Templomi rítus

A templomépítés vagy szakrális objektumok létrehozása sajátos jelenség az emberiség történeti és szellemfejlődési útján. Amikor a régészet valamely ókori romvárost, településmaradványt, vagy egyedi építmény nyomait föltárja, a legtöbb esetben adódik a „szakrális objektum, kultikus épület” megnevezés. Megszokott fölismerés a régészetben, hogy a hajdani települések egy-egy ilyen szakrális objektum köré szerveződtek, de egy valamirevaló magyar falu közepén is a templom áll – mint a szellemi-vallásos élet középpontja, s mellette gyakorta a kocsma volt található – mint a társadalmi élet színtere, a férfiak „beavató” helye.

Nagy talány az ókori települések között a Törökország területén, Konya közelében föltárt Çatal Höyük romváros, ahol a kétféle, általánosan elterjedt funkció közül – védelem és kultikus építmények – csak az utóbbi jellegű épületeket sikerült beazonosítani. Úgy tűnik, meglepő módon innen hiányzott a védelmi vagy harci célokat szolgáló épület, de kultikus szentélyeket találtak. Erre a funkcióra a falfestmények meglétéből következtettek, s az épületek mintegy egyharmadában találtak ilyen dekorációt, s ha ez egyértelműen a szakrális használatra utal, akkor ez kivételesen magas arány egy kőkorszaki településen. 

A nevesítetten istenes célokat szolgáló épületek létrehozása előtt és mellett a természet kitüntetett pontjainak szakrális használata is általános lehetett. Ezeket a halmokat, vizeket, forrásokat, barlangokat vagy akár csak nagy fák környékét koncentrált erőtereknek tekintették, ahol az odalátogatók szellemi emelkedése könnyebben megvalósult, égi kommunikációja eredményesnek bizonyult. Számos ilyen erőtér-pontra települtek később a kanonikus vallások szakrális építményei. Ennek oka egyfelől az eleve adott erőkoncentráció felhasználása, illetve a korábbi kultuszok fölülírása, kiszorítása. Az ilyen ideológiai fölülírás természetesen az épített kultúrák esetében is gyakran megvalósult, amikor korábbi templomok helyébe az újabb keletű vallások települtek, akár úgy, hogy lerombolták a megelőző épületet, akár úgy, hogy egyszerűen átvették a régi templomot és saját céljaikra kezdték azokat használni – ennek Itáliában számtalan példáját találni, amikor az ókori római templomokat egyszerűen átvette a kereszténység, vagy Indiában, amikor például a buddhista sztúpák tetejére építettek mecseteket.

Magyarországon Szent László király törvénnyel tiltotta a korábbi, természeti kultuszhelyek látogatását, a kereszténységre tért Germániában pedig egyszerűen kivágták az egykor tisztelt öreg fákat. Mumbay közelében az Elephanta-szigetre érkező portugálok örömüket lelték a barlangszerű, sziklafalba vájt szentélyek megrongálásában, Varanaszi közelében az angolok az építkezéseik alapozásához használták a hindu templomok szobrainak töredékeit. Az Indiába érkező keresztény hittérítők egyenesen a gonosz barlangjainak tekintették az ottani templomokat, s a világ híres gyémántjainak és ékköveinek egyike-másika a templomi szobrokról származik, onnan rabolták el. 

Nem vitás, a kultuszhelyek nem csupán imákra, meditációkra vagy az imádat békés kifejezésére szolgáltak, ezek sokszor véres áldozati helyek is voltak és maradtak. Az élet kioltása egy magas fokú áldozathozatal, aminek nem csupán rettentő és erőszakos vonatkozása van. Az ilyen véres áldozatok egyfelől engesztelő jellegűek, vagy egyenesen az öröklét vagy egy megújult földi születés felé tereli a jószágok lelkét. Mindemellett az imádat módozatait a természet alapvető jellege határozza meg, így ismeretesek a tompaság és tudatlanság jellemezte kultuszok, léteznek szenvedélyes jellegű imádatok és természetesen a jóság tiszta minőségébe tartozó rituális cselekmények is. Az ilyen szertartásokon szimbolikus vagy helyettesítő áldozati fölajánlások szerepelnek: nem állatok életét áldozzák föl, hanem például süteményből formált jószágokat, nem az élet misztikus lényegét hordozó vért áldoznak, hanem gabonaszemeket és virágot, illetve mantrákat, imákat, dicsőítő fohászokat, s így tovább. 

