A hun áldozati bronzüst

Ahol a történelem, a régészet és a vallás összeér

Jelen cikkünkben a sztyeppei civilizáció egyik emblematikus népe, a magyar őstörténet szempontjából is kiemelkedő szerepet játszott hunok kultúrájának talán legjellegzetesebb megmaradt emlékét, az áldozati bronzüstöt mutatjuk be. A Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig előforduló hun bronzüstök természetesen nemcsak egyszerű tárgyi emlékek, hanem egyben a magyarság elődjeként számon tartott hunok mindennapi életének szellemi-kulturális manifesztációi is. Emellett azt is bátran mondhatjuk, hogy a hun áldozati bronzüstben egyszerre nyilvánul meg a hun történelem, régészet és a vallás. 

1. Hun történelemről röviden, magyar szemmel

A történelmi háttér felvázolásával kezdjük a cikkünket, hiszen így a kedves Olvasó könnyebben megérti a hun bronzüst jelentőségét, szimbolikáját.

1. 1. A hunokról általában

A hunok – a szkítákhoz hasonlóan – a sztyeppei civilizáció tagjai voltak. Az ismert évezredek alatt több birodalmuk is volt, melyekben számos egyéb nép is helyt kapott, legyen az rokonnép, avagy idegen, meghódolt. A Hun Birodalomban azonban származásától függetlenül – a szolganépet nem számítva – mindenki elsődlegesen hun volt.

A hunok között is – hasonlóan a szkítákhoz – megkülönböztetünk ázsiai és európai hunokat. Ez az elnevezés elsősorban a szállásterületükre utal, mivel a vérségi és kulturális gyökerek mindkét esetben azonosak voltak. A hunok térben és időben számos birodalmat hoztak létre, de ezek nem párhuzamos birodalmak voltak, hanem egyszerre csak egy birodalom létezett. A birodalom ázsiai, illetve európai központúsága mellett természetesen vannak más különbségek is. A hunok ázsiai birodalmai a Kr. előtti évszázadokban, illetve az 5-6. században léteztek, míg az európai hunok majd csak a 370-es években építik ki a birodalmukat. Természetesen a két birodalmat alkotó egyéb népek között is jelentős eltérés mutatkozik. Míg az ázsiai hunok birodalmában értelemszerűen ázsiai eredetű népek voltak túlsúlyban, addig az európai Hun Birodalom népei között jelentős számban találunk különböző germán népeket is.

Hogy meghatározásuk bonyolultabb legyen, a hunok között nemcsak ázsiait és európait, hanem délit és északit, valamint feketét és fehéret is megkülönböztetünk. Az elnevezések között természetesen van kapcsolat. Az ázsiai Hun Birodalom felbomlása után a hunok két részre szakadtak: északira és délire. Az északiak nyugatra, azaz Európa felé vonultak, míg a déliek egy része lassan beolvadt a Kínai Birodalom népei közé, másik része pedig megalapította a Közép-Ázsia és India egy részét magába foglaló fehér Hun Birodalmat (5–6. század). Érdekességként megjegyezzük, hogy a sztyeppei népek az égtájakat színekkel is jelölték. Az észak színe a fekete volt, a délé kék vagy zöld, keleté a vörös, nyugaté a fehér, míg a központé a sárga. Ebből látszik, hogy a fehér hunok elnevezése nem saját elnevezés, mert akkor nem fehérnek hívták volna őket, hanem kéknek vagy zöldnek. 

A hunok nyelvét általában ótöröknek tartják, de ez nem bizonyított. A hunok az első olyan nagyállat-tartó lovas nép, amelyről biztosan tudjuk, hogy volt írása, hiszen a hunok fadarabkákra rótták fel a közlendőiket, azaz – legalábbis az Orhon és Jenyiszej térségében – saját rovásírást használtak, mivel a kitűnően szervezett óriási birodalom igazgatásához szükség is volt az írásbeliségre. Érdemes megjegyezni, hogy az írás léte ellenére nem feltétlen állapítható meg a nyelv, amelyet lejegyeztek vele; ráadásul az írást használó – esetleg türk nyelvű – elit és a nép nyelve között eltérés lehet a birodalom jellege miatt. 

A hunok életmódja, kultúrája nagyon hasonlított a szkítákéhoz. Istenként az Égre tekintettek, a többi természeti megnyilvánulást (a Napot, a Holdat stb.) csak tisztelték. A nagykirály az Isten földi fiának számított. Az Ég állataként a lovat imádták, de a Nap állata, a szarvas, valamint a szkíták révén már ismert griff, turul és oroszlán is igen nagy tiszteletnek örvendett körükben. Már az 5. században ismerték a kereszténységet, de a manicheus vallás sem volt idegen tőlük.

A hunok az állattenyésztés mellett földműveléssel, kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoztak, s természetesen pénzt is használtak. A kínaiak szerint nekik volt a legjobb gabonájuk, náluk voltak a legjobb orvosok és híres volt a konyhaművészetük is. A társadalom hierarchikus volt, s családjogon érvényesült. Ez azt jelentette, hogy nemzetségi, családjogi normák elsőbbséget élveztek az egyéb (pl. közjogi, külső, szerződéses) normákkal szemben. A hadrend alapja a család, illetve annak nagyobb egységei, a nagycsalád, a nemzetség, a törzs és a törzsszövetség volt. A harci taktika alapját – mint általában a lovasnépeknél –, a gyorsaság, a mozgékonyság és a gyors reagálóképesség alkotta. Fő fegyverük az íj volt, de közelharcban kardot, tőrt és dárdát is használtak, s fejüket sisak védte. 

2. 2. Az ázsiai hunok

Az ázsiai hunokról a legtöbbet a kínai történetírók munkáiból tudunk. A kínaiak már a legkorábbi időktől fogva gyűjtötték az adatokat a határaik közelében élő, és gyakran a különböző kínai fejedelemségekkel, majd a Kr. e. 3. század végétől egységes Kínai Császársággal háborúba keveredő „hu”, azaz nomád népekről. (Megjegyezendő, hogy az ókori Kína jóval kisebb volt a mai Kínánál.) 

A hunokról fennmaradt legkorábbi összefoglaló munka a Kr. e. 100 körül alkotó Sze-ma Csientől származik, akit a kínai történetírás atyjának is neveznek. Sze-ma Csien „Történelmi Feljegyzések” (Shi Ji) címmel írt egy hatalmas, 130 kötetből álló művet, melyben Kína és a szomszéd népek Kr. e. 2550-től 90-ig tartó történetét dolgozta fel. Eme óriási mű 110. kötetében Sze-ma Csien mindent leírt, amit a hunokról tudott (magyar kiadása: Sima Qian: A hunok legkorábbi története. Ford.: Du Yaxiong és Horváth Izabella. Magyar Ház, Budapest, 2002.). A hunok korai kínai elnevezése ’shanrong’, ’hszianjun’ és ’hszunju’ volt, de később a forrásokban leginkább ’hsziungnu’ néven írtak róluk. A ’hun’ szó mongolul egyszerűen csak ’ember’-t jelent. 

Sze-ma Csien és az általa feldolgozott ősi kínai krónikák szerint a hunok őse a mitikus kínai Hszia fejedelmi család leszármazottja, Csunvej volt. Ám már a Hszia-dinasztia Csunvejt megelőző tagjai, Jao és Sun császárok ideje (Kr. e. 23-22. század) előtt is voltak hun (hu) népek, akik a kínai faltól északra fekvő pusztaságokat lakták és állataikat követve vonultak egyik területről a másikra.  

A kínai történetírás atyja szerint a hunok közül „minden férfi ért az íjfeszítéshez, és páncélos lovas harcos lesz. Békés időkben nyájaikat, csordáikat legeltetik, élelmüket vadászattal szerzik meg. De veszély idején gyakorlatoznak, hogy készek legyenek a hódító hadjáratokra. Távoli harchoz az íjat és nyilat, míg közelharchoz a rövid dárdát és a kardot használják. Ha a harcban sikereik vannak, előrenyomulnak, de ha nem, visszahúzódnak. Nem tartják szégyennek a megfutamodást. Ha úgy vélik, fölényben vannak, igyekeznek azt kihasználni és nem törődnek azzal, hogy viselkedésük illetlen vagy igazságtalan. (…) Telihold idején támadnak, és holdfogyatkozáskor visszaparancsolják a seregeket. Egy-egy csata után azok, akik levágták az ellenség fejét, vagy foglyul ejtik az ellenséget, egy csupor bort kapnak és megtarthatják mindazt, amit zsákmányoltak. Minden fogolyból rabszolga lesz. Csata közben minden harcos a saját hasznát keresi. Ügyesen tudják csalétekcsapatokkal kelepcébe csalni az ellenséget, lecsapnak rá, mint portyára éhes madárcsapat, de ha megszorítják őket, szétrebbennek és eltűnnek, mint a köd. Ha egy harcos visszahozza elesett társa holttestét, annak minden tulajdona az övé lesz.” (Sima Qian, 17-19., 41-43.)

A fenti idézetből egyértelműen kiderül, hogy a harcias hunok eredetileg is lovasnomád, nagyállat-tartó nép volt, akik a kínaiaktól a velük való sok száz (sőt ezer) éves egymás melletti élés folyamán számos – jellemzően a letelepedett életmóddal kapcsolatos – technikai-kulturális újítást átvettek. Ám a hatás kölcsönös volt, azaz a kínaiak is tanultak a hunoktól. Az időnkénti ellenséges viszony miatt azonban a kínai uralkodók már igen korai időktől fogva falakat építettek a hunok és egyéb nomád népek betörései ellen. A jelenkori kínai nagy fal csak e falak legismertebb, leghosszabb és legépebben megmaradt darabja, amit az agyaghadseregéről is híres Sárga Császár, Csin Si-Huang (Kr. e. 221-210) kimondottan a hunok ellen építtetett. Ám előfordult, hogy a hatékony védelmi rendszer ellenére a hunok nemcsak hogy kifosztották, hanem ideiglenesen meghódították Kína egyes tartományait. Ez történt pl. Kr. e. 311-ben is, amikor az akkori kínai fővárost meghódította a hun nagykirály, a danhu (kínaiul san-jü). Az esetről a kínai krónikák is beszámoltak, sőt leírás készült magáról a hódító vezérről, aki meglepő módon egy 184 cm magas, szőke hajú férfi volt, kinek hosszú szakállában vörös fürtök látszottak. Más leírások és a régészeti ásatások is megerősítették, hogy a hunok – csakúgy, mint az ókori Közép- és Belső-Ázsia népeinek – nagy része nem mongoloid, hanem europid típusú ember volt.

Az ázsiai hunok legnagyobb birodalmának alapítója Modu (kínaiul Mao-tun, melynek átírása lehet Bagatur, azaz Bátor is) volt, aki Kr. e. 209-174 között uralkodott. Modu előbb erős kézzel egyesítette a korábban általában csak laza szövetséget alkotó hun törzseket, majd hozzáfogott a hunnal rokon, illetve egyéb környező népek meghódoltatásához. Modu nagy államférfihoz illően felismerte, hogy birodalmát nem a kínaiak, hanem nyugat felé kell kiterjeszteni. A hódításhoz szintén minden alkalmat megragadó kínaiakat viszont több sikeres hadjárattal rábírta, hogy a hun érdekszférának tekintett területek felé ne terjeszkedjenek. A béke fenntartása érdekében a kínai császárok még évi adót (selyem, ruha, gabona stb.) is fizettek a hunoknak. Modu, miután szívós munkával végrehajtotta tervét, jogosan dicsekedett a vele egyenrangúnak tartott kínai császárnak, hogy minden íjfeszítő nép hun főség alatt egy családban egyesült, és ezzel beköszöntött a béke. Modu hatalmas birodalma a Balkasz-tótól az Amur mellékfolyóiig terjedt és magába foglalta a mai Észak-Kínát, Mongóliát és az attól északra fekvő orosz területeket a Bajkál-tóig bezáróan. 

