölcsökről írogat jelentéseket. 

Nap mint nap növekszik országunkban a romlottság, amelynek oka a túlzásba vitt fényűzés, a nők fegyelmezetlensége és az a szertelen szabadság, amely köztük eluralkodott… E végzetes bajok forrása a beszélgetésben való végletes szabadosság, a nők függetlensége és a férfiak tunyasága. (cca. 1776 során)

Egy csábító szájából vajon meggyőzően hangzik-e a közerkölcsök fölötti aggódás? Casanova lázító hangulatú balett-előadásokról is jelent, s az előadásokat aztán fővesztés terhe mellett betiltják. A hírhedt hamiskártyás tudósít a kártyabarlangokról, s a festőakadémia növendékeinek éjszakai akt-tanulmányairól is beszámol. Mintha mindaz, ami fiatal fővel kedves volt a számára, ezúttal már erkölcsi tiltólistára került volna. Tekintsük ezt is egy morális halmazállapot változásnak, vagy inkább a savanyú a szőlő jeles példáját lássuk benne? Képmutatás, prüdéria, önmegtagadás – mai szóval ezt ön-karaktergyilkosságnak vagy arcvesztésnek nevezik. Ez az igazi böjt-idő, a karnevál vége, amikor lehull az álarc, és marad a pőre ember.

Karneváli forgatag

A farsangi időszak általában az epifánia-ünneptől (január 6.) hamvazószerdáig tart a nagyböjti időszak előtt. Latinos elnevezése a karnevál a hústól való tartózkodásra utal (carne – hús, levamen – tartózkodás). A latin Európában mindenütt vigasságok, felvonulások, tobzódás jelzi ezt az időszakot, míg a német reformátorok szinte teljesen megszüntették az effajta népünnepély jelleget. Márpedig mulatni mégiscsak kell…

„Az egyik leghíresebb, a velencei karnevál, január 17-től kezdődik és Hamvazószerdáig tart. Az utolsó három nap a legfényesebb és legvidámabb, különösen a Martedi Grasso, a bűnbánó keddi felvonulás. [A francia eredetű kifejezés jelentése kövér kedd, ami a nagyböjti időszakot megelőző utolsó lakoma-napot jelölte.] Szerte Itáliában tarka felvonulásokkal, parádékkal, maszkabállal, táncos-muzsikus vigassággal ünnepelnek. Szinte mindegyik olasz városnak megvan a maga fesztiválja. Egyes helyeken a hónapok parádéja során a 12 hónap allegorikus figurája hódol a harlekinek kísérte évkirály előtt. A megszemélyesített hónapok dalokat énekelnek a királynak, majd ahogy a menet halad, a felvonulás későbbi szakaszában a harlekineket az udvartartás fontos tisztviselőiként megkoronázzák. Velencében a Martedi Grasso napján jelenik meg a Karnevál királya, akit egy testes férfiember figurája jelenít meg. Ünnepélyes ceremóniával fogadják az uralkodót, s azért kell feltétlenül pohosnak lennie, mert az ünnepséghez a lakoma és ivászat elengedhetetlenül hozzá tartozik. Szalmából való testét petárdákkal és tűzijátékkal tömik ki, mert vidám, ámde rövid uralkodása csak éjfélig tart, amikor is a Szent Márk téren felgyújtják a bábot.” (Dorothy Gladys Spicer: Festivals Of Western Europe, The H.W. Wilson Company, New York, 1959)

Korai beszámoló egy indiai „karneválról”

„A bramavallás több felekezetre oszlik, mellyek közől Indiában legelterjedtebb a visnuitáké. Ezek ünnepélye közől legfeltünőbb és legnépszerübb a Krisna tiszteletére tartani szokott Dole Justuam, melly igen sokban hasonlit az olasz karnevalhoz, s körülbelől ugyanazon időben megy is végbe. Ez ünnepélyen a nép különféle bohócz öltözékben jelenik meg, kinek pedig nincs tehetségében illyet ölteni, testét vörös agyaggal mázolja be. Egy csoport Krisna szerelmi kalandjait jelképezi számos szeretőivel, a másik annak emberrélételét. A Krisnát személyesitő egyén égő fáklyát tart kezében, a mögötte látható nő, ki az istenség anyját ábrázolja, ötlángu lámpát hord utána. A zenészektől kisért csapat, tánczolva s bohóságokat üzve vonul végig az utczákon. Bent a templomban, tánczosnék, zenészek, egy fáklyás férfi és lámpát tartó nő végzik az isteni tiszteletet. A tánczosnék Krisna szeretőit, a fáklyás férfi magát az istent, a lámpát tartó nő pedig annak anyját képviselik.”