Az egyes világkorszakokban más és más imádati módozatok, önmegvalósítási módszerek ajánlatosak. A hindu szent hagyomány négy világkorszakot ismer. Az aranykor ajánlott módszere a meditáció, az ezüstkoré a nagyszabású áldozatok bemutatása, a bronzkoré a templomi rítus, míg a vaskoré Isten szent neveinek imába foglalása. 

„21. A Szatja aranykorszakában az Úr fehér bőrű, négykarú, hajfürtjei összetapadtak, fakéregből és szarvasbőrből készül az öltözéke. Szent zsinórt visel, rudráksa-füzért, botot és kókuszdió héjából készült víztartó edényt tart kezében.

22. Abban a korban az emberek elméje természetes mód nyugodt, nem táplálnak ellenséges érzelmeket senkivel szemben, barátságosak minden élőlénnyel és mindenkire egyenlően tekintenek. Az Urat (meditációs) lemondásokkal, az elme és az érzékek szabályozásával imádják.
23. Az ezüstkorban (trétá-jugában) az Úr vöröses bőrű, négykarú, háromsoros övet visel derekán (a három Védába nyert beavatást jelölendő), fürtjei aranyszőkék. Az áldozatok megtestesítőjeként jelenik meg, ahogy a három Véda is leírja. Kezében áldozókanalat (sruk, amivel a ghít locsolják a szent tűzre) és ghíadagolót (sruva, fából készült áldozati eszközt) tart. 
24. A bronzkorban (dvápara-juga) az Úr feketés bőrű, sárga öltözéket visel, (kezeiben) fegyvereit s jelképeit tartja (a kagylót, diszkoszt, buzogányt és lótuszvirágot), nyakában ékkő, mellkasán az áldásos jel (srívatsza, göndör fehér tincs a mellkas jobb oldalán) – erről ismerhető fel.
25. Ebben a korban a végső valóság kutatói a Védákban és tantrákban foglaltak szerint imádják a királyi jelvények ékesítette Legfelsőbb Urat.
26. Míg a Kali-juga vaskorában a kellő értelemmel rendelkezők Isten neveinek és dicsőségének zengésével (szankírtan) imádják a sötét színű és mégsem fekete Urat, aki fegyvereivel, kísérőivel, valamint meghitt örök társaival száll alá.” (Bhágavata-purána 11.5.21. és további versek)

Mi most a bronzkor ajánlott módszerével, a templomi imádattal foglalkozunk. A templomi imádatnak Indiában sokféle változata ismeretes. Otthoni, családi szentély, út menti apró kápolna, vagy csupán egy fa tövében elhelyezett szobor, barlang mélyén álló Siva lingam, kolostor jellegű ásrammal közösen működő templom, híres zarándokhely katedrális rangú főtemplomai, sőt, állami kezelésben álló imádati helyek, amik szinte „város a városban” jellegűek, önálló adminisztrációval, hatalmas kiszolgáló személyzettel, papok és templomszolgák seregével, rendfenntartó erőkkel, sokszor akár templomi elefántok csordáival. A zarándoktemplomok darsan-t, az imádott istenség láthatását biztosítják a látogatók számára, amikor a hívek a templomkomplexum legbensőbb szentélyében ajánlhatják fel hódolatukat. Szertartásokat is nyújtanak az egyszerű engesztelő gyümölcsfölajánlástól a családi rendezvényekig – például névadó ceremóniák, esküvők, vagy halotti szertartások, – továbbá szálláshelyet és ellátást is nyújtanak az oda látogatók számára. Minden templomnak megvan a maga napi rítusrendje, illetve éves ünneprendje, sokszor évszázadokra visszatekintő hagyományokat őriznek. Ismeretesek olyan templomok, ahol például ötszáz év óta nem aludt ki a szent tűz, azt folyamatosan táplálják, vagy asramok, ahol az alapítástól kezdve éjjel-nappal folyamatos a mantrák zengése. Egyes kultuszhelyekről úgy tartják, azok önmegnyilvánult erőterek, például barlangok, vagy egyéb természeti adottságok, amik körött a későbbiekben templomi és zarándok épületeket emeltek, másokról úgy vélik, azokat a félistenek építették, s amíg a Nap és a Hold az égen van, addig állni fognak. Ekkor a templom már nem csupán egy bizonyos kultikus hely, zarándokállomás, vallási célú épület, illetve a kulturális identitás része, hanem kozmikus igényű jelkép, a föld és az ég eleven összeköttetését fölmutató emblematikus szimbólum. 