Modu uralkodásához nemcsak az íjfeszítő népek egy birodalomba történő egyesítése kötődött, hanem az államszervezet kiépítése is. Érdekességként megjegyezzük, hogy a hun nagykirály hatalma csúcsán 300 ezer íjásszal rendelkezett, azaz valóban komoly fegyveres haderőnek parancsolt. A hunok a szkítákhoz hasonlóan kitűnő államszervezők voltak. A területi és részben népi alapon megszervezett Hun Birodalomban 24 főméltóság őrködött, hogy az élet minden területén jól működjenek a dolgok. A felmerülő komolyabb problémák megoldása érdekében a hun nagykirály, azaz a danhu évente háromszor tanácskozást hívott össze, melyen a birodalom összes főméltósága részt vett, akik között megtalálható volt a magyar ’gyula’ és ’horka’ megfelelője is (kínaiul ’yuli’, illetve ’huyan’). Halála után Modut hun szokás szerint temették el, melyről Sze-ma Csien így írt: 

„A hunok kettős koporsóba – egy belsőbe és egy külsőbe – temetik a halottat, arany, ezüst, ruha és szőrme mellékletekkel, de nem emelnek sírdombot, s nem ültetnek fát a sírra, gyászruhát sem öltenek. Mikor egy uralkodó meghal, gyakran tucatnyira, de néha száznál is többre rúg a fejedelmi kegyben részesült tanácsadók és ágyasok száma, akik követik őt a halálba.” (Sima Qian, 41.) Így érthető, hogy hasonló módon temették el az európai hunok legismertebb nagykirályát, Attilát is.

Az ázsiai hunok legnagyobb királyának halála után a birodalom lassan hanyatlani kezdett. Ennek oka elsősorban a Kínai Császárság megerősödése volt. A kínaiak a korábbi időkkel ellentétben már nem fizettek adót a hunoknak, sőt szinte folyamatosan támadták a gazdasági szempontból legfontosabb hun területeket. Emellett a hagyományosan ravasz és furfangos kínai diplomácia a birodalom nem hun népei közül többet is rábírt a lázadásra. A gazdasági és politikai válságot az ilyenkor az uralkodó családoknál gyakran előforduló rivalizálás tovább mélyítette. A testvérháborúban alulmaradt fél a kínaiaknál keresett és talált menedéket, s az egységes Hun Birodalom Kr. e. 54-48 között ideiglenesen, majd Kr. u. 46-ban végleg kettévált, azaz északi és déli részre szakadt. A veszélyes kínai szomszédság miatt az északiak egyre nyugatabbra vonultak, míg a déliek egészen a Kr. u. 5. századig a kínaiaktól többé-kevésbé függő államokban éltek tovább a mai Északnyugat-Kína és Mongólia területén, majd részben beolvadtak a kínai többségbe. Másik részük részt vett a 8-9. században létezett Ujgur Kaganátus megalapításában, akik még ma is büszkén emlékezve hun elődjeikre, ujgurokként élnek Kínában és Kazahsztánban. A 10. században iszlám hitre áttért ujgurok napjainkban is úgy tekintenek ránk, magyarokra, mint nyugatra vándorolt rokonaikra. 

Déli hunokat találunk a fehér hun vagy heftalita birodalom népei között is (5-6. század). A fehér hunok birodalma Közép-Ázsia egy részére és Északnyugat-Indiára terjedt ki. Korábban utaltunk rá, hogy a sztyeppei népek színelnevezései az égtájaktól függtek. Ám a fehér hunok kivételt jelentenek, mivel a ’fehér hun’ nem a saját elnevezésük (akkor zöld vagy kék hunoknak hívták volna őket, mert azok a színek jelentették a déli égtájat). A fehér hunok elnevezése az indiaiaktól származik, akik szvetahúnáknak, azaz fehér hunoknak hívták őket. A fehér hunok birodalma végül a türkök, a perzsák és az indiai fejedelmek együttes támadása miatt bomlott fel. Északnyugat-Indiában a fehér hunok leszármazottai a rádzsputok és a gudzsarátiak, akik még mindig őrzik hun származástudatukat. Megemlítendő, hogy fénykorában a Pamírtól Bengáliáig terjedő Kusán Birodalom (Kr. u. 1-3. század) népei között is megtaláljuk a hunok egyes csoportjait.

3. 3. Az európai hunok

Az északi hunok a kínai hódítás következtében a Kr. u. 1. század végén kiszorultak Közép-Ázsiából, s új szállásterületeik valahol a nyugat-szibériai sztyeppén volt, de egy részük már ekkor átlépte az Európa határát jelentő Urál-hegység és a Kaszpi-tenger közötti területet. Az északi hunokról – akiket már nyugodtan nevezhetünk színtől függetlenül nyugati vagy európai hunoknak – források hiánya miatt kétszáz évig nem tudunk semmit. A 350-es években viszont újra tetterős, hódító népként bukkantak fel, melyből az következik, hogy az eltelt nyugalmi időszakban a hunok megsokasodtak, s akkori hazájuk már nem tudta eltartani a megnövekedett népességet. Az európai hunok a keleti szomszéd ótörök népekkel szövetségben indultak Európa meghódítására, s első áldozatuk a szarmata népekhez tartozó alánok országa volt. A szarmata alánok egy része behódolt és csatlakozott a hunokhoz, míg a maradék rész a Római Birodalomba menekült. Alánföld elfoglalásával az új Hun Birodalom nyugati határa a Don folyó lett, délen pedig a Kaukázus. 

Ez időtájban kerülhetett a hunok élére Balambér nagykirály, kinek vezetése alatt a hunok ismételten nagyhatalmi helyzetbe kerültek, csak nem Ázsiában, hanem Európában. A mai Dél-Oroszország és Ukrajna ligetes és füves sztyeppei területét abban az időben a germán népek nagy családjába tartozó, igen népes és erős keleti és a nyugati gótok lakták. A keleti gótokat osztrogótoknak, míg a nyugati gótokat vizigótoknak (vigyázat, nem vízigótoknak!) is nevezik. 

Balambér nagykirály 374–376 körül jól átgondolt stratégiával mindkét gót birodalmat elfoglalta. Az erősebb keleti gótok nem germán alattvalóit – elsősorban szarmatákat – fellázította, ugyanakkor megosztotta a keleti gót vezetőket is. Az első megnyert csata után a keleti gótok nagy része meghódolt és csatlakozott a hunokhoz, míg a maradék kisebb része a rokon nyugati gótokhoz, majd a rómaiakhoz menekült. A nyugati gótok sem tudták feltartóztatni a hunokat, s a nagy vereség után a hegyektől és erdőktől védett Erdélybe menekültek. 

376-ban Balambér birodalmának nyugati határa már a Kárpátok hegyvonulata volt, azaz akkortól fogva a hunok gyakorlatilag a Római Birodalom veszélyes szomszédai voltak. A Római Birodalom északkeleti határa ebben az időben a Rajna-Duna vonala volt. A mai Magyarország nyugati fele Pannónia néven már több száz éve római tartomány volt, melyet egy ideje a könnyebb igazgatás céljából négy részre osztottak. A Dunától keletre eső területek viszont „barbár világnak” számítottak, s melyet főleg germán és szarmata népek laktak. A hunok néhány éven belül már földrajzilag is tényleges szomszédjai lettek a rómaiaknak, mivel a 380-as években sikerült elfoglalni a Dunától keletre eső területeket. E sikeres hadjáratok következtében számos germán és szarmata nép (alánok, markomannok, kvádok, vandálok, karpok, szkírek és gepidák) csatlakozott a hunokhoz. Innentől fogva a nyugati források is írtak a hunokról, köztük Ammianus Marcellinus római történetíró (Róma története. Ford.: Szepesy Gyula. Európa, Budapest, 1993.):

„A hunok népe, amelyről a régi kútfők csak keveset tudnak, a Maeotis [Azovi-tenger] ingoványain túl, a Jeges-tengernél lakik. Vadsága minden képzeletet felülmúl. (…) Mindnyájan zömök, tagbaszakadt, vastag nyakú, meghökkentően formátlan, görbe hátú emberek, úgyhogy kétlábú állatoknak vélhetnénk őket, vagy tuskóból durván kifaragott figuráknak, amilyeneket a hidak karfáin találunk. Rút emberalakjukhoz mérten életmódjuk annyira igénytelen, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon termő növények gyökereivel és mindenféle állatok félig nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjuk alá helyeznek, s így kissé megmelegítenek. (…) Ruhájukat vászonból vagy erdei rágcsálók összevarrt irhájából készítik. (…) Ennél a népnél mindenki éjjel-nappal lóháton ülve vásárol és elad, eszik és iszik, s a ló keskeny nyakára hajolva mély álomba merül, még álmodik is mindenféléről. (…) Náluk soha senki nem szánt, nem fogja meg az eke szarvát. Nincs állandó lakhelyük, saját házuk, sem törvényük, sem megszabott életmódjuk, hanem mint a menekülők kóborolnak szekereiken, amelyek lakásul is szolgálnak. (…) Fegyverszünet esetén hitszegők, megbízhatatlanok, s mihelyt valamilyen újabb remény halvány lehetősége mutatkozik, szerfölött nyugtalanokká válnak, és mindenben a féktelen düh irányítja őket. Az oktalan állatokhoz hasonlóan sejtelmük sincs az erkölcsről vagy erkölcstelenségről; beszédjük kétértelmű és homályos, semmilyen vallás vagy babona tisztelete nem foglalkoztatja őket, de szörnyen áhítozzák az aranyat.” (586-588.)

Eme badarságokat a hunok történetét és kultúráját illetően teljesen tájékozatlan egykori római hadvezér a 390-es évek elején írta. Mégis, Ammianus Marcellinusnak talán még meg lehet bocsátani e sorokat, hiszen a kortársait felrázni szándékozó leírást a Római Birodalmat fenyegető hunokról írta, mely mindenféle vad szóbeszéden és az ismeretlentől való félelmen alapult. Ám sajnálatos módon az e műben található hunokról szóló leírást az utókor nagyjából igaznak fogadta el, és a hunokról alkotott negatív kép a nyugat-európai véleményben máig tetten érhető. A torzkép okait három fő tényezőben lehet összefoglalni:  

1. A 395-ben keleti és nyugati részre szétváló Római Birodalmat a germán szövetségeseikkel együtt a hunok számtalanszor legyőzték, adófizetésre kötelezték.
2. A hunok a rómaiak számára teljesen idegenek és barbárok voltak, a róluk alkotott kép az ismeretlentől való félelem mellett a régi történetírók messze élő, mesés és vad népekről szóló toposzain alapult. Ez a torzkép a hunokkal való egymás mellett élés évtizedeiben sem tisztult, s a Római Birodalom utódállamaiban is tovább élt. Ehhez annyit érdemes hozzátenni, hogy a hunok a germán népeknél mindenképpen, de több szempontból szellemi és erkölcsi téren a már régóta hanyatló rómaiaknál is kulturáltabbak voltak, hiszen a több évezredes sztyeppei civilizáció minden vívmányát ismerték és használták.   
3. Ammianus Marcellinus ostobaságait a gót származású, 6. században élt Jordanész (Iordanes) tetőzte be, aki a gótok történetéről írt könyvében (Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja és szerk.: Kiss Magdolna. L’Harmattan, Budapest, 2004.) részletesen beszámol a hunokról is. Jordanész és a többi, javarészt egyházi történetíró ellenszenve részben érthető, hiszen a hunokban a keresztény római-germán világ ellenségeit látták. Mivel a hunok nagy birodalma a 450-es években felbomlott, így a kedvezőtlen hun-képen sem történt változás, sőt azt a kora középkori európaiak rávetítették a sztyeppei civilizációból e térségbe később érkező népekre, azaz az avarokra és Árpád magyarjaira is.

Marácz László szerint (A hunok a nyugati tudatban: képek, közhelyek, civilizáció. In: A hunok öröksége. Szerk. Marácz László, Obrusánszky Borbála. HUN-Idea Szellemi Hagyományőrző Műhely, Budapest, 2011. 197-213.) a negatív nyugati hun-kép továbbélése a torzképet rögzítő krónikás hagyomány mellett a nyugati geopolitikai, és az eurázsiai térséggel kapcsolatos hatalomelméleti tényezőkkel, illetve az ősárja elmélettel állt összefüggésben, mivel a szintén negatív megítélés alá eső 19. századi német árjaizmus a sztyeppei lovasnépek (szkíták, szarmaták, hunok) tradicionális kultúráját is a sajátjának tekintette.

