A benső gyermek…

…és a benső felnőtt

Ellentmondásos viszonyban állunk gyermekkori énünkkel. Gyermekként gyakran érzékeljük, hogy a felnőttek szinte sürgetik, hogy minél előbb nőjünk föl, legyünk önállóak, sikeresek. Óvodában folyton azt emlegetik, hogy majd az iskolában milyen komoly kihívások állnak majd előttünk, és ott majd nem szabad az órán hangoskodni, meg ide-oda rohangálni, tehát nőj föl a feladathoz! Az iskolában a gimnáziummal riogatják a nebulókat, a gimnáziumban pedig az első perctől fogva az érettségi mumusát használják motivációs eszközként. A nagybetűs Élet persze bármely életkorban alkalmas arra, hogy a felnőttkor felé sarkallják az éretleneket, és így ők ne élhessék a jelen állapotuknak megfelelő életet.

Később pedig ugyanazok a szülők, pedagógusok, akik a felnőttséget kérték számon rajtunk, nosztalgiával gondolnak vissza gyermekkorunkra, amikor még aranyosak és ártatlanok voltunk. Amikor még tele voltunk lelkesedéssel, vágyakozással, reménnyel, csodálkozással, érdeklődéssel. Amikor még egyszerre lebegett körül minket az időtlenség és a jövőbe vetett hit. Csupa-csupa lehetőség és ígéret.

Nyugodtan kérdezhetné a magonc, hogy akkor most mi legyen: nőjek fel gyorsan, vagy maradjak inkább örökre gyerek? Vekerdy Tamás gyakran idézte Horn Gábor gondolatát, amely szerint a gyerek nem kis felnőtt, ahogy az ebihal sem kis béka, teljesen másként működik, kopoltyúja van és farka, míg a békának tüdeje, és nincs farka. Vagyis nem szabad a gyereket olyan mércével mérni, mint a felnőttet, és nem szabad siettetni a felnövekedését! Bizarr látvány a felnőtt ruhába bújtatott gyerek… (És legalább ennyire bizarr a borostás, kopaszodó óriáscsecsemő, vagyis a felnőtt, aki mégsem felnőtt.) 

A gyermeki lét tisztelete nemcsak a korszerű reformpedagógiák sajátja. Jézus a legsúlyosabb bűnként említi azt, amikor valaki „megbotránkoztatja a kicsinyeket”. Vajon mire gondol, amikor megbotránkoztatásról szól? Szó szerinti bántalmazásra, vagy az ártatlanság megcsúfolására? Mikor a cinikus romlottság eleinte megpróbálja eljátszani, hogy komolyan tiszteli a gyermeki naivitást, aztán egyszer csak egy jót nevet az egészen? Vagy azt, amikor a gyerekeknek olyasmit kell tapasztalni, ami nem nekik való, amit még nem tudnak feldolgozni? Nos, a felnőttek sem tudnak minden borzalmat feldolgozni, ők is sérülékenyek.

Lao-ce követendő példaként hozza fel a gyermeket, aki még rugalmas, alakítható, kontra az öreg, aki merev, megcsontosodott.

Saint Exupery Kis hercege az örök gyermeki lélek képviselője, aki már-már transzcendensen tiszta létállapotából naivan, de mégis határozottan tör pálcát az őrült felnőttek fölött.

Az irodalomból vég nélkül citálható a gyermekség kultusza, ám a pedagógiai gyakorlatban ennek éppen az ellenkezője vert gyökeret az elmúlt századokban: a cél a gyerekesség visszaszorítása, a felnőttség mielőbbi imitálása volt – bármi áron. Egyenruha, fenyítés, bírálat, számonkérés… Nem elég, hogy mini felnőtteket akartak faragni a gyerekekből, egyenesen mini tudósokat, sőt fegyelmezett mini katonákat.

Az ellentmondás lényege tehát, hogy nem csak a gyereket tekinthetjük kialakulatlan felnőttnek, de a felnőttet is elromlott gyereknek. A magban ott a növény, csak még nem bontakozott ki. A sziklában ott a szobor, csak még nem faragta ki senki. De az idea egyértelműen a növény, és nem a mag, a szobor, és nem a formátlan szikla.

Más – főleg testi – szemszögből nézve viszont a felnőtt ember, különösen ha öreg, már csak torzója gyermekkori valójának, de a romlás már fiatalon elkezdődik, testünk már nem olyan „igazi”, rányomja bélyegét számtalan apró sérülés, nap égeti, szél cserzi.