A karnevál a középkori misztériumjátékok kiüresedett és szellemi töltésétől megfosztott egyik utóképe. Annak idején a passiójátékok vagy a húsvéti események félig-meddig dramatizált változatai valósággal megelevenítették a krisztusi szenvedéstörténetet. Ennek a dramatizált előadásnak az előképe lehetett a IV. századból a Nazianzi Gergelynek tulajdonított Szenvedő Krisztus című darab. Idővel az előadások lassan elhagyták a templomokat, s piactereken, sokadalmakon jelentek meg, sőt világi előadó testületek, szervező céhek kezébe kerültek. A szakrális események mellett egyre több, a világi életből vett epizód is szerepet kapott, így nőtt a népszerűségük. A mirákulumok a szentek életének mozzanatait dolgozták föl, a moralitások pedig erkölcsi intéseket, allegorikus történeteket vittek színre. Ezerfelé ágazott aztán ez a hagyomány – a betlehemezés népi játékai vagy a bohózatszerű epizódok, majd a tényleges drámák irányába mutató előadások, vagy a virágvasárnapi eseményekből sarjadó szamárünnepek. A reformáció nem tett jót a misztériumjátékoknak, de például az Oberammergau-i passiójátékot 1634-től fogva minden tizedik esztendőben megrendezik.

Manapság a legparádésabb karnevál talán a Rió-i, de a karnevál igazi hazája mégis Itália. Ha még korábbi gyökereit keressük, akkor a római Saturnalia ünnepekre támaszkodhatunk. 

Saturnalia ünnep

A tobzódó ünneplések mindig az élettel voltak kapcsolatosak, s a szokásos társadalmi normák áthágása, a szabályok fellazítása vagy megfordítása az ünneplés szerves része volt. A társadalmi normák szűk keretek közé szorították az emberi természet működését, ami a Nagy Anyatermészetnek a személyes életben megmutatkozó imitációja volt, míg a szabadosságba torkolló ünnepi mámor kitágította ezeket a kereteket, feszegette a határokat. A szigorú szabályok haszna a jól szervezett társadalmi lét, a biztonság és a szisztematikus túlélés lehetett, míg a szabadjára engedett gyeplő az élet féktelen túláradását, az élet és az élni akarás önfeledt győzelmét jelenítette meg az elmúlás fenyegetése fölött. Frazer írja: „Az emberi természet féken tartott erőinek ilyen kitörései, amelyek igen gyakran a kéj és bűn vad orgiáivá fajulnak, leggyakrabban az év végére esnek, és nemritkán a földművelés egyik vagy másik időszakához kapcsolódnak, különösen a vetés vagy az aratás idejéhez. A szabadosságnak effajta időszakai közül a legjobban ismert … ünnep a Saturnalia.” (James G. Frazer: Aranyág, Századvég Budapest 1993. 369.o.)

Saturnalia

Ősrégi latin népünnep, mely a hagyomány szerint annak a boldog aranykornak emlékezetét rejtette, mely Saturnusnak uralkodása alatt volt a világon. Évforduló ünnep volt, melynek napja december 17-ére esett, de az egész ünnep teljes egy hetet vett igénybe. Régóta megülték, de szabályozása a császárok korába esik. Augustus 3 napot engedett, Tiberius és Caligula is megtoldották egy-egy nappal. Az egész idő alatt teljes munkaszünet és korlátlan jókedv uralkodott. A gazdagok a szegényeket megvendégelték, a rabszolgák láncait leszedték, a cselédek az uraság asztalához ültek. A császárok a népnek mulatságáról is gondoskodtak: cirkuszi versenyek, gladiátorjátékok és alakos felvonulások követték egymást, melyek a bolondok ünnepe, karnevál és más ünnepek ősképéül tekintendők. (Pallas)

Nevezzünk meg a Saturnalia ünnepnek, de a klasszikus ókor szinte összes misztérium-ünnepének két szerves összetevőjét: az egyik az orgiasztikus jelleg, a másik az áldozat jelleg. Hangsúlyozzuk, most nem a krisztusi szenvedéstörténet jól körülhatárolt misztériumjátékairól van szó, hanem a létprincípiumok egy sokkal mélyebbre nyúló, egyetemes, ősi vonulatáról, bár nem vitás, az ókori misztériumok számos vonása a krisztusi történetben is visszaköszön.