De miből állt a Jordanész-írta, nagyrészt hamis kép, mely sajnálatos módon máig hat a nyugati emberekre (sőt, a történészek egy részére is!), ha meghallják a ’hun’ szót? Jordanész régi „hagyomány” alapján a következőképpen írta le a hunok eredetét:

„Filimer, a gótok királya (…), amint már fentebb említettük, Szkítia földjére vonult be, alattvalói között néhány varázslónőt talált (…), s mivel ezeket gyanúsaknak tartotta, kiűzte őket a közösségből, és seregével messzire kergetve, arra kényszerítette őket, hogy a pusztaságban bolyongjanak. Amikor ezeket a pusztaságban kóborlókat meglátták a tisztátalan lelkek, s ölelésben egyesültek velük, ezt az igen vad fajt hozták a világra, amely először a mocsarakban lakott; és ez a kicsi, rút, hitvány és emberszerű nép arról volt ismert, hogy az emberi beszédet csupán utánozni tudta.” (Iordanes, 66-67.)

A gót történetíró ezután beszámolt a csodaszarvas-mondáról, azaz hogy jutottak a hunok vadászai Szkítiába. Jordanész szerint a Szkítiában élő népeket részben háborúban, részben „ijesztő és szörnyűséges arcvonásaikkal megfélemlítve futamították meg. Annál is inkább, mert tekintetük ijesztően fekete volt, s ha szabad ezt mondani, arcuk helyén torz gombócot, szemük helyett kis pontokat lehetett látni.” (67.)

Szerencsére Jordanész nem csak Ammianus Marcellinus és a hozzá hasonlók írásaiból merített, hanem bemásolta munkájába az Attila udvarában is járt bizánci követ, a józan ítélőképességű Priszkosz hunokról szóló írásait is, így munkája használható leírásokat is tartalmaz.

De térjünk vissza az európai hunok történetére, akik a 380-as évektől már a rómaiak tényleges szomszédai voltak. A Római Birodalom 395-ös kettéválása nemcsak a germán népek beilleszkedését, hanem az egységes és összehangolt védelmi rendszer hiányában a hunok terjeszkedését is megkönnyítette. Egyre gyakoribbakká váltak a hun betörések mind a Nyugat-, mind a Keletrómai Birodalomba, más néven Bizáncba. Balambér leszármazottja, Uldin korára a Hun Birodalom súlypontja egyre nyugatabbra tolódott (Uldint csak a nyugati rész királyának szokták tartani). Az Alföld is alighanem ekkor lett kiszemelve hatalmi központnak, mivel Uldin a beolvadásra nem hajlandó germán népeket elűzte a területről. Ugyanakkor Uldin nemcsak háborúban gyarapította országát. A nyugatrómaiak egy idő után belátták, hogy nem tudják tovább védeni a dunai határőrvidéket, ezért 409-ben kiürítették Pannónia nagy részét, amit a hunok részben megszálltak. A teljes Kárpát-medence hivatalosan Uldin egyik utódja, Ruga (vagy Rua) hun nagykirály idejében, 433/434 körül lett a birodalom része. Ekkor már az Alföldön volt a hatalmi központ, s ott is maradt Attila haláláig.

Ruga – aki élete végén már az egész Hun Birodalom nagykirálya lett – elődjeihez hasonlóan széles látókörű vezető volt. Ha kellett a fegyverekhez nyúlt, de a diplomáciában is otthonosan mozgott. Korábban említettük már, hogy számos kisebb-nagyobb lélekszámú germán nép lelt otthonra a hanyatló Római Birodalomban, majd annak kettéválása után elsősorban a Nyugatrómai Birodalomban. A 420-as évekre már világosan látszott, hogy a politikai, gazdasági és szellemi-erkölcsi válságban lévő Nyugatrómai Birodalmat az akkori formájában már nem lehet sokáig életben tartani. A korszak politikai-hatalmi helyzetéből fakadóan három lehetőség adódott:

1. Az erősebb és jobb állapotban lévő Bizánc vezetésével ismét egyesül a két római birodalom; 
2. A Nyugatrómai Birodalom egyesül a Hun Birodalommal, s így az új Európa elsősorban hun vezetésű lesz;
3. A Nyugatrómai Birodalomban a germán népek veszik át a vezető szerepet, azaz az új Európa elsősorban germán vezetésű lesz. Ez esetben a hunokkal való háború elkerülhetetlen lesz.

Értelemszerűen Ruga a második lehetőség mellett volt, s ez mind az ő, mind utódai politikájában megmutatkozott. Ruga kulcsszerepet szánt Uldin udvarában túszként nevelkedett nyugatrómai hadvezérnek, Flavius Aëtiusnak. Aëtius sokáig képviselte a hun érdekeket a Nyugatrómai Birodalomban, s igyekezett a belviszályt felszámolni, s az általános állapotokon javítani. A hunok felé közeledés és a rend megteremtése érdekében történő ténykedése természetesen számos – főleg germán – hatalmasságnak nem tetszett. Aëtius többször is csak hun fegyveres segítséggel tudta elsimítani a belviszályokat, leszámolni az időnkénti trónbitorlókkal, s vissza-, vagy leverni a germánok támadásait.

Ruga politikáját 434-től unokaöccsei, Bleda (Buda) és Attila vitték tovább, akik Bendegúznak (törökösen Mundzuk) voltak a fiai. Ám, mivel Bleda 445-ben ismeretlen körülmények között meghalt, Attila lett az, aki mindent megtett azért, hogy a hun érdekek meghatározók legyenek az európai politikában. Jordanész így jellemezte a rettegett hun nagykirályt, akire „Isten ostora”-ként (azaz a gyarló világ bűnei miatti büntetésként) tekintettek a keresztény kortársak:

„Ez a férfi a népek és a földek megfélemlítésére született a világra, aki, nem tudom, milyen végzet akaratából, mindent rettegésben tartott a róla elterjedt szörnyű híreszteléssel. Ugyanis járása büszke volt, ide-oda forgatta szemeit, igyekezvén, hogy hatalmát kevély testtartásával is kifejezze. Kedvelte a háborút, de ő maga mértékkel vett részt benne. Megfontolt gondolkodású volt, a könyörgők előtt meglágyult, akit egyszer a bizalmába fogadott, az iránt jóindulatot mutatott. Alacsony termetű, széles mellkasú, nagy fejű, kis szemű, ritka, őszbevegyülő szakállú, pisze orrú, sötét bőrű volt, tehát származásának jeleit viselte magán.” (Iordanes, 78.)

Attila végső terve egy óriási világbirodalom megteremtése volt a saját fősége alatt. Ennek a nagyra törő tervnek első, de tulajdonképpen legfontosabb lépcsőfoka a Nyugatrómai Birodalom megszerzése volt. A hun nagykirály előbb a békés megoldást választotta, mivel bízott abban, hogy a fiatal III. Valentinianus nyugatrómai császár teljesíti kérését és hozzáadja feleségül nővérét, Honoriát. E szövetséggel ugyanis elvileg megnyílt volna az út Attila, vagy a Honoriától születendő utódai számára a nyugatrómai császári trón eléréséhez. 450-ben viszont a nyugatrómai császár visszautasította Attila leánykérését. III. Valentinianus attól félt, hogy Attila barátját és pártfogoltját, Aëtiust fogja nyugatrómai császárrá tenni, s segítségével így valóban esélye lesz az egész világ meghódítására. A nyugatrómai-hun kényszerű szövetség tehát nemhogy megerősödött volna, hanem a házasság meghiúsulása miatt teljesen megromlott. A Nyugatrómai Birodalom megszilárdítását célzó vizigótok elleni galliai (ma Franciaország) közös hadjárat terve meghiúsult. Attila ezért 451-ben a nyugatrómaiak nélkül támadta meg Galliát, hogy a gazdag tartományt birodalmához csatolja.  

A 451 nyarán lezajlott catalaunumi (vagy mauricaumi) csata a késő ókor legnagyobb és legfontosabb ütközete volt. Kimenetele nagy hatással volt nemcsak a Nyugatrómai Birodalom, hanem egész Európa történetére. Miután Attila a szövetségeseivel sorra hódította meg a galliai városokat, III. Valentinianus és Aëtius a vizigót király, Theoderik oldalára állt. A nyugatrómai császár döntése érthető volt. A galliai hun terjeszkedés jóval veszélyesebbnek tűnt, mint a Nyugatrómai Birodalom területén lévő vizigót királyságnál, mely a császártól gyakorlatilag független volt. Ám Aëtius döntése sokaknak meglepetést okozott. Kibékült a rá amúgy féltékeny császárral (később III. Valentinianus meg is ölette!), s minden haderőt összeszedve Attila serege elé vonult. A nyugatrómaiak legfőbb szövetségesei a vizigótok (azaz nyugati gótok) és a frankok, míg a hunoké a keleti gótok és a gepidák voltak. Érdekes módon mindkét oldalon harcoltak egyéb germán és szarmata rokonnépek is. Ebből is látszik, hogy a legfőbb kérdés, azaz hogy ki lesz Európa ura, nem volt előre eldöntve. 

A döntő csatában kb. 400 ezer harcos küzdött meg egymással, a hunok és szövetségeseik valamivel kevesebben voltak, mivel a megszállt városokban helyőrséget kellett hagyniuk. A csata nagyon véres volt, de hivatalosan nem győzött egyik fél sem. Ám mégis Aëtiust szokták a csata győztesének tartani, mivel Attila a veszteségek miatt nem folytatta a galliai hadjáratot. 

Attila legyőzhetetlensége a catalaunumi csata következtében megingott, s ezt a hun nagykirály a 452-es itáliai hadjárattal igyekezett helyrebillenteni. A hun sereg igazából nem találkozott jelentős ellenállással, de a Ravenna erős falai közé zárkózott császárt nem sikerült elfogniuk. Aëtius nem merte vállalni a nyílt ütközetet, inkább csak menekült a hunok elől. Attila már Róma falai előtt állt, amikor a hagyomány szerint I. (Nagy Szent) Leó pápa eléje ment, s egy hun ötvösművész által készített díszes arany karperecet mutatott a nagykirálynak azzal, hogy az a nép, aki ilyen gyönyörű műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is. Magyarán ez azt jelentette, hogy kéri Attilát, kímélje meg a várost, ugyanakkor engedje meg, hogy a hunok befogadhassák a kereszténység egyetemes eszméit. A legenda szerint Attila engedett a pápa kérésének, s a hunok hazafelé fordították lovaikat. A visszavonulás valódi oka azonban az időközben kitört pestisjárvány és a hun sereg élelmiszerkészletének fogyása volt, így maga Attila is hajlott a békére, amit a nyugatrómaiak és a pápa gyakorlatilag megvásárolt.

Attila a nyugatrómaiakkal kötött béke után úgy döntött, hogy az adófizetést megtagadó bizánci császár ellen fog indítani egy nagyszabású hadjáratot. Ám 453-ban Attila „nem az ellenség ütötte sebtől, nem övéi árulása miatt, hanem biztonságban népével, nagy örömök közepette, fájdalom nélkül hunyt el”. Jordanész a jól értesült bizánci követ, Priszkosz azóta elveszett munkája nyomán a következőket írta a hun nagykirály halálának körülményeiről: „Ő, ahogy a történetíró Priszkosz tudósít erről, halála előtt, sok-sok asszony után, amint ezen népeknél szokás volt, feleségül vett egy gyönyörű leányt, akinek Ildikó volt a neve. Miután a lakodalomban a túl nagy vigadozástól elfáradt, s a bortól és az álomtól elnehezülve a hátára feküdt, eleredt az orra vére, ami most a megszokott úton nem tudott kifolyni, ezért a torkába folyt, és a halálát okozta. Így hozott a csatákban híres királynak gyalázatos véget a részegség. A következő napnak már nagy része elmúlt, amikor a királyi szolgák valami gyászos eseményre gyanakodtak, ezért nagy kiáltozásokkal betörték az ajtót, és ott holtan találták Attilát, akivel nem gyilkos seb, hanem vérfolyás végzett, mellette a síró lányt betakart és lehajtott fejjel.”  (Iordanes, 92-93.)

A hun nagykirály valószínűleg vérömleny következtében halt meg, de mint szinte minden jelentős történelmi személyiségnél, akinek halálának körülményei nem teljesen tisztázottak, Attilánál is felmerült a tőr, illetve mérgezés általi gyilkosság lehetősége. Az biztos, hogy a hun nagykirálynak számos komoly ellensége volt, s a halálából a korabeli hatalmasságok nagy része hasznot húzott.

