A Himalája fölemelkedése

Brahmá földje

A Manu-szanhitá azt írja: „A Szaraszvatí- és a Drisadvati szent folyamok között fekvő, istenek teremtette vidéket a bölcsek Brahmá-vartá-nak nevezik.” (Mánava dharma-sásztra 2.17.)

E kijelentés számos mozzanata tisztázásra szorul. A Manu-szanhitá, a Manu-gyűjtemény, vagy Manu törvénykönyve (Mánava-dharma-sásztra) az ősi indiai törvénykönyv. Ennyi közismert erről a meghatározó jogelméleti és jogalkalmazási, illetve társadalomismereti műről. Manu a hagyomány szerint a nagyobb világkorszakokban az emberiség atyja, ősnemző. Ekként a szó pozíciót, hivatást jelöl, amely posztot a teremtésciklusokban más és más személy tölt be. A jelen korszakban a Manu neve Magától-lett (szvajambhú), de értelmezhető úgy is, mint maga a lét. A szanhitá szó gyűjteményt jelent, általában himnuszok, fohászok gyűjteménye. Ilyenképpen a Véda-gyűjtemények megnevezése, amiket az imádat vagy az áldozatok során recitálnak. Jelen esetben törvények gyűjteménye.

szanhitá – 1. egyesülés, találkozás, összetartozás; 2. gyűjtemény, kompendium; 3. szöveggyűjtemény, versciklus; 4. törvénykönyv, kódex; 5. a magyarázó iskolák (sákhák) sajátos szóhasonulásai nyomán a szavakból összeálló folyamatos Véda-szöveg; 6. (nyelvtan) betűk találkozása a hasonulás szabályai szerint; 7. Legfelsőbb Lény, a mindenséget egybetartó támasz

A folyamok szentként történő tisztelete jellegzetes vonása az indiai természetszemléletnek. Az itt említett Szaraszvatí-folyam ma jelentéktelen kis folyó, amely belevész Rádzsasztán sivatagába, illetve kis időszakos folyó Pandzsábban, holott a Védák hatalmas folyamként írják le. Említi a Zend-avaszta, a Rámájana, Mahábhárata és a szútra irodalom is, a Rig-véda pedig az egyik legfőbb szent vízként dicsőíti: 

„Legjobb anya, folyók legkiválóbbja, első istennő, Szaraszvatí…” (Rig-véda 2.41.16.)

Az elterjedt, de sokak által vitatott árja hódításelmélet hívei Közép-Ázsiába, az Aral-tó környékére vagy egyenesen a legendák világába utalták a folyamot. Ezzel szemben az indiai források szerint a Himalájában eredt, onnan nyugat felé indult, és az óceánba ömlött. Több ágát említik, s környezetét a lelki gyakorlatok szempontjából igen kedvezőnek tekintették. A Szaraszvatí-folyam valójában az ősi védai civilizáció meghatározó vízfolyása. A folyamot a Rig-véda (3.23.4.) az áldozatokra alkalmas helyszínként említi. Ez az a vidék, ahol a bölcsek, látnokok a védai szövegeket megfogalmazták. Magát a kultúrát is erről a folyamról nevezték el Indus-Szaraszvatí kultúrának. A legújabb időkben műholdas felvételek segítségével sikerült beazonosítani a Szaraszvatí-folyam eredeti vízgyűjtő rendszerét.

Azonosították a Szaraszvatí egykori medrét: a Sivalik-hegyről, a Himalája lábaitól Pandzsábon át az Indussal nagyjából párhuzamosan Rádzsasztánon át a Kutch-öbölbe ömlött Gudzsarátban. A folyam egyes helyeken 3-10 km széles lehetett, a jégkorszak végeztével (i. e. 10 000-től) a Himalája olvadó hava és gleccserei táplálták. Áradások és földrengések, tektonikai változások szabták át vízgyűjtő rendszerét: a Szatledzs az Indusba ömlött, a Jamuná pedig keletnek fordult, holott ezek a folyamok korábban a Szaraszvatí mellékfolyói voltak. Egy több évszázados szárazság szegmensekre tagolta, végül i. e. 2000 táján végképp kiszáradt. Ekkor omlott össze egyébként a sumér birodalom is. 

A másik folyam, a Drisadvatí (annyi mint köves, sok kövű) szintén a Himalájában eredt, s Brahmá-varta délkeleti határát alkotta. A Rig-véda a Szaraszvatíval együtt említi, az eposzok pedig Kuruksétra déli határaként azonosítják. A Drisadvatí a Szaraszvatí mellékfolyója, s a torkolatvidéket különösen szentnek tekintették. A Bhágavata-purána egyenesen transzcendens folyamként mutatja be a Drisadvatít, amely sok-sok áldozat színhelye volt.

„[Ó, Agni,] akit a fényesebb időkben a Föld legbájosabb helyszínén, Ilá-földjére tett az úr, / vesd ragyogó fényedet az emberre, s az Ápajá-, a Drisadvatí- és Szaraszvatí-folyamokra!” (Rig-véda 3.23.4.)