Az orgia az ókorban nem feltétlenül jelentett szexuális kicsapongást, szabadosságot. Eredetileg az orgia titokzatos ünnepség, istentiszteleti szent szertartás volt, az áldozatok kiegészítő rítusa. E titkos jelentése és tartalma a későbbiekben egészült ki az önkívületi, féktelen jelleggel, illetve a konkrét erotikus mágiával, amely jelentés mára egyeduralkodóvá vált. Hozzátesszük, itt sem a személyes gyönyör tobzódásos megélése volt a cél, hanem a természet erőinek féktelen megnyilvánítása, a termékenység-kultusz során a szaporodás, regeneráció ösztönzése.

Mindemellett az orgia a féktelenség értelmében visszatérés a primordiális ősállapotokba, egyfajta káosz-érzés elszabadítása és megélése. Ugyan a káosz a minden lehetséges potenciális őstöltését is hordozza, igénytelenebb olvasatában azonban csak a mindent szabad kicsapongó féktelensége marad. Ennyiben az orgia az ember alsóbb, rendezetlen ősállapotainak felidézése. Az őskáosz felidézése a téli napforduló idején volt aktuális, a Saturnalia ünnepet is ekkortájt tartották. Bizonyos értelemben a tobzódás a fény és a sötétség örök küzdelmében való részvétel, a fény győzelmének segítése. Hiába enyészik a Nap a sötétségbe, ebből a sírból újjáéled, a maga féktelenségében újjászületik az Élet. És ezt érdemes ünnepelni, munkaszünettel, lakomával, akár kicsapongással is, ami után viszont kötelező visszatérni a rendhez. 

A társadalmi halmazállapot változás, vagy metamorfózis szempontjából azonban nemcsak a szexuális szabadosság érdekes, hanem az urak és szolgák helycseréje is. Átmenetileg eltörölték a különbségeket, sőt, a rabszolgák a ház asztalánál étkeztek, gazdáik szolgálták ki őket, ők osztogattak parancsokat, s élvezhették mindazokat a kiváltságokat, amik gazdáiknak voltak fenntartva. E sejt- vagy család-szintű pünkösdi királyságok mintájára valósult meg a társadalom egészében a szerepcsere, az ideiglenesen választott játék-királyok uralma. Talán ezek a báb-kormányok, báb-uralkodók a hajdani aranykor uralkodójának emlékmásai? Saturnus megválasztott reinkarnációi? 

Saturnus

ősitáliai mezei isten. Az Itáliában beható görög mondavilág Kronosszal azonosította, azt mondván az utóbbiról, hogy Zeus által trónjától megfosztva a tengeren által Latiumba jött, ahol Janus szivesen fogadta. Saturnus ekkor mint király a (későbbi) kapitoliumra költözött, hol népét a földmívelés áldásaira tanította és uralma alatt az aranykor járta (innen Itáliának egyik neve: Satrunia; s az italikusoké: Saturnia gens). Rómában a kapitolium aljában volt temploma. (Pallas)

Az orgiasztikus jelleg mellett az ókori misztériumok másik hangsúlyos vonása az áldozati jelleg. Márpedig mindenki tudhatta, hogy az aranykor, a pünkösdi királyság, a karnevál nem tart örökké. Erről a félelmetes mozzanatról számol be Szent Dasius vértanúságának leírása. 

Szent Dasius

„Az alsó-moesiai Durostorum [ma Silistra, Bulgária] római katonái évről évre a következőképpen ünnepelték meg a Saturnáliát: Az ünnep előtt harminc nappal sorsolással kijelöltek maguk közül egy szép ifjút, s királyi ruhába öltöztették, hogy hasonlítson Saturnushoz. Ilyen ruhában, katonák tömegétől kísérve járt mindenfelé, teljesen szabadságában állt, hogy szenvedélyeit kielégítse, és minden élvezetet megkóstoljon, legyen az bármilyen aljas vagy szégyenletes. De ha vidáman is telt az uralma, rövid ideig tartott, és tragikus véget ért, mert a harminc nap elmúltával, Saturnus ünnepén maga vágta el a torkát, annak az istennek az oltárán, akit megszemélyesített.” (James G. Frazer: Aranyág, Századvég Budapest 1993. 371.o.)

303-ban a választás Dasiusra, a Legio XI. Claudiana katonájára esett, aki történetesen keresztény volt, így aztán nem volt hajlandó vállalni Saturnus rövid királyságának szerepét. Parancsnoka, Bassus fenyegetései dacára sem állt kötélnek, így végül kivégezték. Krónikása pontosan följegyzete az eseményt: Durostorumban egy János nevezetű katona november 20-án, pénteken, a Hold 24. napján a negyedik órában lefejezte. Később a VI. században az avar hódítás elől maradványait Itáliába, Anconába menekítették, ma is itt őrzik az egyházi múzeumban.