Attilát rangjához méltó módon temették el. Magára a temetési szertartásra a gyászének és lovas ünnepi játékok után került sor: „Miután ilyen siratóénekkel megsiratták, a sírhalma fölött egy „strava”-t [halotti tort], ahogy ők nevezik, ünnepeltek hatalmas tivornyával, egyik végletből a másikba esve, a halottsiratást az öröm kitöréseivel vegyítették. Ezután az éjszaka csendjében a holttestet a földbe rejtették. Először aranyból, másodszor ezüstből, harmadszor kemény vasból készített szemfedővel fedték be. Ezzel jelezték, hogy a leghatalmasabb királyhoz mindezek illenek: a vas, mivel népeket igázott le, az arany és az ezüst, mivel mindkét birodalom méltóságjelvényét megkapta. A legyilkolt ellenségtől zsákmányolt fegyvereit, mindenféle drágakőtől fénylő lószerszámokat, és különféle ragyogó méltóságjelvényeket, amelyek udvara fényét jelentették, eltemették vele. És hogy az emberi kíváncsiság távol maradjon ennyi kincstől, megölték az e munkával megbízottakat – borzasztó jutalom! – és a sírásókat, úgy, mint az eltemetettet, hirtelen halál érte.” (Iordanes, 92-93.)

Jordanész leírása szinte teljesen megegyezik az ázsiai hunok temetkezési módjával (lásd fentebb!), s azt is érdemes megjegyezni, hogy a gót történetíró egy szóval sem ír arról a később elterjedt és Gárdonyi Géza híres regényében (A láthatatlan ember) is megörökített nézetről, hogy a hunok előbb eltereltek egy folyót, majd elárasztották vízzel Attila sírját, hogy soha senki ne bukkanjon rá. 

Attila kivételes uralkodói voltát jelzi, hogy halála után a három legidősebb fia, Ellák (Aladár), Dengizik és Ernák (törökül Irnik, a mondabéli Csaba) között kitört a testvérháború, noha elvileg Ellák lett volna a hun nagykirály. Ám az egységes és erős Hun Birodalom minden korabeli hatalomnak útjában állt, legyen az szövetséges (nyugatrómaiak, keleti gótok, gepidák stb.), vagy ellenség (bizánciak, nyugati gótok, frankok stb.). Attila fiai nem ismerték fel, hogy csak kihasználják őket, így a testvérháború következtében a birodalom rövid időn belül szétesett. Az európai hunok néhány emberöltő alatt beolvadtak kisebb részben a germánságba, nagyobb részben a sztyeppei civilizáció népeibe (onogurok, bolgárok, avarok, türkök, kazárok). A magyar mondai hagyomány szerint a belháború után a Kárpát-medencében maradt hun néptöredék elhagyta rossz emlékű nevét, s akkortól fogva székelyeknek kezdték hívni magukat. Őket tartja a hagyomány Csaba királyfi népének.

A kortársak által hunoknak tartott avarokat és a magyarokat nem számítva a hunokról szóló legkésőbbi beszámoló a 7. századból való, amikor egy Izrael nevű püspök a kaukázusi hunok országáról és az ottani életről számolt be. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a hunok beolvadása a környező többségi (elsősorban ótörök) népekbe a 8. században fejeződött be.

4. 4. A hun-magyar rokonság kérdése

A régi hagyományokon alapuló középkori magyar krónikák és Árpád magyarjainak a Kárpát-medencében történő megjelenése előtti (561/562-es a legrégebbi forrás!) és 895 utáni külföldi krónikákban is egyértelműen azt írják (nemcsak a hasonló kultúra és életmód miatt!), hogy a hunok és a magyarok ugyanaz a nép. Azaz a hun származást nem Kézai Simon találta ki az 1280-as években (Sebestyén László 37, Makkay János 55 Kézai kora előtti forrást sorol fel, ahol a szövegben a hun-magyar vagy hun/avar-magyar azonosítás szerepel!), hanem ő csak összegezte a régi hagyományt, hiszen a hun származástudat élénken élt a magyar nép körében (lásd pl. Hunor és Magor mondáját). Mindemellett a legújabb genetikai- és vércsoportvizsgálatok a magyarok és a hunok utódnépei között közeli rokonságot mutatnak. Emellett mindenképpen meg kell említeni, hogy az Árpád-háznak már a legkorábbi időkben megvolt az Attilától való származás-tudata. Semmi okunk nincs kételkedni e leszármazás igazában, hiszen közismert történelmi tény, hogy a sztyeppei civilizáció birodalomalkotó vezérnépeihez csatlakozó népek vezetői a szövetség megerősítése miatt az uralkodóházból kaptak feleséget. Másrészt a sztyeppei civilizációban élőknek még ma is illik hét nemzedékre visszamenőleg tudniuk az őseiket. Már csak azért sem lehetetlen az Attilától való származás tudata, mivel a tudósok szerint pl. a 13. századi nagy mongol uralkodó, Dzsingisz Kán ma élő utódainak száma is százezrekre, ha nem milliókra tehető. 

A magyarság eredetének kérdése kb. az 1860-as évekig igazából nem volt kérdés, hiszen egy-két unikumnak számító tudós vagy tudálékos vélemény ellenére mindenki egyöntetűen hitt a szittya (szkíta)/hun-magyar származásban. Teljesen irreleváns volt az a vélekedés, hogy a „nemzeti kisebbségi érzés” kompenzálása miatt találtuk ki magunknak a dicső és vitéz ősöket, hiszen róluk tőlünk nyugatra csak negatív kontextusban emlékeztek meg. Ám a 19. század utolsó harmadában a korszak divatos – és utólag nézve olykor dilettáns jegyeket is magában hordozó – tudományága, az összehasonlító nyelvtudomány Magyarországot is meghódította, s a tudományos közéletben erős pozíciókat szerzett a finnugor-elméletnek, melynek legismertebb itthoni képviselői – tulajdonképpen meghonosítói – Hunfalvy Pál (1810-1891) és Budenz József (1836-1892) voltak.

A finnugrizmus legnagyobb ellenfele – részben máig – a magyarság hun-szkíta származástudata volt, ezért került az a támadások kereszttüzébe az azt hirdető ősi krónikáinkkal együtt. Tudományos szempontból ez érthetetlen, pontosabban prekoncepciózus, annál is inkább, mivel a talán főművének tekinthető Magyarország ethnographiájában maga Hunfalvy is azon a véleményen volt, hogy a bolgárok mellett a hunok, sőt az avarok is ugorok voltak. Ám a hunok nyelvének ismeretlensége természetesen nem érv a hun-magyar rokonság ellen, s arról se feledkezzünk meg, hogy a műkedvelő Hunfalvy Pállal ellentétben valódi nyelvészeti képzéssel rendelkező Budenz József még tágabb nyelvrokonsági keretekben gondolkodott, amit kiválóan szemléltet az a tény is, hogy 1872-ben nem finnugor, hanem altaji összehasonlító nyelvtudományi tanszéket alapítottak az ELTE elődjében.  

5. 5. A hunok világtörténelmi jelentősége

A hunok világtörténelmi szerepét általában negatívnak tartják, ám ez nem igaz. A torz képért elsősorban a hunokkal ellenséges viszonyban lévő népek (kínai, perzsa, római) sokszor rosszul informált krónikásai és az azoknak hitelt adó tudósok a felelősek. 

Az ázsiai hunok fontos szerepet játszottak az egységes Kínai Császárság létrejöttében, hódításaik folytán hozzájárultak a nagy belső-ázsiai népmozgásokhoz. Az ázsiai Hun Birodalom megalapítása, majd az északi hunok nyugatra vándorlása, végül az európai hunok megjelenése indította el azt a három népvándorlási hullámot, mely alapjában formálta át a hatalmas eurázsiai kontinens népi és politikai arculatát. Az európai hunok és az előlük menekülő, vagy velük együtt harcoló különböző germán népek (főleg a gótok) hatása Európa népeinek történetére meghatározó. Egyrészt meggyorsította a már évszázadok óta hanyatló Nyugatrómai Birodalom összeomlását, másrészt véget vetett a germán népek egymás ellen folytatott törzsi háborúinak, s ezzel elősegítette e népek egységesülési folyamatát. A kisebb germán vezetésű országok nemcsak az európai Hun Birodalomban, hanem az elvileg a rómaiak által uralt területeken is létrejöttek, s a Nyugatrómai Birodalom bukása után Európa nagy részén a meglévők mellett sorra alakultak meg a különböző és hosszabb-rövidebb ideig fennálló germán népek államai. 

Szergej Botalov szerint (Hunok Ázsiában és Európában. A hun-szarmata etnokulturális keveredés régészeti-történeti problematikája. Két régészeti tanulmány. Ford. Czeglédi Katalin. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, Budapest, 2013.) a hunok kiemelkedő történelmi szerepében meghatározó volt a sztyeppei civilizáció jellegzetessége, a kulturális integritás és az ahhoz kapcsolódó politikai filozófia, mely a hatalmi rendszer alapját képezte:

„Ez az etnikum jelentős mértékben saját történeti kulturális megkülönböztető jegyekkel rendelkezett, amelyek megkülönböztették azoktól az elődeitől, akik a nagy népvándorlás jüecsi, szarmata, alán hullámait alkották; ugyanakkor hasonló forrása volt a népi-kulturális eredetnek, a közös lakóhelynek, amelyek az elkövetkező keveredésüket és az európai hun hadsereg és szövetségi rend keretein belüli sokszínű egységet lehetővé tették. Lehetséges, hogy ez a korábban létrejött népek közötti türelmesség szolgált alapul a különböző kultúrájú integrációknak – gót (germán), bolgár (török), ant (szláv) stb. – amelyekkel villámgyorsan felszaporodott Ruga és Attila serege és államának népessége.” (Botalov, 57.)

A hunok tehát jelentősen hozzájárultak a Nyugatrómai Császárság romjaiból kinövő középkori Európa születéséhez. Ha a Kárpát-medence területét nézzük, akkor a hun hódításnak köszönhető, hogy az itt élő germán népek a – részben az avarokba, részben a magyarokba beolvadó – gepidák kivételével kénytelenek voltak továbbvonulni és máshol új hazát keresni. Ez a későbbieket nézve döntő fontosságú lett, hiszen így mind az avar, mind az Árpádi magyar honfoglalás viszonylag könnyen mehetett végbe.

1. A hunok régészeti emlékei 

A hunok régészeti emlékeinek feltárásában igen jelentős munkát végző Érdy Miklós szerint (A magyarság keleti eredete és hun kapcsolata. Kairosz, Budapest, 2010.) a szidorovkai nagy hun temető tíz leletcsoportja szinte teljes keresztmetszetet ad a megmaradt hun emlékekről. Ez a tíz leletcsoport a következő:

1. Fakoporsók.
2. Háromtollú nyílcsúcsok.
3. Visszacsapó íjak merevítő és íjvégi csontlemezei.
4. Rövid kardok és dárdahegyek.
5. Jelképes lovastemetkezést jelző vaszablák.
6. Bronzüstök.
7. Két arany lófejdísz (falerát) kicsavart testű griffel.
8. Aranyveretek szembenálló griffekkel, patást támadó tigrissel.
9. Lépcsőszerű aranydísz.
10. Csepp alakú minták szegélyezte arany övcsatok türkizberakással és hun mitológiai jelenettel (két tigris harap egy farkasfejű hun sárkányba). (Érdy 2010, 333-334.)

A régészeti kutatás korábban inkább a fegyverekre koncentrált, s az elmondható, hogy a hunok fegyverzetéről és harcászati szokásairól így már majdnem mindent tudunk. Pintér-Nagy Katalin (A hunok és az avarok fegyverzete, harcmodora az írott források alapján. Balassi, Budapest, 2017.) így ír erről a kérdésről:

„Az írott forrásokban a támadófegyverek közül a távolsági fegyvereken belül íjra és nyílra vannak adataink. A közelharci fegyverek közül a kard, a sax [egyélű, rövid vágófegyver – Sz. L.] és a pányva lelhető fel a forrásokban. A lándzsák használatára viszont csak közvetve tudunk következtetni a kútfők leírásaiból. Emellett a védőfegyverzetre is (páncél, sisak, pajzs) vannak biztos adataink. Az ütő- és sújtófegyverekre és a lovak vértezetére vonatkozólag azonban semmilyen adatot nem találunk ezekben a forrásokban, használatukat a régészeti források sem támasztják alá (…).” (27.)