A templomok egyedi hagyományai mellett egyetemes vonásokat is találunk: a rítus jó néhány része mindenütt közös. Gyakorlatilag minden kultuszhelyen ajánlanak föl virágokat, füstölőszereket, imákat, adományokat vagy testi gyakorlatokat. Ez lehet leborulás, körmenet, virrasztás, koplalás vagy akár hajvágás: a Dél-indiai Tirumala város templomába látogató zarándokok – férfiak és nők egyaránt! – leberetvált hajukat áldozzák föl az itt imádott nevezetes Vénkatésvarnak, Visnu egyik formájának. 

Az imádat kellékeit két fontosabb forráshagyomány taglalja. A panycsarátra (öt-estés) források főként misztikus összefüggésekkel és a fölajánlásokat kísérő mantrák részleteivel foglalkoznak, a bhágavata források pedig a történeti és teológiai hátteret, s az imádat gyakorlati kivitelezését ismertetik.

A főként Dél-Indiában fönnmaradt, és a Srí-vaisnava mesterláncra támaszkodó panycsarátra hagyomány egyik szerzője, Visnutírtha a Tizennegyedik nap (Csaturdasi) című munkájában részletesen elemzi azt a szellemet, amivel a gondolatban folytatott imádat gyakorolható. Ebből idézünk:

„Váju szélisten egyik alakja, Pravaha az emberi ész és az írástanulmányok ura. Ő a forrása annak a lelki erőnek, amely az imádat gyakorlásához szükséges. Ebben az imádatban az én testem a templom, szívem benne a szentély. Lelkem a kegyszobor, s az Úr Hari-Visnu az abban lakó lényeg  (Isten, magasabb valóság). Az iránta tanúsított töretlen figyelmem a Rudra által uralt kontemplációm. Az Umá adta ellenállhatatlan intuitív felismerés az a belső szívbéli zug, ahol helyet foglalhatok. A Bháratí uralta hit a folyam, az Agni serkentette elmém benne a víz. Az elme érzékelése a megmártózás (e folyó vízében), s a felismerések felvillanó fényei a benső lámpások. A békesség, érzékfegyelmezés, könyörület, megbocsátás, biztos tudás, egyszerűség, meditáció és az igazmondás a fölajánlásra szánt nyolcféle virág. A tudásból fakadó boldogság az ételfölajánlás, az (öntudatból fakadó) elégedettség a kínált víz. ( Az elsődleges életlevegő, a mukhja-prána teszi lehetővé) önnön természetem megnyilvánulását, ami pedig az imádat végeztével fölajánlott aranyvirág.