A Napi Uralkodó bolygó számítása

Az egyiptomi csillagászok bölcseletének tulajdonítják azt a rendszert, amely a hét napjait a hét főbolygóval társítja. A hét főbolygó rendre: Szaturnusz, Jupiter, Mars, Nap, Vénusz, Merkúr, Hold. A Kr. u. III. században Dio Cassius ismerteti ezt a szisztémát, miszerint a szombati nap első órájához a Szaturnuszt rendelik, majd sorban a második órához a Jupitert, a harmadikhoz a Marsot, a negyedikhez a Napot, az ötödik órához a Vénuszt, a hatodikhoz a Merkúrt, a hetedikhez a Holdat, majd ismétlődően a nyolcadik, a 15. és 22. órához ismét a Szaturnuszt. Így a szombati nap a Szaturnusz fennhatósága alatt áll (dies Saturnii). Ha folytatjuk az óráknak a bolygók szerinti párosítását, akkor a vasárnap első órájához a Nap illeszkedik (dies Solis, Sonntag), a hétfő első órájához a Hold (dies Lunae, Mon[d]tag), kedd első órájához a Mars (dies Martis, Mardi), szerda első órájához a Merkúr (dies Mercurii, Merceredi), csütörtök első órájához pedig a Jupiter (dies Jovis, Jeudi), míg péntek első órájához a Vénusz társítható (dies Veneris, Vendredi). A Vénusz tudvalevőleg egy ötszöget ír le a látható égbolton, így talán nem véletlenül foglalja el a hét során az ötödik nap helyét. 

Amennyiben e beosztás szerint megkeressük, melyik bolygó feleltethető meg Dasius kivégzésének megválasztott órájával – pénteki nap 4. órája – akkor kiderül, az is a Szaturnusz befolyása alatt állt, így halálát ugyan nem Saturnus oltáránál önkezétől kellett elszenvednie az ünnepség befejeztével, mégis az ősi istennek szentelt órában áldozták fel… bizonyosan nem véletlenül. 

A Saturnalia sacrificiuma a legmagasabb rendű áldozat, az emberáldozat. Ennek váltság jellege kétségtelen, az emberi élet fölajánlása a megmaradó többiek életét biztosító áldozathozatal, az élet újrasarjadásának záloga. A krisztusi áldozat itt ér össze az ókori áldozathozatallal. Egykor valós emberáldozatot hoztak, a mai karneválokon már csak bábokat égetnek, ami helyettesítő áldozatnak tekinthető. A Saturnalia királya helyett bolondok királyát választanak, a rossz kormányzás ura került trónra, s nem az aranykor restaurációja történik meg. Ezzel megszelídült az egykor véres kultusz áldozati oldala, és talán a természet újrasarjadását kikényszerítő orgiasztikus, analogikus szexuálmágia is szelídebbé vált – egyszerű mulatozás, vigasság maradt belőle. Ezen túlmenően is történt azonban halmazállapot változás, mert nemcsak a vér és az orgia kopott ki az ünnepből, hanem a mágikus jelleg is elpárologni látszik. 

A szerepcsere már nem a társadalom egészében megy végbe, legföljebb iskolai napokon cserél helyet a diák és a professzor. Amikor a diákok választják meg a tanulmányozandó témát, és a tanárok ülnek be a padokba, nem biztos, hogy az aranykor visszaállítása megy végbe. A kisgyermekek farsangi maszkabáljának formájában pedig még a domesztikált karnevál is tovább szelídül.

Utópisztikus társadalmi kísérlet volna a szocialista-kommunisztikus vállalkozás-irányítás is, amikor a dolgozók döntenék el a cég arculatának, üzletpolitikájának és menedzsmentjének további kérdéseit. Az efféle pünkösdi királyságtól a jóérzésű munkások tartózkodnának leginkább, felismerve saját kompetenciájuk kereteit, s jól tudván, hogy ezzel egyáltalán nem az aranykor köszöntene a vállalkozásra.

A böjt 

Az értékrend a feje tetején, az igazság rejtve, a korszak összes visszássága exponált helyzetben. Hiába a karneváli forgatag, a hangos zene, az éjszakába nyúló felvonulás, az életnek ez a látszólag önfeledt ünneplése, mégis van valami rettenettel teli várakozás a farsangi kavalkádban. A felvonuláson egyre vadabb a ritmus, s a tánc, amely szelíden kezdődött, most már valóságos vitustánc, vagy inkább haláltánc? Az elmúlás fenyegetését feledni akaró dance macabre? Tudja mindenki, hogy a farsang csak a nagyböjtig tart … és belecsap a mennykő a karneválba.