Érdy Miklós munkásságának jelentősége viszont abban áll, hogy ráirányította a szakmai figyelmet három nagy leletcsoportra, melyek eddig jószerével ismeretlenek voltak a régészeti szakirodalomban:

1. Hun bronzüstök (185 db),
2. Protohun, korai hun, ún. shanrong részleges lovastemetkezés a Kr. e. 8. századtól,

III. Fémlemezes szemfedők a Kr. e. 8. századtól. (Érdy 2010, 449.)

Érdy a hun-magyar rokonság híveként elsősorban azt kutatta, hogy milyen kapcsolódási pontok vannak a hunok és a honfoglaló magyarok tárgyi-szellemi kultúrájában, melyek elsősorban a temetkezési szokásokban mutathatók ki:

„A Jundu Shan hegység temetőiben, az Északi Barbárnak nevezett törzsek területén, a Kr. e. VIII-V. században látjuk a legkorábbi régészeti előfordulását egy olyan temetkezési szokásnak, amelynek párhuzamai a Kr. u. IX-X. századi magyar temetőkben is megjelennek. Az ősi temetkezéseket a shanrongoknak tulajdonítják. Őket Sima Qian a xiongnuk-hunok egyik előtörzsének, így protohunnak írja le. Nem könnyen magyarázható meg a két teljesen váratlan régészeti eredmény. Az, hogy mind a fémlemezes szemfedők szokása, mind pedig a sajátosan magyar részleges lovastemetkezés – az utóbbi a hunokon kívül nem jellemző más népre – ugyanannak az ősi népnek, az előhun shanrong népnek a Jundu Shan menti temetőiben található meg legkorábban a Kr. e. VIII. században. Ugyanakkor kidolgozandó és megválaszolandó az is, hogy mi lehetett az az út, amelyen ez a két szokás a magyarokkal a Kárpát-medencébe érkezett.” (Érdy 2010, 280.)

Meglehetősen közismert dolog, hogy a régészek egyik legfontosabb ásatási-feltárási helyét a régi temetők jelentik, hiszen a sírokban – ha addig nem fosztották ki őket – a csontmaradványokon kívül számos olyan leletcsoportot lehet találni (fegyverek, dísztárgyak, használati tárgyak, étel-italmaradványok stb.), melyek komoly segítséget jelentenek az adott kultúra mindennapi életének rekonstruálásában. Érdy a hun leletek elemzése után nyolc régészeti azonosságot fedezett fel, melyek a keleti (ázsiai) és nyugati (európai) hunok történeti folyamatosságára utalnak. Ez a nyolc régészeti azonosság a következő:

1. Hun bronzüstök.
2. Női aranydiadémok.
3. Részleges lovastemetkezések.
4. Az üstfülek díszítésének fokozatos gazdagodása.
5. A xiongnu övcsatok jelenléte a Bajkál-tó és az Irtis folyam közti térben (Szidorovka, Iszakovka).
6. 47 hun üst sziklarajza a Jenyiszej nyugati oldalán.
7. Két gazdag halomsíros xiongnu temető az Irtis folyam keleti oldalán.
8. A Hou Han Shu kínai forrás kapcsolódása a hun régészeti leletekhez az Ili folyó és a Balhas-tó térségében. (Érdy 2010, 285-288.)

Láthatjuk, hogy a hun bronzüstök mindig felbukkannak, de velük a következő fejezetben fogunk részletesen foglalkozni. Itt még a temetkezési szokások meglepő hasonlóságát érdemes megemlíteni, melyről Érdy így ír:

„Az Urál vidéki magyar temetőknek párhuzamai vannak Etelközben az Ingul folyó menti magyar sírokban, és nagyszámú azonosságot mutatnak a Kárpát-medence honfoglalóival, igen fontos kapcsolatként említve a részleges koponyatrepanáció jelenlétét a Volga-Káma menti sírokban. Ugyanakkor hidat és átmenetet képeznek kelet felé az Irtis menti hun temetőbe, de több esetben még tovább keletre. Az Urál vidék korai magyar temetőinek keleti irányban megtalálható hat hun párhuzama:

1. A részleges lovastemetkezés szokása.
2. A jelképes lovastemetkezés, amely a lókultusz másik formája, azaz csupán lószerszámok, elsősorban a zabla jelenléte a sírban.
3. A hun és a magyar sírok háromféle belső szerkezetének azonossága a föld alatt, amely más népeknél pontosan így nincs meg.
4. A lómaradványokon kívül más áldozati állatok jelenléte a sírban, útravaló a túlvilágra.
5. A kerek aljú, szélesnyakú kis temetkezési edények használata a fejnél, és azok hasonlóan rovátkolt pereme. Ezek a Kárpát-medencébe már nem követik a magyarokat.

     Ez az öt elsőként felismert alapvető és fontos párhuzam hun és magyar temetkezéseken. Az ezeket bővítő további fontos párhuzam:

6. A fémlemezes halotti szemfedők gyakori használata, mely a Duna völgyétől a távol-keleti előhun temetőkbe, a Kr. e. VIII. századba nyúlik vissza, mint ahogy ugyanott tűnt fel a részleges lovastemetkezés szokása is. A fémlemezes szemfedők használata török népek hagyatékában is megjelenik Közép-Ázsiában.

Ezekhez hozzáadódó további párhuzamok is vannak. Ilyenek:

7. A sírban a lókoponya szétvágásának a szokása (előhunok).
8. A kettős fejű lovak vereteinek időben messze nyúló (a Kr. e. II. sz.-ba) hun párhuzama (ordosi hun lelet).
9. A női láncos ékszerek használatának párhuzama (nyugat-európai és dagesztáni hun leletek).” (Érdy 2010, 336.)

Mindehhez meg kell említeni, hogy fentiek közül az 1., 2., 3., 4. és a 6. párhuzam egész Eurázsiában megtalálható, az előhunoktól egészen Árpád honfoglaló magyarjaiig.

III. A hun áldozati bronzüst

Az előző fejezetben már megemlítettük a hun áldozati bronzüstöt, mint az egyik legjellegzetesebb, s a korábbi kutatás által elhanyagolt, vagy nem a kellő mélységben vizsgált hun régészeti emléket (lásd pl. Fettich Nándor: A hunok régészeti emlékei. In: Attila és hunjai. Hasonmás kiadás. Szerk. Németh Gyula. Akadémiai K., Budapest, 1986. 227-264.; László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyarországon. 2. kiadás. Corvina, Budapest, 1974.). Most rátérünk eme kiemelkedően fontos lelettípus bemutatására, mellyel kapcsolatban Klucsár Katalin szerint (A törteli üst. In: Hunok a történelemben és a hagyományokban. Szerk. Fehér Bence, Galambos István. Történelmi Ismeretterjesztő Társulat Egyesület, Budapest, 2015. 87-96.) „mindenki egyetért, hogy a hasonló típusú üstöknek különleges szerepük volt a hunok életében, és az üstök lelőhelyei az egykori hun birodalom kiterjedését jelölik.” (Klucsár, 87.)

Már fentebb említettük, hogy Érdy Miklós úttörő munkát végzett a hun régészeti emlékek feltárásában és értelmezésében. Érdy a téma fontossága miatt minden hunokkal kapcsolatos munkájában megemlékezik a bronz áldozati üstökről, melyek „lámpásként jelzik azokat a helyeket, ahol a hunok lényeges időt töltöttek.” (Érdy Miklós: A hun lovastemetkezések magyar vonatkozásokkal. Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó, Budapest, 2001. 126.) 

Az évtizedekig terepen is dolgozó kiváló hun-kutató a múzeumokból, a raktárakból és az régészeti irodalomból 185 áldozati üst adatát gyűjtötte össze Eurázsiából, s a lelőhelyeket térképen is megjelenítette. Kutatásainak eredményét így összegezte:

„1. A hun típusú üstök három anyagban jelennek meg: bronzban, kerámiában és sziklarajzokon, a Sárga-folyó és a Duna völgye között. A bronzüstöket általános használat mellett áldozati főzésre használták. Ezek a megállapítások levonhatók a Jenyiszej nyugati oldalán talált sziklarajzokból (…). A kerámia, illetve cserépüstök eddig öt helyről ismertek a Szir-Darja folyó torkolata és a Bajkál-tó vidéke között (…). Ezeket a 20-40 cm nagyságú cserépüstöket temetkezéseknél használták, olcsóbb és egyszerűbb agyaggal helyettesítve a bronzüstöket.

Az üsttérkép (…) mutatja a bronzüstök folyamatos terjedését Közép-Eurázsián keresztül a Sárga-folyótól a Duna völgyéig (a közép kifejezést nem bal és jobb oldal között, hanem észak és dél között hosszan elnyúló középső öv formájában kell értelmezni). Az üstökön levő díszítések többszörös párhuzamai, melyek elnyúlnak a Kárpát-medencéig (…), így az öntési technika azonossága, továbbá az üstök vallási ceremóniáknál való használata, amelyet megőriztek egész Eurázsián keresztül (sámán-táltos áldozatok sziklarajzokon), azt jelzik, hogy azonos néppel van dolgunk kelettől nyugatig. Látszik, hogy a hunoknál megvolt egy kulturálisan domináns belső mag a változó összetételű törzsszövetségek központjában.

2. Az üstöket nem a füves térségeken, a steppéken találták, hanem a sokszor már hegyes erdőzóna határán, főként az utóbbi oldalon. Ez jól érzékelhető, főleg az Ural-hegységtől keletre.
3. Több üstön mértani mintákat láthatunk, amelyek előfutárai annak a mértani jellegű ékszerstílusnak, amely a hunok európai fázisát jellemzi.
4. A heftalita vidék az Aral-tó mellett szintén a hunoké (fehér hunok) összhangban a kínai forrásokkal, ugyanis hun típusú bronzüsttöredékek kerültek elő az Amu-Darja alsó folyásánál, és több cserépüst maradványa a Szir-Darja deltájához közeli temetkezésekben (Altyn Aszar).
5. A hunok vagy egy lényeges részük Európába nyomulása az Urál-hegység Jekatyeringburgi átjáróján keresztül történt, az üstleletek a térképen világosan kijelölik a hunok útját. Egy másik lehetséges út az Urál-folyó völgyében lehetett. Ez egy eddig nem ismert, történelmileg fontos felismerés. A régészeti adatok így kiegészítik a kínai és az európai írott forrásokat.
6. A Középső-Jenyiszej vidék sziklarajzait, a régészeti leletekkel való számos párhuzamuk miatt helyi hun lakosságnak kell tulajdonítanunk jelen ismereteink alapján. 
7. A számos bronzüst nagy részét a Sárga-folyó és a Liao He folyó térségében, továbbá dél felé elnyúlva a Wei folyóig Shaanxi provinciában (tartományban), a sok párhuzam miatt szintén hun (xiongnu) típusúnak kell ítélnünk, hun kulturális és vallási (temetkezés) jellegük miatt még akkor is, ha olyan területeken találták őket, amelynek kevert vagy más nemzetiségű lakossága volt.
8. A 23. képen levő térkép azokat a párhuzamokat mutatja be az eurázsiai kontinenst átszelve, amelyek a fő díszítőtípusokra jellemzőek. A három fő bronz díszítőtípus lépcsőzetesen halad nyugat felé, és egyikük eléri a Duna völgyét, a hun birodalom európai központját. Ezek a gyakori típusok a következők: a) kerek fülűek három gombadísszel, b) kerek fülűek egy gombadísszel, c) lapos fémgombák négyszögletes füleken. A cserépüstök, amelyek temetkezési üstökként szolgáltak, eddig előkerültek: 1. Transzbajkáliában, 2. a minuszinszki térségben két helyen, 3. Tuvában, 4. a Szir-Darja deltájánál. A cserépüstök díszítésének bronz prototípusai ismertek. A 92 cserépüst között azoknak, amelyeknek egyszerű (nem gombaszerű) dudorai vannak, bronz párhuzamai vannak az Urál európai oldalán, valamint a Tyeleckoje-tónál az Altáj-hegységben. A Szir-Darja deltában a négyszögletes fülű cserépüstöknek is hasonmásai vannak az Urál európai oldalán Verhnyij Konyecnél, ahol a füleken kívül az agyagon még a részletes felszíni díszítés is hasonló a Káma-vidéken levő bronzüstéhez (…).

Ezek a megegyezések azt mutatják, hogy néprajzi, fémművességi és vallási jellegüket a hun edények megtartották egész Eurázsián keresztül.” (Érdy 2001, 144-147.)

A Magyarországon talált hun bronzüstökkel a már említett két neves régészünk, Fettich Nándor és László Gyula is foglalkozott. Fettich Nándor szerint a hazánkban talált hun üstök egy stíluscsoportot alkotnak, egy korból is származnak, s „röviden annyit mondhatunk róluk, hogy valamennyinél a most megismert rendszer egyik vagy másik változatát találjuk.” (Fettich, 248.)