Melyik az idea: az ok, vagy inkább cél? Vagy cél és ok azonos? A cél a felnőttség, az érettség, és ezért a gyermek inkább csak előzmény, vagy pedig a cél az elveszett ártatlanság visszaszerzése, és a felnőtt csupán elrontott gyermek? Megfordítható-e az idő? Lehet-e cél egy múltbéli állapot? Tetteink okát hol kell keresni? A múltban, vagy a jövőben? A felnőttben élő gyermekről és a gyermekben rejlő felnőttről való gondolkodás elkerülhetetlenül az időről való gondolkodássá alakul át, és hiba lenne csupán két állapot, a felnőtt és a gyermek polaritására redukálni. Hány és hány létállapoton megyünk keresztül, míg egy sejtből embrió lesz, majd a csecsemőből kisgyerek, majd problémás kamasz, világmegváltó ifjú, optimista felnőtt, tapasztalt középkorú, végül betegségekkel terhelt öreg. Esetleg bölcs.

1880-ban Ernst Haeckel német zoológus megalkotta sokat vitatott „biogenetikai törvényét”, amely leegyszerűsített formában megfogalmazható úgy, hogy az egyedfejlődés a törzsfejlődés megismétlése tömörített és lerövidített formában. Az anyaméhben az ember bizonyos mértékig újraéli a törzsfejlődés fontosabb állomásait. Az embrionális fejlődés egy bizonyos szakaszában kopoltyúnk van, később pedig gyíkszerű farkunk. Ez a folyamat nem teljesen azonos az evolúcióelmélet által vázolt törzsfejlődéssel, de kétségtelenül hasonló program fut le néhány hét alatt.

Rudolf Steiner szerint ez az ismétlésszerű folyamat nem áll meg a születéssel: a kisgyermek életének első éveiben nem teljesen a saját életét éli, az emberi kultúrkorszakok ismétlése figyelhető meg fejlődése során. Az első évek az édeni ember életét idézik, majd a kisiskolás korban felsejlenek szép sorban a mitikus és a történelmi korok: 11-12 éves korban az ókor emberének megfelelő szellemi stáción jár a gyermek, majd 13 évesen éli meg a reneszánsz emberének életérzését. Ahogy a reneszánsz festők felfedezik maguknak a perspektívát, vagyis az objektív látást, úgy fűződik be a serdülő kamasz az anyagi világ materiális valóságába, és hagyja maga mögött a mesés gyermekkort. A jelenkorba körülbelül tizennégy évesen érkezünk meg, de ez még mindig nem az egyén születésének pillanata, az csak körülbelül a harmadik évhetesség végén, huszonegy éves korban történik meg. (Szinte egész későbbi életünkben 21 évesnek hisszük magunkat, ekkori énünkkel vállalunk közösséget, és csodálkozunk, mikor a tükörbe nézünk 60 évesen.)

Ha tehát a kisgyermeket figyeljük, akkor bizonyos értelemben az aranykori embert látjuk. Ennek megfelelően újra megfogalmazhatjuk a cikk elején feltett ellentmondásos kérdést: milyen is lehetett az aranykor embere: kialakulatlan, öntudatlan, primitív, gyámoltalan, barbár, mint egy kisgyerek, vagy tiszta, nyitott, bájos, egészséges, ártatlan, mint … egy kisgyerek?

Erre a kérdésre legalább annyira nehéz válaszolni, mint az eredetire, és ha legalább az egyikre tudnánk válaszolni, akkor talán a másikra is választ kapnánk.

Az ember általában nem emlékszik élete első néhány évére. Ha nem mesélnének róla a szüleink, nagyszüleink, akkor semmit sem tudnánk róla. Mégis itt él bennünk minden tapasztalata, tanulsága. Minden begyakorlott mozdulat megmarad, még ha a körítés, a sztori, a tanulás folyamata el is vész. Az aranykor emberéről sincs semmi történelmi emlékünk, vagy ami van, az alighanem teljesen hamis, ráadásul itt nincs szülő, nagyszülő, aki hiteles információkkal tudna szolgálni. Mégis a közösségi emlékezet, a kultúra, a szokások, a törvények, a nyelv, a dalaink, a meséink formájában képet kaphatunk őseink lelkiségéről.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy a ma élő, vagy a közelmúltban élt primitívnek nevezett népek viselt dolgai talán képet adhatnak az aranykor emberéről, de ezt többen megkérdőjelezik. Hamvas Béla szerint a „primitívek” nem az aranykort hordozzák. Ők a gyermek analógiát alkalmazva egyszerűen csak képtelenek voltak felnőni. Lemaradtak, megrekedtek. Még mindig babáznak és pelenkát hordanak, pedig már a kamaszkorban kellene lenniük. Ahogy nem kaphatunk hiteles képet a gyermeklélektanról egy tizenöt éves, fejlődésben visszamaradt gyereket megfigyelve, úgy a ma élő őserdei népek sem biztos, hogy hiteles képet mutatnak aranykori őseikről.