Lidércek barlangja

Az erdélyi Bihar-hegység egyik jelentékeny barlangja a Búvópatak közelében az Ördög-hegyen nyílik. A barlang mélyén rendkívül sok csont található, barlangi medvék teljes csontvázát sikerült rekonstruálni a leletekből. A helyi legenda úgy tartja, a gonosz szellemek egy alkalommal fejedelmükkel az élen istenkáromló orgiákat ültek, mikoron a villám közéjük csapott és agyonsújtotta őket. A csontok így valójában az ördögök maradványai. 

Vége a mulatságnak, hazamennek a zenészek, lassan mindenki kijózanodik – beköszönt a böjti idő. A hús elhagyása, az önfegyelem gyakorlása, a negyven napos böjt időszaka felkészülés a Húsvét misztériumára. Önmagában a böjti időszak is halmazállapot változás, a szélsőséges jókedv most szélsőséges aszkézisba fordul, a víz elevensége jéggé dermed. 

De térjünk vissza egy percre a víz halmazállapotaihoz: folyékonyság, szilárdság, illékonyság. A Saturnalia ünnepek ura az ősi Saturnus, a rómaiaknál földmíves istenség, a görögöknél az archaikus isteni rend, az ősisten képviselője, még a Zeusz előtti időkből. Talán innen is az aranykori asszociáció. Ugyanakkor elkeseredetten, a saját kölykeit felfaló hímoroszlánhoz hasonlatosan küzd hatalmát és hegemóniáját fenyegető saját utódai ellen, mígnem végül alulmarad. Talán ezért a Saturnalia ünnepek emberáldozat-követelése. Saturnus az alkimistáknál az ólom neve, az ólom pedig mérgező fém: minden ólomvegyület mérgező, akár gáz, akár por, akár oldat alakjában jut a szervezetbe. Vagyis az ólom minden halmazállapoti formájában méreg! A velencei ólomfedelű börtön Casanova esetében sajátos morál-vegytani reakciót eredményezett, ahogyan elegendő ideig tartózkodott a mérgező kipárolgású ólomtetők alatt, megváltozott a jelleme – és világélvező világfi helyett kiöregedett besúgó lett belőle – ez mérgezési tünet! A Saturnalia ünnep a maga hajdani ember-áldozatával is méreg az áldozati személynek… Mai, vegytanilag közömbösített, megszelídített változata vajon elvesztette volna mérgező hatását? Vagy az apránként adagolt méreg nem azonnal érezteti hatását, sőt, akár olyan rezisztenciát is eredményezhet, mint hajdan a méregnők esetében, akiket hosszú éveken át apránként adagolt méreggel sikerült teljesen átitatni, s ugyan maguk ellenállók maradtak a méreggel szemben, de csókjuk halálos méreg volt a kiszemelt áldozat számára?! Az ólommérgezés négyféle zavart idéz elő, az általános közérzet, a bélcsatorna, az izomrendszer és a központi idegrendszer területén. Tünetei közt szerepel többek közt a nyugtalan tekintet, az izomgörcs, a lassú érverés, halványszürkés bőr és viszketegség – mintha a mai ember általános közérzetének tüneteit hallanánk.

Paralysis saturnina

A tremor saturnicus a végtagok reszketegségét eredményezi, későbbi stádiumban a mialgia saturnia, az általában éjjeli rohamokban fellépő metsző izomfájdalmak váltják fel végül

ólomhűdésbe, izombénulásba (paralysis saturnina) torkollik. Legsúlyosabb kimenetele az enkefalopatia saturnina, az ólomnak az agysejtekre gyakorolt káros hatása folytán fellépő görcsös, agresszív, majd ájulásos roham. 

Azt aligha feltételezhetjük, hogy az egykori aranykor okozott volna vagy eredményezne görcsös idegbetegséget és látáshiányt, ellenben a helyéből kibillent kor, az aranykor elvesztése igenis eredményezhet ilyen tüneteket. Ha belegondolunk, egy karnevál szinte az ólommérgezés összes felsorolt tünetét produkálja: a túlzott tánctól bekövetkező izommerevség, az alkoholmámor okozta agresszív, majd ájulásos tünetegyüttes, a lakmározásnak a béltraktusra gyakorolt hatása sem mellőzendő, és a halmozottan érvényesülő szimptómák akár agyvelő rendellenességhez vagy halálhoz is vezethetnek. A jelenkor állandósult karneválja, amikor nem lehet tudni, mi az igaz és mi a hamis, amikor nem lehet tudni, melyik álarc mögött ki rejlik valójában, amikor minden a feje tetején áll – lehet, hogy mindez az elveszett aranykor királyának, Saturnusnak az átka folytán szállt az emberiségre? Ezért tartják az asztrológiában a nagy számonkérőnek a Szaturnuszt?