László Gyula szerint az Európába érkező hunok legfeljebb az itteni – azaz antik görög-római, germán – újításokat vették át, hiszen a többi stílusváltozatnak, díszítő elemnek kimutathatók a korábbi keleti (belső-ázsiai, iráni) párhuzamai (László, 36-38.).

Klucsár Katalin részletesen elemezte a legismertebb magyarországi leletet, az úgynevezett törteli-czakó-halmi üstöt, mely a mérete és díszítése miatt a hun bronzüstök közül is kiemelkedik:

„Az üst teljes magassága 88-89 cm. A perem átmérője 46-48 cm. Az edény súlya 41 kg. Az üstöt négy darabból öntötték ki. A hengeres testű edény külső felülete plasztikus díszítést kapott. Az üst testét kettős bordadíszítéssel négy függőlegesen tagolt mezőre osztották. Az egyes mezők felső részén függőleges vonalakból kiinduló, kis körökben végződő rojt- vagy csüngőszerű díszítmények láthatóak, ezek száma mezőnként nem azonos, 10 és 11 ilyen csüngőt helyeztek el az üstön. Az üst peremének felső szélét vízszintesen körbefutó bordázat zárja le, amit függőleges vonalak sűrű egymásutánja oszt kisebb mezőkre. Az üst szögletes fogóját félköríves záródású, íves elrendezésű, gombához hasonlatos díszítmények ékesítik. Mindkét fülön négy ilyen gombaszerű díszítmény van, a fülek két oldalán pedig 1–1 gomba indul ki még az üst pereméről. A fogantyú középső részén függőleges, vízszintes bordákkal tagolt, létraszerű díszítmény látható. A leírásból is látható, hogy a törteli üst felső része különleges, a mindennapi használathoz nyilvánvalóan nem feltétlenül szükséges díszítménnyel van ellátva.” (Klucsár, 88.)

Klucsár szerint a hun üstök közös vonásai „a hosszúkás, hengeres test, az üsttesttel egy síkban lévő, különböző módokon díszített fül és a jellegzetes, csonkakúp alakú talp.” (Klucsár, 90.)

A hun bronzüstök nagy valószínűséggel többfunkciósok voltak, de alapvetően mindegyik funkció kapcsolódhatott az áldozati szertartáshoz. Az üstöt használhatták előkelő személyek halotti búcsúztatásakor (nem urnaként!), megfőzhették benne a leölt áldozati állat húsát (a forma tökéletesen alkalmas nagy mennyiségű étel elkészítésére), valamint révüléshez szükséges hallucinogén anyag (pl. gomba) kifőzésére is alkalmas volt. (Klucsár, 92-95.)

Áldozati üstök, illetve üstáldozatok a hunok világtörténeti szerepe előtti korban is léteztek. Makkay János (Szarvasok, lovak, szemfedők, üstök és tálak. Indoiráni (indoárja) sajátosságok a finnugor és a magyar régiségben, és keltezésük kérdései. Budapest, 2007.) a hun áldozati üstök lehetséges korábbi kapcsolatait nemcsak a sztyeppei civilizáció névszerint legkorábban ismert népéhez, a szkítákhoz és szarmatákhoz, hanem még régebbi korok népeihez, kultúráihoz vezette vissza:

„A szarmata és szkítha kori üstök azonban ennél korábbi időkre mutatnak, nem kevésbé azok a különös villák, amelyek például a Majkop-kultúra (és az őt követő bronzkor, valamint a korai sztyeppe) leletanyagában is előfordulnak, és amelyek rendeltetése – elsősorban ókori párhuzamok alapján ítélve – az lehetett, hogy az (áldozati ételnek vagy lakomának szánt) húst a főzés során kavargassák, majd segítségükkel felszolgálják (…). Közismert, hogy az óind szertartásokban – és különösen a lóáldozatot jelentő asvamédha-szertartásban – a hús gondos és szigorúan előírt rituális szertartások keretében egy fém üstben (ukhā) történő megfőzésének nagy jelentősége volt. (…) 

Volt egy másik áldozati szokás is – a Szóma-itallal kapcsolatos szertartások részeként – amelyekben szerepe volt üstnek. Mégpedig a részben agyagból, részben fémből készült üstöknek (ukhā). Az egyik szertartás neve az Agnihotra, amelyen forró tejet ajánlottak fel az Asvinoknak (a védikus mitológia két lovasának, az ikeristeneknek). A másik szertartás a Pravargya volt. (…) 

A himnuszból kitűnik, hogy ennek az edénynek rendkívül nagy tekintélye és értéke volt, sokkal nagyobb, mint bármelyik másik ajándéknak, amelyeket a hívők ajánlottak fel az áldozathoz. Elképzelhető persze, hogy ez a fémedény nem rézből vagy bronzból (ayas) volt, hanem aranyból, de még ekkor sem érthető meg, miért értékelte az említett Indra-himnusz annyira vagy éppen többre, mint a négy ezer marhafejet.” (Makkay, 44-46.)

A védikus és a hun üstáldozatok közötti hasonlóságok Makkay szerint szembetűnők. Ilyen hasonlóság „a rendkívül intenzív hevítés, a (többszöri?) szertartás utáni épségben deponálás [letevés, megőrzés – Sz. L.], és maga az üstben főtt (hús)áldozat (…). De már maga a fém üstbe hozott égő áldozat olyan ritka szakrális cselekmény, hogy – tekintve a hunok keleti eredetét a hajdani indoiráni területekről, és évszázados kapcsolataikat indoiráni népekkel – önmagában is bizonyító erejű.” (Makkay, 49.)

Makkay szerint a szkíta-vonalat egy Krasznodar környékén feltárt szentélynél, illetve áldozóhalomnál talált két nagy bronzüst (és az ott talált szarvasmarhacsontok) mellett Hérodotosz leírásai (IV. 60-61.) is megerősítik: 

„60. Mindenütt minden ünnepen egyformán áldoznak, és a szertartás a következőképpen zajlik le. Odaállítják az áldozati állatot – két mellső lába összekötve –, az áldozó megrántja a kötél végét, a jószág földre zuhan, s az áldozó közben ahhoz az istenhez fohászkodik, akinek az áldozat szól. Aztán kötelet vet az állat nyakára, abba beleszúr egy botot, megforgatja és így megfojtja a jószágot, de közben nem gyújt tüzet, nem kezd bele az áldozati szertartásba, nem önt italáldozatot. Amikor megfojtotta az állatot, megnyúzza, és hozzálát megfőzni.

61. Minthogy azonban szkütha földön nagyon kevés a fa, a húst a következő ügyes módszerrel főzik meg. Amikor lenyúzták az állat bőrét, levagdossák a húst a csontokról, és bedobálják, már ha van kéznél, egy közönséges főzőüstbe, amely a leszboszi vegyítőedényekhez hasonlít, csak sokkal nagyobb. Ebbe teszik tehát az állat húsát, majd megfőzik, s tüzet a csontokkal raknak. Ha nincs üstjük, az állat gyomrába teszik bele a húst, némi vizet öntenek rá és aztán gyújtanak alá a csontokkal. A csont kitűnően ég, a gyomorba könnyen beférnek a csontoktól megtisztított húsdarabok. Így tehát a marha is meg a többi áldozati állat is úgyszólván önmaga főzi meg magát. Ha aztán minden megfőtt, az áldozó felvágja a húst és a belső részek javát maga elé rakja. Különben mindenféle állatot áldoznak, elsősorban lovat.” 

A hun bronzüstök előzményeinek rövid bemutatásai után szólni kell még néhány szót az üsthöz kapcsolódó, az egyik legfontosabb szakrális aktusról, az áldozatról. Pócs Éva a témával foglalkozó kötet (Áldozat, divináció, istenítélet. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Szerk. Pócs Éva. Balassi, Budapest, 2018.) előszavában így foglalta össze e vallási kulcsfogalmat:

„Az áldozat igen sok vallásnak központi kategóriája. Eszméjének és rituáléjának sokféle lehetséges változata, értelmezése és vizsgálati szempontja létezik: áldozat mint kommunkáció a természetfeletti világgal, mint cserekapcsolat az istenséggel, mint részesülés a szentségből, közös lakoma az istenséggel, mint megtisztulás, újjászületés. Az istenségekre, szentekre irányuló, mennyei javakat kérő, kikényszerítő áldozatokra, hála- és engesztelő áldozatokra gondolva úgy tűnik, sok hasonlóság állapítható meg az áldozatok nem keresztény és keresztény formációi között, mégis, van néhány sajátosan keresztény áldozati forma. Ilyen a szentáldozás és úrvacsora: Krisztus testének és vérének magunkhoz vétele, vagy az áldozati tárgyak katolikus változatai (offerek), az önmegtartóztatási fogadalmak, az imitatio Christi önsanyargással kapcsolatos formái.” (8.)

A sajátosan keresztény áldozati formák között is van tehát olyan, amit nem keresztények is alkalmaztak, alkalmaznak. Megjegyezendő, hogy az áldozatok típusai között nincs időrendi/fejlődésbeli sorrend (vallási-kulturális evolúció), azaz nem igaz a még manapság is olvasható állítás, miszerint legkorábbi az emberáldozat, utána jött az állat-, majd a növényáldozat, végül a szimbolikus, lelki áldozattípus. Egyrészt ugyanabban a korban is megtalálható mind a négy áldozattípus; másrészt a különféle áldozatok a felajánlók lelki-szellemi szintje mellett függnek attól az isteni aspektustól is (annak az emberhez való viszonyától), akinek a felajánlás történik. A Tiszai Evangélikus Egyházkerület püspöke (1937–1938), a teológiai doktor Domján Eleknek (Az áldozati kultusz. Vallástörténeti tanulmány. Sátoraljaújhely, 1926.) igaza volt, mikor azt írta, hogy „az áldozatok létrejöttének tulajdonképpen egyetlen egy főgyökere van: az istennel való benső életközösségre irányuló vágyakozás és ösztönös erő.” (36.)

1. A hunok vallása

A hunok általános, történeti és kulturális bemutatásakor, valamint az áldozati üstök funkcióiról szóló részben már szükségszerűen érintettük a hunok szakrális életét. Ebben a fejezetben megpróbáljuk összefoglalni azokat az ismereteket, melyek a hunok vallási életéről jelenleg tudhatók. Ebben három nagy forráscsoport segít minket:

1. Írásos források;
2. a vallással kapcsolatos hun szavak;
3. hun tárgyi emlékek, művészet, sziklarajzok.

Az európai hunokat tárgyaló részben már idéztük Jordanész leírását Attila hun nagykirály temetéséről, melynek körülményei megegyeztek a bő 600 évvel korábban eltemetett ázsiai hun birodalomalapító, Modu nyugalomba helyezésének Sze-ma Csien általi leírásával.

A kínai forrásokban olvasható ég-, föld-, nap- és holdtisztelet az egy Isten különböző aspektusainak tiszteleteként is értelmezhető, így nem meglepő, hogy a hunok a közép-ázsiai térségbe (Szkítiába) a hagyomány szerint (Euszebiosz egyháztörténete, III. 1.) már András apostol által elvitt kereszténységet is tolerálták. Az európai hunok egy részének kereszténnyé válásáról két fontos korabeli forrás tanúskodik. Szent Jeromos 403 körül írta a kereszténység terjedéséről beszámoló egyik levelében (CVII. 2.), hogy „Armenia lerakta tegezét, a hunok zsoltárokat tanulnak, Scythia hidegét a hit melege hevíti, a geták aranysárga és szőke serege templom-sátrat hordoz magával, és mivel ugyanazt a hitet vallják, ezért ellenünk talán egyenlő csatasorban harcolnak.” Orosius (VII. 41. 8.) 418-ban arról elmélkedett, hogy „azonban, ha csak amiatt rohanták le a barbárok a római területeket, hogy széltében keleten és nyugaton Krisztus egyháza hunokkal, szvébekkel, vandálokkal és burgundokkal és a hívők különféle számtalan népével teljen meg, dicsérendőnek és magasztalandónak látszik Isten könyörületessége, mivel, bár a mi megingásunk révén, ilyen nagy népek ismerték fel az igazságot, amelyet ezen alkalom nélkül soha nem tudtak volna megtalálni.”