Ez a végső lényeget jelentő Hari szívbéli imádatának módja. Ő az én imádott uram és mesterem, tudással s üdvösséggel teljes.” (13. szakasz)

Az imádat kellékeit a vaisnava hagyomány is taglalja, jóllehet ebben az iskolában a legnagyobb szerepet a szent név meditáció kapja. Mindemellett az egyik legfontosabb forrásmű, a már idézett Bhágavata-purána az imádat részleteivel is foglalkozik. Az imádat szellemét, a vallásosság lényegi, gyakorlati megnyilvánulását érinti az a tanítás, miszerint az élőlények iránti tisztelet nélkül értéktelennek bizonyul a templomi rítus formális követése. 

„Aki engem, a minden lényben ott lakozó Felsőlelket, a Felülvigyázót mellőzve imádja kegyszobromat, az ostobasága folytán ahhoz fogható, aki a hamuba öntve áldoz.” (Bhágavata-purána 3.29.21.)

Ám ha ez az élőlények iránti viszonyulásra vonatkozó kívánalom teljesül, az imádatnak sokféle módozatára, kifejezésére nyílik lehetőség. Zarándoklatok, a templomok és a szentek felkeresése, személyes szolgálatuk; Isten dicsőítése, s történeteinek hallgatása; az ünnepek megülése, énekes-zenés, tánccal kísért ünnepségek és purána-felolvasások rendezése, fogadalmak és vezeklések; templomok építése és gyümölcsöskertek, parkok létesítése; az alázat gyakorlása, mécsesek és imák fölajánlása tartozik ide. Általánosságban igaz, hogy a természet elemei – az őselemek s az élőlények is – alkalmasak arra, hogy rajtuk keresztül Istent imádhassák.

Ezen túlmenően a Csaitanja-féle bhakti iskolában sokkal konkrétabb utasításokat is találunk a templomi imádat rituális kellékeivel kapcsolatban. A hagyomány az imádat három bonyolultsági fokát különbözteti meg. Az öt alapvető kellék a minimális szint, ekkor illatszert, virágot, füstölőt, mécsest és ennivalót ajánlanak föl. A második, bonyolultabb fokozatban tizenhat kellék szerepel a felajánlások listáján, köztük a kegyszobrok megfürdetése, felruházása és felékszerezése, valamint a megelőző fokozat kellékei.

Csaitanja egyik közvetlen követője, a bráhmana származású Szanátan gószvámí (1488-1558) a vaisnava szokásokról és liturgiáról szóló művében (Hari-bhakti-vilásza, Az akadályokat elhárító Isten iránti odaadás kedvtelései 127-140.) az imádat legteljesebb kelléktárát sorolja fel. Az imádatnak ez az összesen hatvannégy kelléket felsorakoztató fokozata a személyes istenkoncepció gyönyörű példája. Ennek során valóságos személyként kezelik Istent, mintha egy látogató, egy tekintélyes vendég előtt tisztelegne a hívő ember.

Ebben az imádati rendben már szerepel a templomba lépéskor a harang megkondítása, a tisztelgő leborulás és üdvözlő fohász, az elővigyázat a zavaró tényezőkkel szemben, az énekes hangszeres muzsika, az oltár körbejárása vagy a megszentelt étel fogyasztása. Az Istenhez fűződő személyes kapcsolat ápolása sokféle kényeztetést jelent: a kegyszobrokat valóságos személyként kezelik, akiknek igényeiről, kényelméről minden módon igyekszenek gondoskodni. Az efféle szolgálatok közé tartozik például az illatos virágszirmokkal áztatott fürdető vízzel történő lemosás, a tejbe-vajba való fürösztés, az olajos masszázs, de a finom ételek fölkínálása és a kegyszobrokon keresztül Isten pihenésének biztosítása. A mindenség uraként trónussal, a királyi jelvények közé tartozó napernyő és legyező fölajánlásával imádják a kegyszobron keresztül Istent, de a hívő sokkal bizalmasabb módon fejét odahajthatja az Úr lábaihoz – ez is a fölajánlások, szolgálatok egyik eleme. 