Nem, ebben a karneválban tényleg nem önfeledt örömre, hanem inkább öntudatvesztéses menekülésre lel csak az ember. Az egészséges értékeiből kifordult világ és ember öncélúvá, azaz céltalanná lesz, s ezzel feleslegessé válik a nagy kozmikus rendtartásban: idegen test, mérgezéses tünet, a szervezetből kipurgálandó méreganyag… 

Az egész rendszerben többszörös csavar érvényesül: az aranykor elveszett és a nézeteltérések és spirituális tompaság vaskorává vált, Saturnus az ősisten helyett rangjafosztott földműves lett, a szertartásból az áldozathozatal kiiktatódott, viszont megmaradt a tobzódás, az erkölcsi aranycsináló alkimisták ólomérce helyett maradt az ólommérgezés, a gyerekek pedig csúcsos süvegben helyezik el mindenhová faragott töklámpásaikat… Az álarc mögé bújó mímes nem rosszabb az eredetinél, sokszor csak őszintébb, már amennyire egy lidérces káprázatban bármi lehet őszinte. A téboly lett a zsinórmérték és a dekadens őrület az általános norma, s a józan valóság ritka pillanatai kivételes ünnep számba mennek. A doktrínák csődjéből csak ezoterikus panamázással és spirituális szédelgéssel lehetne szabadulni? Nem, ez a folyamatos karneváli forgatag nem az üdvösséged, ember, hanem a szamszárád… 

Létezik-e megoldás? Gyógyítható-e a paralysis saturnina? Az őrültek társadalmában hová bújjon az egyetlen normális ember? Talán Saturnusnak szentelt ólomöntéssel fürkésszük a jövőnket? Szilveszter éjjel olvasszunk ólmot és öntsük egy öröklött kulcs karikáján keresztül hideg vízbe, hogy a furcsa alakzatokból megsejtsük a jövőnket? Vagy a többszörösen csavart helyzettel szemben éljünk a jó értelemben vett spirituális köpönyegforgatással? Amikor azt mutatjuk, mintha kívül nem történne semmi, és boldogan sodródunk a karneváli tömeggel, ámde bent mégis vannak változások, vagy éppen megfordítva, hogy kívül váltogatjuk a maskarát és az álarcokat, de belül nem változik semmi, megmarad a változatlanság és stabilitás? 

Hogy végül is mi lenne a víz légnemű halmazállapotának megfelelője az emberi életben? Mi a karnevál reszakralizált töltése? Feloldható-e a doktrínák csődje? Felelevenedik-e az aranykor, immáron emberáldozat nélkül, és feltámad-e Szent Dasius? 

Nos, egy ostoba ember sokkal több kérdést tud feltenni, mint amennyit egy bölcs képes volna megválaszolni – vége hossza nincs a kérdéseknek. Egyszerű volna általánosságban bizakodó igent mondani, kicsit részletesebben azonban mondhatjuk, hogy az emberi tudat fölszabadításával nem elpárállik az ember lényege, hanem inkább kiterjed, s az emelkedés angyali, égi minőségébe lép. Egy valódi lelki folyamat örömmel gyakorolható – eleven tapasztalatot nyújt az önvalóról és közelebb visz a lélek eredeti természetéhez.

Talán éppen a kegyelmi út az, ami kivezet a karneváli útvesztőből. Sevillában a húsvéti fölvonulások pompzatosabbak, mint a karnevál tobzódása, s talán nemcsak Dasius meg az összes többi mártír támad föl, hanem minden ember jobbik énje, isteni elhivatottságú lélekrésze is. 

Sejtjük és reméljük mindannyian: a látószögtől is függ a látvány… 

Szaturnusz

Helyzete

Naprendszerünk második legnagyobb bolygója. A Földről szabad szemmel látható. Jégből és törmelékekből álló látványos gyűrűrendszere miatt az egyik leglátványosabb objektum a csillagos égen. Légkörének halvány sárgás színezete a benne keringő ammónia kristályokból ered. Az éjszakai égbolton fényes, sárgás csillagként jelenik meg. Legjobban akkor látható, ha szemben áll, oppozícióban van a Nappal. Érdekessége, hogy legalább 82 holdja ismert, ebből 53 van elnevezve. Legnagyobb holdja a Titán, nagyobb, mint a Merkúr bolygó. 