Nagy Katalin (Kelet-Európa nomád népei és a kereszténység a 4-7. században. In: Térítés – megtérés. A világvallások terjedése Kelet-Európa népei között. Szerk. Balogh László, Kovács Szilvia. Balassi, Budapest, 2009. 37.) jogosan írja, hogy:

„A Kárpát-medencét is magába foglaló Hun Birodalom esetében kimutatható az írott források alapján, hogy hun fennhatóság alatt kis számban keresztény népesség is továbbélt. Továbbá a hunok germán segédnépei kapcsán az arianizmus jelenlétével is számolhatunk. A 4-7. századi kelet-európai nomád népek többféle módon kerülhettek kapcsolatba a kereszténységgel. Egyrészt a Bizánci Birodalomban zsoldosként, sőt magasabb tisztségek viselése kapcsán vehették fel a keresztséget. Másrészt számolhatunk térítő missziókkal is a térségben. A délorosz steppe népeinek 4-7. századi térítésében a keletrómai (későbbiekben Bizánci) Birodalom játszott fontos szerepet. A birodalom határait fenyegető szomszédos népekkel kiépített diplomáciai kapcsolatok fontos eleme volt a keresztény hitre történő térítés. Jól példázza I. Jusztinianosz császár céltudatos politikai törekvéseit Gordasz és Muagerisz története, vagy a későbbiekben Kuvrat, Magna Bulgaria fejedelme és Hérakleiosz császár kapcsolata, melyekből kiderül, hogy a Bizánci Birodalom északi határainak biztosítása érdekében a szomszédos népekkel kötött szövetségnek fontos eleme volt a keresztény hitre történő térítés. A »barbár« területekre vezetett missziók kapcsán a Hun Birodalom esetében a Duna menti püspökségek (például Tomi), a délorosz steppén élő népek esetében pedig főként a Fekete-tenger partvidékén lévő püspökségek (Phanagoreia, Boszporosz, Dorosz) játszottak fontos szerepet. Az írásos források adataiból kiderül, hogy a térítések egy-egy kisebb részsikeren kívül jelentősebb eredményeket nem érhettek el.”

A Hun Birodalom területén tehát lehet számolni a római/bizánci kereszténység – még ha kisebb – jelenlétével, ráadásul könnyen elképzelhető a keleti kereszténység megléte is. 

A hunok vallási életéhez kapcsolódó szavak rekonstrukciója komoly nehézséget jelent. Ucsiraltu, a Belső-Mongol Egyetem Mongolisztikai Központjának nyelvészprofesszora (A hun nyelv szavai. Ford. Obrusánszky Borbála. Napkút, Budapest, 2008.) a következőkben látja a fő problémát:

„A hun szavak rekonstrukciójának és magyarázatának nincs pontosan kidolgozott rendszere, szerintem az alábbi okokból. A hun nyelvtöredékeket megőrző kínai nyelv nem altaji eredetű, ezért a két nyelv közti hangtani különbséget a kínai nem tudja követni és pontosan rögzíteni.” (Ucsiraltu, 16.)

Ucsiraltu érthető módon azon a véleményen volt, hogy a hun nyelv a mongollal lehet rokon (azaz az altáji nyelvcsalád ősi tagja), így nem meglepő, hogy a régi mongol nyelv és kultúra segítségével igyekszik értelmezni a kínai forrásokban meglévő hun eredetű szavakat. 

„Forrásértékű kínai feljegyzések szerint a hun állam hitvilága a böge/bű hit volt, amely mindmáig nem enyészett el teljesen. A böge/bű hit volt a mongolság ősi hite, fokozatosan az egész mongol kultúrkörben elterjedt. (…) Mi csak a hun szavak rekonstruálása céljával érintjük. Íme a hitvilág néhány jellemző vonása:

1. Az általánosan használt böge/bű szó a nőiséget jelképezte. A mongol ’böge’ szó a mai nyelvhasználatban férfi, férfi sámánt jelent.
2. Az itu, itügen, Etügen, Ötüken szavak a régi eurázsiai természeti hit, a ma általánosan samanizmusnak nevezett böge/bű hit előtti termékenységi kultusz hatalmáról árulkodnak.
3. A mongolok titkos történetében néhány elem a böge/bű hit elterjedtségére utal, ami férfiuralmat jelez. A böge/bű hit, majd a buddhizmus által háttérbe szorított Itügen (idugan)-kultusszal párhuzamosan általában férfi varázslót tiszteltek.
4. Vallási értelemben böge/bű eleinte néhány nemzetségben maradt meg, az Itügen fontossága sokkal jelentősebb volt, Itügen képessége szétágazott, és abból lett a mai mongol udugan (szülésznő, bába), így a név értelme is kiszélesedett.
5. Az általunk rekonstruált öngüt, kutuktu méltóságok mindegyike a böge/bű hithez fűződő fogalmakkal mutat rokonságot, valamint a hun kori nemesi rangok elnevezéseiként volt használatos. Az itü szót is vallási vonatkozásban használták, sőt a danhu ranghoz is gyakran társították. Az itü elnevezés a férfi varázslónál jóval nagyobb rang volt. Az itü rang az öngüt-höz, a kutuktu-hoz hasonlóan magas rang lehetett.

(…)

A rekonstruált szavakból kiderül, hogy a hun állam idejében a vallási fogalmak jelentésük szerint közigazgatási elöljárók tisztségét is jelezték, ami az állam és a vallás egységét mutatja. A fent bemutatott öt pont tanúsítja, hogy ez volt a vallás kialakulásának alapvető forrása. Az itü szó az idők folyamán hangtani és jelentéstani változásokon ment át, és a mai mongol nyelvbe is átszármazott.

1. A vallás kialakulásától az itü (védelem) szó a nőiességgel kapcsolatos fogalom volt. A fogalmat hosszú ideig használták és vallásos szemlélettel egységet alkotott. Később az itü (nő) és a böge/bű (férfi) kettévált, és a valláshoz kapcsolódtak. A természetfelfogás és az emberi társadalom szemlélete viszonylatában ennek kettős értelme van. A mai fogalmi rendszerben az itü a tudás, a bögü a módszer, az itü a női elem, a böge pedig az örök férfierő. A vallás ereje a belső-ázsiai népeknél az emberiség eredeti, természethitével függhet össze. Valószínűleg az itü szó értelmi változása is a vallásos fogalmakban lejátszódó változásnak köszönhető. Egykoron az emberek a természettel, a világgal harmóniában éltek, és a társadalomban a megértés volt a legfontosabb. A régi hitvilágban a természeti erőket és a társadalmat ilyenfajta elemekre osztották:

Itü (etü, ötü) – nő

Böge – férfi

Nap – férfi

Hold – nő 

Vas – férfi

Kő – nő

Világ – nő

Ég – férfi

Az adott kor emberének világképe szerint az Örökkévaló Ég a férfi elemet szimbolizálja. Az alatta lévő nagy, földi világban a talaj, a hegy és víz, az erdő stb. mind a női elemet tartalmazza. Ezért az Itügen, Etügen, Ötüken, vagyis Itügen, Etügen Anya, Ötüken Anya stb. elnevezés a világ fogalmi megtestesítője.

A Tengri, vagyis a férfi a földi világ számára a legfőbb istenség. Az emberi közösségben az apát szimbolizálja. Az Ég a férfi, a földi világ pedig női elemű. A földi világot üsthöz hasonlóan befedi az Ég. [kiemelés tőlem – Sz. L.] Vannak megtestesült szellemek, kivételes képességű ember pedig elérhet olyan különleges szintet, hogy megistenül. A mai felfogásban hétköznapi, vallási vonatkozású kifejezéseknek tehát a történeti korban más volt az értelmük, a szavak mai és régi nyelvi jelentése nagymértékben eltávolodott egymástól. A szavak változásaiból a filozófia, a természet és az emberi társadalom legkorábbi jellegzetességeinek bukkanhatunk nyomára.” (Ucsiraltu, 86-88.)

A kiemelt szövegrészt kapocsnak tekintjük a hun áldozati bronzüstök szimbolikájához. A természethittel kapcsolatban annyit jegyeznénk meg, hogy szerintünk ott is az isteni aspektusok, megnyilvánulások tiszteletéről, imádatáról van szó.

Ucsiraltu még egy számunkra fontos momentumra hívta fel a figyelmet:

„Az itü/idü (etü/ötü) szavak az eki/eke, vagyis a forrás, kezdet értelműek. Jelentésük: mindennek a kezdete, mindennek a vezetője, java, vagyis a vezetéssel kapcsolatos szavak voltak ezek.” (Ucsiraltu, 88.)

A hunok hitéletének képi megjelenítése alapjában meghatározza a művészetüket. A díszes övcsatjaikon gyakoriak voltak az állatábrázolások. Az Ég állata a ló, a Napé a szarvas volt, de griffet, a turulmadarat és az oroszlánt is gyakran ábrázolták művészeti alkotásaikon. 

Érdy Miklóst négy nagy forráscsoport (Ordos-puszta és környékén, a Bajkál-tó térségében, az Altáj hegységben talált leletek, illetve Nagy Péter cár szibériai aranykincse) átvizsgálása alapján leginkább az övcsaton, nemezen, bőrön, fafaragáson fennmaradt mitológiai, mesebeli állatok, illetve azok szimbolikája érdekelte leginkább:

„A hun fém övcsatokon, számtalan nemez és bőrrátétes leleten, fafaragáson mind Noyon Uulban, mind Pazirikban különleges képzeletbeli összetett állatképeket találunk. Többek között:

     kunkorodó orrú farkast,

     kígyótestű és farkasfejű hun sárkányt, négy rövid lábbal,

     griffeket mint oroszlán és sas keverékét,

     csőrös lovakat aganccsal vagy néha anélkül.

Az ilyen mitológiai jeleneteket, ezekkel összekapcsolódó mesealakokat kell, hogy ábrázoljanak. Ha a jelenben is élő és ismert pusztai népek epikáit vizsgáljuk, akkor gyakori hasonlóságot találunk magyar népmesék alakjai (hétfejű sárkány, fehérlófia stb.), valamint mongol és türk hőseposzok szereplői között (…). Mivel a magyar, türk és mongol népek hősi énekei közt csaknem másfél ezer évre visszanyúlóan is közeli hasonlatokat találunk (türkök), akkor ilyen párhuzamok várhatóan elnyúlhatnak a pusztai népek legkorábbi nagy elődjének, a hunnak mitológiai és mesealakjaiig. A régészeti leletekből ismert fenti képzeletbeli állatalakok várhatóan mind a hunok mitológiájában, mind a meséikben jelen voltak.” (Érdy 2010, 247.)

Érdy így ír az egyértelműen mitológiai lényekről:

„1. Elsőként a hun sárkányt említem, amelyet hosszú tekergő testtel és négy rövid, krokodilszerű lábbal ábrázolnak. Gyakran jelenik meg övvereteken, övcsatokon. Ennek a tekergő sárkánynak nagy farkasfeje van hegyes fülekkel, gyakran kunkorodó orral. Mindig profilból ábrázolják. Művészettörténészek arra is rámutatnak, hogy bár a kínaiaknak a Shang-dinasztia idejében (Kr. e. XVI-XI. sz.) volt saját sárkányábrázolása, ez megváltozott és a Han-dinasztia idejére (Kr. e. III. sz. után) megjelent náluk is a hun típusú négylábú, kígyószerűen tekergő sárkány, amely Kínában a legkedveltebb szimbólum lett. Ez az átvétel megerősödhetett akkor, amikor Kr. e. 307-ben Wuling király, a Zhao állam ura hadparancsban (…) átvette a kínai katonaság számára a teljes hun hadi öltözetet, és a hun nyilazó lovastaktikát.

Ennek a farkasfejű hun sárkánynak van egy Jenyiszej-völgyi változata. Ezen a tekergő test és a lábak megmaradtak, a farkasfejet azonban kicserélték egy hosszú fülű, de kerek orrú állatfejre. (…)

2. A hunok művészetének nemesfémen, textilen és fán alkalmazott, gyakran visszatérő alakja a griff, a griffmadár, amely a másik képzeletbeli állatkép. Ez a magyar mesevilágban is megvan, például a Fehérlófia című jól ismert mesében szerepel a hőst repítő griffmadár. A griff egy olyan mesebeli mitikus lény, amely anatómiai keveréke a levegő királyának, a sasnak, és az állatok királyának, az oroszlánnak. A griffmadár ábrázolása megjelenhet úgy, mint füleket viselő sas, vagy szárnyakat viselő oroszlán, továbbá mint elöl madár, hátul oroszlántestű mesebeli lény. A griffek a hitvilágnak és a mesevilágnak a tartozékai. (…)
3. A belső-ázsiai térség hun leleteinek vizsgálatakor egy új összetett mitológiai állatot ismertem fel. Ez a mitológiai állat nem kettő, hanem három állatból van. Ez a csőrös ló aganccsal, az agancsok végein is füles madárfejekkel (ritkán agancs nélküli csőrös lovat is ábrázolnak). Ehhez a madárcsőr, lótest és szarvasagancs hármasból összetett hun mitológiai motívumhoz néha egy változó alakú farok is járul: egy negyedik állatösszetevő is feltűnik. Ilyenkor a hosszú kunkorodó farok negyedikként tigrist jelez. A madárcsőr mindig ragadozó madár csőre.” (Érdy 2010, 255–256.)