A nagy kérdés: az aranykor embere intelligens volt-e a szónak abban az értelmében, hogy árnyalt választ tudjon adni egy összetett problémára. Ezt a motívumot kutattam folyton, mikor ősi szent könyveket vagy egyszerűen csak több ezer éves színdarabokat, eposzokat olvastam. Milyen lehetett vacsorázni egy Euripidésszel? Miről lehetett vele beszélgetni? Műveiből az derül ki, hogy ő is tele volt kétséggel, érzékenyen reagált a lét áthidalhatatlan ellentmondásaira. Pedig 2600 éve élt. Volt-e humora? Tudott-e cinikus lenni? És ha igen, lehet, hogy ő volt a kivétel, a felnőtt a gyerekek között. Egy olyan korban, ahol tőle nem messze a sámán csak örökölt népdalokat ismert, legfeljebb buta vicceket tudott, és nem tudott túllépni a hangsúlyos verselés lüktetésén, a babonákon, és ha leültél volna vele vacsorázni, akkor képtelen lettél volna közös témát találni.

Akárhogy is van, a fenti kontextusból úgy tűnik, evolúciós történetem meghatároz engem. Ahogy a kriptovaluták hordozzák a velük végrehajtott tranzakciók történetét, úgy genetikai és kulturális identitásom is hordozza annak teljes előzményét. A történetemmel vagyok azonos, a genetikai múltam és a kulturális múltam pedig (csak) előzményei egyéni történetemnek. Mostani állapotom pedig, ha homályosan is, de hordozza jövőbeli történetemet. Terebélyes fa vagyok-e ezer ággal, vagy csak egy sarj néhány rüggyel, ez a kérdés. Ha ezt a történetet bárhol megszakítjuk, már lehetetlen egy másik ponton folytatni, mert szervesen kapcsolódik minden állapot az előzőhöz és a következőhöz. Ha a gyerekállapotot megpróbáljuk átmenet nélkül egy önálló felnőtt állapotába juttatni, akkor nem felnőtt lesz belőle, hanem szörnyeteg. Ahogy Golding regényében, a Legyek urában a gyerekek önállóan kénytelenek boldogulni egy szigeten, de nem aranykort teremtenek, hanem rémtetteket hajtanak végre. A gyereklét tehát elképzelhetetlen a rá vigyázó, róla gondoskodó felnőttek közreműködése nélkül. Ettől is az, ami. A történet ettől megy a helyes irányba.

Viszont ez a kontextus nem számol az egész folyamat ciklikusságával. A tradíció szerint a civilizációs fejlődés is ciklikus, vagyis édeni aranykorok és a romlás korszakai váltogatják egymást már évmilliók óta. És ezzel párhuzamosan az egyéni lélek fejlődése is a testet öltés, élet, halál ciklusai által szakaszolható. Ahogy a növény magállapota és kibontakozott állapota váltogatja egymást, úgy az egyéni lélek is látszólag tiszta, ideaszerű, majd kevésbé tiszta, tehát testet öltött fázisok váltogatása mentén létezik. A gyermeki lélek csökevényességét a felnőtt lélek tapasztalata, öntudata teszi helyre. Majd a felnőtt lélek csalódottságát, megcsontosodottságát a gyermeki lelkesedés orvosolja. Idea és megtestesülés, remény és csalódás, felejtés és emlékezés váltogatják egymást.

És itt talán választ is lehet adni az eredeti kérdésünkre, ami az volt: mi a valódibb, a gyermeki lélek tiszta ártatlansága, vagy a tapasztalt felnőtt lélek érettsége? A válasz az, hogy egyik sem. Nem szabad azonosítanunk a gyermeki ártatlanságot a brahman lét tisztaságával. A gyermek és a felnőtt kettőssége nem azonos a megvilágosodott tudat és az illúzió rabságában szenvedő tudat kettősségével. Ezek egymásra merőleges dimenziók. Nem cél visszajutni a gyermeki ártatlanság állapotába, mert az sem ártatlan, csak annak látszik, mert magában hordozott csapdái, buktatói még nem bontakoztak ki. És a felnőtt sem megvilágosodott bölcs pusztán attól, hogy be tud fizetni egy csekket, és tud autót vezetni. A megvilágosodott lélek állapotát egyszerre jellemzi a gyermeklét tiszta játékossága, és a felnőtt lét megfontolt bölcsessége. A gyermek egy hatalmas ígéret, kötelességünk tisztelni a benne rejlő felnőttet, sőt a lelket, aki éppen megtestesült. Nem véletlen talán, hogy a kereszténység egyik központi szimbóluma: Mária a gyermek Jézussal. Vagyis egy anya a gyermekével. Ez egy súlyos üzenet a gyermekvállalástól ódzkodó, identitását vesztett nyugati ember felé! De ne legyenek illúzióink, a gyermekek nem szentek! Ahogy a felnőttek sem.

78/2022
Kovács Attila