Mitológia

A bolygót a római Szaturnusz Istenről nevezték el, jele az isten sarlójának stilizált képe. Görögül Kronosz, a falánk idő, aki felfalta gyermekeit, mert félt attól, hogy azok letaszítják a trónjáról. A karma törvénye alapján ez be is következik, fia Jupiter, görögül Zeusz legyőzi apját, s testvéreivel felosztják a világot. Zeusznak (Jupiter) jut az ég, Poszeidónnak (Neptunusz) a tenger, Hadésznak (Plútó) az alvilág. Szaturnusz az idő ura, a karma ura, a küszöb őre az élet és halál között, idő és örökkévalóság között. Küszöbét a transzcendens bolygók lépik át: az Uránusz áttör rajta, a Neptunusz felolvasztja, a Pluto felrobbantja. A transzszaturnikus bolygók olyan tudatszinteket képviselnek, ahol személytelenné válhatunk. Érdekes módon Szaturnusz az Elíziumi mezők, a boldogság és üdvösség szigetének ura és az Aranykor ura is. 

Jelentése

Archetípusa a Bölcs Öreg, a Remete, a Törvény Őre, a Szabályok Betartója, a Rend Képviselője. A világ káoszában a Rendet keresi és képviseli. Szigorú, komoly, kérlelhetetlen, befolyásolhatatlan. A felszín nem érdekli, csak a lényeg, a struktúra. Tilt és korlátoz. Archetípusa a harcokban és időben megedzett, tapasztalt, szikár és szívós magának való figura. Az ókor vak Látnokai, a templomok titkos kincseinek Őrzői, a középkor Remetéi és Aszkétái mind ezt a típust reprezentálják. A mai kor embere azonban nem szívesen azonosul a Szaturnusz szereppel, számára negatív kivetítés alapján, a Nagy Kaszás, a Sorvadozó Beteg, a Leépült és Tehetetlen Öreg képében ölt testet.

Jellemzői

Uralmi helyzetben a Bak és Vízöntő csillagjegyekben van. Itt fejti ki legkedvezőbben a hatását. Alapelve: struktúra, lehatárolódás, tartás, stabilitás, kitartás, következetesség. A Nagy Hallgatás ura, ez visszavonultságot is jelent, melyet fájdalmas egyedüllétként is megélhetünk, de belső csendként, összeszedettségként is. Hozzá kapcsolódik a Jog, a Törvény, a Rend. 

Erőssége: igazi alázat, szerénység. Kész elvállalni a legnehezebb feladatokat is. Becsvágya erősen fejlett, nagy kitartással rendelkezik. Rendkívüli kötelességtudás, fegyelem, teljesítmény-központúság jellemzi. Gondoskodik a rendről és a biztonságról. Felelősségvállaló, lelkiismeretes, türelmes bölcs, megbízható és elégedetten szerény.

Problematikája az, hogy „megkeményedett”, fél az élettől, a bukástól, attól, hogy ő nem elég jó, nem elég szeretetre méltó. Mogorva keménység, hajlíthatatlanság, hideg érvényesülési vágy jellemzi. Önkínzóan robotol. Teljesítménykényszer, merevség, magány jellemzi.

Célja: önálló személyiség, szilárd önbizalom kifejlesztése, az életbölcsesség növelése. Önkontroll, önkorlátozás, a koncentrálás a lényegre. Az alkotóelv, mely a környezettől való lehatároló attitűd, tulajdonképpen az önmegvalósítás lényeges tényezője. A koncentráció, a kitartás végeredményben az állandóságra, az elért dolgok megtartására való törekvés. Szaturnusz Janus-arcú, a meglévő dolgok megtartása, mint szükségszerű védelem és a félelemből fakadó túlzott védekezés egyaránt jellemzi. A szorongás bolygójának is szokták nevezni. A félelem elhárításának lelki szinten az elfojtás felel meg. A szaturnuszi elv beszűkítő, életellenes oldalának leküzdési lehetősége a szorongásból adódó korlátaink tudatosításában, élet- és halálfélelmeink legyőzésében rejlik. Ha ez sikerül, olyan végső felismerésekhez, mély igazságokhoz juthatunk el, melyektől egyébként rettegtünk.

A testben a csontváz, csontvelő, mészháztartás, fogak, támasztó és kötőszövet, lép, fülek képviselik a szaturnuszi alapelvet. A „szaturnuszi” megbetegedések az anyagcsere lelassulásával, meszesedéssel, mészhiánnyal függenek össze. Alkímiában az ólommal azonosítják lomhasága miatt.

A Szaturnusz princípium képviselői a következő foglalkozásokban jeleskednek: filozófus, bölcs, remete, szerzetes, törvényhozó, rend őre, bíró, kritikus, mentor, szobrász, építész, építtető.