A sárkánnyal kapcsolatban Obrusánszky Borbála (A hunok kultúrtörténete. Fehérvár, a déli hunok fővárosa. Farkas Lőrinc Imre, Budapest, 2006.) egyenesen hun sárkánykultuszról ír:

„Kevésbé ismert tény az, hogy a hunok imádták a sárkányt. Valószínűleg nem a kínaiaktól vették át, hanem önálló kultusza alakult ki náluk. Ezt mutatják a hun-kori sziklarajzok a mongóliai Cagan Eleg-nél is, ahol többek között az állatok mellett sárkányt is megörökítettek. (…) Mindenesetre a Góbiban a dinoszaurusz csontokat sárkánycsontoknak nevezik, sőt a sárkányokhoz köthető helyeket a mai napig vallásos tiszteletben részesítik, ahová csak bizonyos napokon lehet bejutni. Sőt tudjuk, hogy a keleti állatciklusban a sárkány hava április közepe – [41.] május közepe, amelybe beleesik a sárkányölő Szent György nap is, amely korábban szintén a holdfázis miatt mozgó ünnep volt. A sinológusok úgy tudják, hogy a déli hunoknál minden ötödik és kilencedik hóban összegyűltek, hogy a vezetők megvitassák az ország ügyeit a sanjüvel. Akkor a legelső feladat volt a sárkánynak szóló áldozat bemutatása. (…) Mindenesetre tény, hogy a hunoknál a sárkány a víz lakója, akinek április-május hónapban mutattak be áldozatot. Az áldozat fajtáját azonban nem ismerjük.

További adalék a hunok sárkánykultuszához az, hogy a Han-su kínai krónika szerint a hunoknak volt sárkányoltáruk is. Sőt, amikor a Kr. u. V. században Helian Bobo megalapította a Ta Hszia dinasztiát, akkor kezdetben a birodalmi éveket a sárkány felemelkedésének éveiről nevezte el.” (42-43.)

A hun sárkánykultusz kialakulásának lényeges eleme lehetett a sárkány gyakorlatilag isteni/természetfeletti lény volta, illetve az ebből következő hatalmi szimbolika.

A nyugati kultúrával ellentétben a keleten jóságos, bölcs és segítőkész griffek szerepkörét Horváth Izabella (A griffek útja Belső-Ázsiától a Kárpátokig. – The journey of the griffins from Inner Asia to the Carpathian Basin. KLTE Néprajzi Tanszék, Debrecen, 1992.) így foglalja össze:

„Az öt szerepkör a következő:

1. a fő isten ábrázolása és szerepköre,
2. a fejedelmi nemzetős ábrázolása és szerepköre,
3. a szakrális fejedelem ábrázolása és szerepköre,
4. a táltos ábrázolása és szerepköre,
5. a szakrális fejedelem mint táltos ábrázolása és szerepköre.” (25.)

     A hun–magyar rokonság kérdésében – részben a griff szimbolikájának tudatában – Horváth Izabella véleménye egyértelmű:

 „Határozottan mondhatjuk tehát, hogy a művészet, a régészet, az embertan, a néprajz (…), a zenetudomány és az írott források annak a végkövetkeztetésnek adnak alapot, amely a magyarok elődeit a belső-ázsiai pusztai népek egyikének tartja. Ebből az óriási társadalomrendszerből váltak ki és költöztek a Kárpát-medencébe, Álmossal az élén, aki szakrális fejedelem volt és a származását ugyanabból az ősi fejedelmi nemzetségből tudta levezetni, mint amely a többi szteppei fejedelmek nemzetsége volt – a griff, illetve a turul nemzetségből. Ez a nemzetség uralkodott évezredeken keresztül a szteppei birodalmakon Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig.” (50.)

Az aganccsal rendelkező csőrös ló jelentésének megfejtése látszólag tényleg nehéz feladat, de egyes közép-ázsiai vallási rítusok itt is segítséget nyújtanak. Érdy szerint:

„Úgy véljük, hogy a madárcsőrök és madárfejek ábrázolása, a négylábú mitikus állat részleges madárjellegét, azaz repülni tudását jelzi. A szarvas és a ló az istenséggel kapcsolatos állat. (…) 

Nomád népek szokásaként, sokszor a halott mellé temetik foglalkozási eszközeit is. (…) Közel kell legyünk az igazsághoz, ha úgy véljük, hogy a sírban fekvő férfi sámán-táltos volt életében. A testére tetovált madárcsőrű agancsos lovak a sámán-táltos „lovai” voltak, amelyek őt a túlvilágra és vissza tudják szállítani. A vele eltemetett agancsmaszkos lónak is a lélek túlvilágra szállítása volt a feladata, talán éppen a táltos lelkének a szállítása. A csőrös lovaknak repülniük kellett, mint ahogy a táltos lovak repülni tudnak. (…)

Az ilyen mitikus táltos lovak gyakoriak a magyar, mongol és steppei török népek meséiben és hősi eposzaiban.” (Érdy 2010, 264-265.)

A csőrös ló aganccsal megfejtése tehát: táltos. A táltosló szarvasok közt él, vagy velük közeli a viszonya, a ló és a szarvas gyakorlatilag felcserélhető, magyar mesékben tojásból kel ki. De Érdy Miklós egy újabb tanulmányában (A hun sámánhagyomány továbbélése a szibériai sziklarajzokban. In: A hunok öröksége. Szerk. Marácz László, Obrusánszky Borbála. HUN-Idea Szellemi Hagyományőrző Műhely, Budapest, 2011. 347-380.) még több bizonyítékot hoz fel ennek alátámasztására, miután részletesen megvizsgált kilenc különböző helyen lévő, a hun korszakból (Kr. e. 3. század – Kr. u. 2. század) származó változatos méretű sziklarajzot (a legnagyobb hossza 19 méter, szélessége 1 méter):

„Először, sok kapcsolata van a hun régészei leletekkel, az állatstílussal és mintával, fegyverekkel (reflex íj), és a stílusa eltér a Tagar-kultúra sziklarajzaitól, ez bátorított engem arra, hogy a sziklarajzokat úgy azonosítsam, mint a hun népesség művészei által vésett művek.

Másodszor, rámutatok, hogy a Bolsaja sziklarajzok vallási cselekményt örökítettek meg, amely határozottan kapcsolatban áll az üstökkel, arról három sziklarajz tesz bizonyságot. Más részről, a Bolsaja sziklarajz előadása tisztán megegyezik azzal, amit mi a hun pásztorkodási egységről tudunk a Jin shu szövege alapján. Ez még inkább támogatja azt, hogy a lakóhely szerkezetének – öt vagy hat – száma ugyanannyi, mint a Kis Bojár sziklarajznál.” (371.)

Érdy szerint tehát ezek a sziklarajzok a hun kultúra maradványainak tekinthetők, s többnyire vallási eseményt örökítenek meg. A sziklarajzok ruhás alakjai táltosokra/sámánokra jellemző jellegzetességeket hordoznak (madár-maszk, a ruha uszálya madár farkat ábrázol, a sámánruha függőleges vonalai madártollat ábrázolnak, a kézen lévő hat ujj, szertartásos főzés üstökben, sámándob választás, rejtélyes négyszögletes formájú – alighanem a sámánnal ellenséges – alakok).

A táltoslótól már csak egy ugrás a részleges lovastemetkezés, melynek természetesen vallási aspektusa is van:

„Dienes István, már elhunyt, kiváló honfoglalás kori régészünk elemzése szerint a lélekkel bíró állatoknak, mint amilyen a ló is (és a szarvas is) kettős lelke van, mint az embernek.

Az egyik a testlélek, amellyel lélegzünk. Ez majd elenyészik.

A másik a szabad lélek, vagy árnyéklélek, más néven íz, amely rövid időre el is hagyhatja a testet, például mikor az ember álmodik és távoli helyeken jár. Ez nem enyészik el.

A hiedelem szerint a fej elegendő ahhoz, hogy abba az árnyéklélek, vagy íz visszatérjen, és a másvilágon a ló megelevenedjék. Csupán a zabla is jelképezheti a lófejet, illetve a lovat. A lovat a halotti toron elfogyasztották, többször a lóhúsból is tettek a sírba (…). Részleges lovastemetkezést látunk a nagyon gazdag és magas rangú hun sírokban is, így ez temetéskor a hagyományos szertartás része volt.” (Érdy 2010, 303.)

     Fentebb olvashattuk, hogy szimbolikai szempontból a szarvas és a ló sokszor felcserélhető volt, s a szarvas egyben a Nap állatának is számított. Obrusánszky Borbála szerint (Hunok a Selyemúton. Az ősi belső-ázsiai pusztai civilizáció páratlan öröksége. Masszi, Budapest, 2008.) a hunok körében nemcsak a sárkánynak volt kultusza, hanem a szarvasnak is:

„A magyar álláspontnak teljesen ellentmondanak a külföldi szakirodalomban található adatok, amelyek egyértelműen azt mutatják ki, hogy az eurázsiai szarvas-kultusz egyértelműen a szkítákhoz, majd a hunokhoz és azok utódnépeihez köthető. (…) A szarvas, mint népeket vezető állat aztán folyamatosan jelen van a bronzkori szkíta ábrázolásokon, majd a kultusz máig – a népköltészetben és iparművészetben – továbbél a pusztai népek körében. (…) Okladnyikov szerint ez a csodás állat a vándorlások korának szent állata volt, eredendően pedig az anyasággal, a termékenységgel állhatott kapcsolatban. Batmönh tanulmányában viszont azt hangsúlyozza, hogy a szarvas a világok között közvetít, ezen szerepe megmaradt a mai mongol sámán hagyományban is. A történeti adatok szerint a vallásalapító Buddhát is szarvasként jelenítették meg, sőt a pakisztáni Chilas-menti sziklarajzok Buddhát szarvasok között ábrázolják, mintha azok lettek volna az új hit első hallgatói.” (109-110.)

Reméljük, hogy a hun áldozati bronzüst kapcsán sikerült egy érthető keresztmetszetet adni a hun történelem, kultúra és vallás egymással is összefüggő kérdésköréről. Cikkünket Fettich Nándor 82 éve papírra vetett gondolatával zárjuk. A kiváló régész, ugyan nem mert nyíltan szembeszállni kora tudományos paradigmájával, mely nem látta bizonyítottnak a hun-magyar rokonságot, ám a sztyeppei –  benne a hun – civilizáció lényegét kiválóan összefoglalta:

„Láttuk tehát, hogy a hunoknak, mint minden történeti steppe-népnek, anyagi kultúrája a legszorosabb kapcsolatban állott szellemi életével. A különféle szomszédos és távolabbi népekkel való gazdasági és egyéb kapcsolatok révén kívülről jövő hatásoknak volt kitéve kultúrájuk. Művelődéstörténeti jelentőségüket azonban az a nagy belső erő biztosította, amely a legkülönfélébb hatásokat is a maguk sajátos szellemi kultúrája szolgálatába tudta átalakítani és mindezekből a természetes fejlődés rendjén a puszták világának legmegfelelőbb sajátos szellemi kultúrát tudott létrehozni.

E szellemi kultúra egyik legfőbb kifejezése a legnagyobb fokú absztrakció alkalmazása a művészetben. A művészettörténetnek eddig ismeretlen területe nyílik meg majd előttünk, amikor a hunok művészetének emlékei ebben a vonatkozásban feldolgozva nyilvánosságra kerülnek és amikor más népeknek alkotásaiban is, mint például az avarokéban, magyarokéban, vagy a skandinávokéban, a hun kultúrával való szoros belső összefüggések feltárulnak.” (Fettich, 263–264.)

78/2022
Szendrei László