Ez a személyes közeledés megfordítja az általános gondolkodást, amikor is az ember éli a saját életét, s olykor áldoz idejéből, figyelméből Istennek. Nem, az imádatnak ezen az intenzív síkján az Úr napirendjét követik a hívek és a templomi segítők, minden Isten szolgálata körül forog, neki igyekszenek kedveskedni a közvetlen felajánlásokkal, a főbb ünnepek megrendezésével, a vendégek fogadásával és ellátásával. Ajánlatos elkerülni a sértéseket és vétkeket – mint a hanyagság, tiszteletlenség, hangoskodás vagy szivélytelenség – amik értelemszerűen kellemetlen hangulatot keltenének és hátráltatnák az ember lelki fejlődését. 

A rengetegféle szabály és előírás valójában két célt szolgál: hogy az ember mindig emlékezzék az Úrra, és soha ne feledkezzen meg róla. A sokféle szabály követése előmozdítja azt az eszményt, amit az alábbi vers egyetemlegesen fogalmaz meg: „A Nap, a tűz, a bráhmanák, a tehenek, a vaisnavák, az éter, a levegő, a víz, a föld, az ember saját lénye, sőt minden élőlény alkalmas arra, hogy rajtuk keresztül Istent imádhasd…” (Bhágavata-purána 11.11.42.)

Ennek módozatait, gyakorlati megvalósulását az 1. számú táblázat foglalja össze.

1. táblázat: A reprezentatív imádat módozatai

A templomi kegyszobrok imádatának három szintje ismeretes. Elemi szinten öt, a közbülső fokozatban tizenhat, míg a legteljesebb fokozatban hatvannégy-féle kelléket ajánlanak fel.

1. a) Az alapvető fokozat kellékei: (1) illatszer; (2) virág; (3) füstölő; (4) mécses; (5) ennivaló;
2. b) A közbülső fokozat kellékei: az elemi fokozat kellékein túl (6) ülőhely biztosítása; (7) az Úr hellyel kínálása; (8) rituális vízfölajánlás; (9) lábmosó víz; (10) ajaköblítés; (11) édes joghurtos ital; (12) szájvíz; (13) fürdetés; (14) öltöztetés és ruha; (15) ékszerezés; (16) imák és fohászok;
3. c) A legteljesebb fokozat kellékei: a fenti 16 elemen túl (17) a templomi harang megkondítása; (18) üdvözlő fohász; (19) hódolatadás; (20) hajnali istentisztelet; (21) fogtisztító ágacska; (22) fapapucs; (23) masszázs; (24) olajos masszázs; (25) puha, nedves ruha a fölös olaj letörlésére; (26) virágszirmos fürdetővíz; (27) tejes fürdő; (28) joghurtos fürdetés; (29) vajas fürdetés; (30) mézes fürdő; (31) cukrozott vizes fürdetés; (32) lefürdetés a csintámani imák zengése közben; (33) szárítgatás törölközővel; (34) felövezés szent zsinórral; (35) szantálpép kenet; (36) korona; (37) virágfüzér és díszítő virágok; (38) elővigyázatosság a démonok háborgatásai ellen; (39) rágnivaló fűszerek; (40) bételdió; (41) lábmasszázs; (42) hajfésülés, díszítés; (43) sisak, fejék föladása; (44) ruhaillatosítás; (45) kausztubha ékkő és más ékszerek fölajánlása; (46) többféle virág; (47) újabb istentisztelet; (48) tükör; (49) gyaloghintó az oltárhoz vitelhez; (50) trónus; (51) esti istentisztelet; (52) csamara-legyező és ernyő; (53) mahámantra és dalok éneklése; (54) hangszeres zene; (55) tánc; (56) az oltár körüljárása; (57) hódolatajánlás; (58) főhajtás a kegyszobrok lábainál; (59) fölajánlott kellékek megtisztelése; (60) megszentelt étel fogyasztása; (61) kéznyújtás Krsnának; (62) meditatív lábmasszázs; (63) az ágy felvirágozása; (64) ágyba fektetés. (Szanátan gószvámí: Hari-bhakti-vilásza 127-140.)

78/2022
Szvámí Tírtha