Szaturnusz – Jupiter 

A két sorsbolygó igazi megismerése csak összevetésükből lehetséges. A személyiség két fundamentális irányultságát, centrifugális és centripetális tendenciáit jelzik: növekedés – csökkenés, kitágulás – összezsugorodás. Jupiter a nagy szerencse fortuna maior bolygója. Mindent magába foglal, ami kitágulással, kibontakozással, növekedéssel, gazdagodással kapcsolatos, vagyis mindent, ami szabad utat kap. Szaturnusz az infortuna maior, a nagy szerencsétlenség bolygója. Minden, ami nem kap szabad utat, akadályokba ütközik: összehúzódás, csökkenés, szükség, szegénység. Mindig a határokat, az akadályokat jelzi, gátol, beszűkít, visszavonulásra késztet. E két ellentétes tendencia harmonikus és diszharmonikus viszonyára egy kiváló aforisztikus megállapítás Frithjof Schuon filozófustól a következő. „A világ szétszór (diszharmonikus Jupiter), az ego összezsugorít (diszharmonikus Szaturnusz). Isten összeszedetté tesz (harmonikus Szaturnusz), miközben kitágít (harmonikus Jupiter).

Szaturnusz – Jupiter ciklusai

A sorsbolygók ciklusai döntő befolyással vannak a világ sorsára. Ezek a ciklusok képezik az emberi fejlődés alapjait, melyek során a kollektív eszmék, képzetek, fejlődési potenciálok és lehetőségek konkrét formát öltenek az anyagi világban. A ciklusaik együtt-állással, konjunkcióval kezdődnek. Az adott állatövi jegy adott fokán 20 évenként ismétlődik a „Nagy együtt-állás”, mely kulcsfontosságú az egyéni sors és a nagyvilág eseményeinek alakulásában. 2020. december 21-én a téli napfordulón láthattuk a két sorsbolygónk konjunkcióját. Szoros együtt-állásuk következtében a két bolygó fénye összeolvadt, mintha egyetlen fényes csillag ragyogott volna az égen. Hasonló távolságban 2080-ban lesznek, de a következő szoros közelségre a 25. századig kell várni! A két óriás bolygónak 20, 200, 800 éves ciklusai vannak. A kozmikus óraszerkezet működését tapasztalhatjuk ezáltal. Jupiter a kiterjesztés, tágítás, TÉR; Szaturnusz pedig a karma, sors, IDŐ. Ha a két óriásbolygó együtt áll, olyan mintha tér-idő kontinuum jönne létre, melynek során megnyílnak a kozmosz kapui, s lehetővé válik a nagy szellemi vezetők eljövetele. Jézus születését is ilyen bolygóállás jelezte a Napkeleti Bölcseknek, a Halak korszak legelején. Ezért Messiás csillagnak, Lángos csillagnak is nevezik ezt a konstellációt. 2020-ban hosszú idő óta először találkoztak levegő minőségű jegyben, a Vízöntőben. Ezek után 800 évig levegős jegyekben lesz a találkozásuk. Ez drámai módon befolyásolja világunk szemléletmódját. A hosszú földies, materialisztikus időszakokat szellemibb, eredetibb, szolidárisabb és hihetetlen technikai újításokat alkalmazni tudó tendencia fogja jellemezni.

Szaturnusz a Védikus asztrológiában

Sani, vagy Szaturnusz életünkre gyakorolt hatásai közül a legfontosabb a „Szade-Szati”, mely durván 30 évenként hét és fél évig tart. Szaturnusz erőteljesen gátolja az életünket ezekben a periódusokban. Aggódás, lehangoltság, csalódottság, harmónia hiánya, lassított életvitel jellemzik ezen időszakokat. Sivárrá teszi az életünket, elválaszt szeretteinktől. A Hold házunkhoz legközelebb álló házainkat érinti legerősebben. Még a szellemileg fejlett embereknek is gondot okoz ez az időszak, sőt, még a hatalmas Siva isten is a tenger fenekére menekült ebben az időszakában! Sani megkeresi személyiségünk gyenge pontjait, azokat láthatóvá teszi, így megtapasztalhatjuk korlátainkat. Amíg nem tudjuk kordában tartani az anyagi természetünket, a testi azonosulást, a test-elmét, addig alá leszünk rendelve Szaturnusznak, a karma urának.

„Aki felsőbbrendű énjével győzelmet arat az alacsonyabb rendű felett, annak elméje a barátja lesz. Ám, ha nem képes felülkerekedni rajta, akkor az elméje ellenségévé válik.” (Bhagavad-gítá 6.5.)

77/2022
Bogdán Emese, Ősz Szabó Éva