A következő kifejezés a brahmá-varta, aminek egyszerű fordítása Brahman-vidék, Brahman-föld, ami két jelentést sejtet. Egyfelől olyan a terület, amely kedvező a lelki gyakorlatokra, az áldozatok és vezeklések bemutatására, másrészt a fejlett lelki civilizációnak otthont adó vidék.

Az összetétel második tagja (-varta) azonban az előtag további részletező értelmezését is megköveteli. A varta szó általában szóösszetételek utótagjaként áll élet, megélhetés jelentésben. 

És itt kell megvizsgálnunk a brahman szó további értelmezéseit. Hímnemben a brahman szónak tíz jelentése azonosítható, a világteremtő isteni aspektustól a papi rend, a hívő ember vagy az emberi értelem jelentésen keresztül egészen a Nap égitestig. Ezek szerint a Manu-szanhitá által megnevezett Brahmá-varta lehet Brahmá vidéke, a bráhmana papok országa, a hívek hona, a Nap birodalma, az emberi értelem fellegvára, vagy Siva hajléka. 

Tovább bonyolódik a helyzet, ha a brahman szó semleges nemű jelentéseit nézzük. Itt tizenhat jelentésváltozattal találkozunk, a világszellemtől a Védák szent szövegén vagy a misztikus óm szótagon keresztül a vezeklés, a cölibátus vagy az üdvösség, de a bőség, a táplálék, sőt az igazság jelentésig. Ekkor tehát Brahmá-varta értelmezhető a Világszellem helyeként, a Véda szent bölcseletének forrásvidékeként, a bráhmanák országaként, ahol vallásos célú vezeklést és szűzi életmódot folytatnak, vagy az üdvösség honaként, amely nagy gazdagságot jelent, bőtermő vidék, s egyenesen az igazság országa. 

brahman – hímnemben: 1. Brahmá (világteremtő isteni aspektus); 2. bráhmana, a papi rend tagja; 3. hívő ember; 4. a szóma-áldozat egyik papja; 5. a szent tudásban járatos ember; 6. Nap; 7. értelem; 8. a hét ősatya (pradzsápati) jelzője; 9. Brihaszpati, a félistenek tanítómestere megnevezése; 10. Siva neve

semleges nemben: 1. Isteni princípium, megfoghatatlan végső létező, világszellem; 2. dicsőítő himnusz; 3. szent szöveg; 4. a Védák; 5. a szent óm szótag; 6. a papi rend, a bráhmanák; 7.a bráhmana ereje, a papok szent hatalma; 8. vallásos célú vezeklés, önfegyelem; 9. szűzi életmód, cölibátus; 10. végső üdvösség, felszabadulás; 11. szent tudomány, teológia, vallásos tan; 12. a Védák bráhmana szakaszai (rituális előírások); 13. vagyon; 14. élelem, táplálék; 15. egy bráhmana, pap; 16. igazság

A két szó összetétele tehát rendkívül árnyalt jelentéseket tükröz. Az istenek teremtette jelző mindenképpen a vidék transzcendens természetére utal, mintha az égi rend mutatkozna meg a Föld felszínén. Az utótag megélhetés értelmét figyelembe véve azt mondhatjuk, Brahmá-varta olyan vidék, amely biztosítja a papok megélhetését, támogatja a szent emberek, vezeklők életét. Ez egyben a szent tanokat is táplálja, ahol már nem feltétlenül a bőtermő vidék gazdag áldásaira, hanem a szentség virágzására gondolhatunk. Itt érdemes áldozatokat bemutatni vagy vezekelni, mert a környék ezeket is táplálja, gyümölcsözővé teszi, s üdvösséggel áldja meg a gyakorlókat.

Az itt élők vagy a papi rend tagjai, vagy jámbor lelkek, Véda-szakértők, a szent tanokban járatos bölcsek vagy vezeklők, cölibátusban élő aszkéták. Brahmá-varta tehát egy eszményi birodalom, ahol a szentség légköre uralkodik és az isteni rend érvényesül. Tekinthetjük ezt egy spirituális mag-civilizációnak, amely körött további vidékek fekszenek. Erről tájékoztatnak a Manu-szanhita további versei.

„A Kuruk mezeje, valamint a matszják, panycsálák és súraszénakák [földje alkotja] a bráhmana látnokok (brahmársik) országát, mely közvetlenül Brahmá-vartával határos. (2.19.)

A Himávat- és Vindhjá-hegységek között, Vinasanától keletre és Prajágtól nyugatra fekvő vidéket Középországnak (Madhjadésa) nevezik. (2.21.)

Az említett két hegység között a keleti óceántól a nyugati óceánig [húzódó vidéket pedig] a bölcsek árjá-varta-ként ismerik.” (2.22.)

A centrális Brahmá-varta közvetlen szomszédságában fekszik a szent látnokok, a brahmársik vidéke. Ez a közelség vagy határosság nemcsak földrajzi elhelyezkedést jelent, hanem szellemi rangsort is jelölhet. Az istenek teremtette szent közeghez képest még az inspirált látnokok vidéke is csak határterület, egy a centrumon kívül eső övezet.

Itt fekszik a Kuru nemzetség szállásvidéke, Kuru-föld, amely három régióra tagolódik: Kuru-erdő (Kuru-dzsángala), Kuru-mező (Kuru-ksétra), és maga Kuru-föld. 

A puránák szerint a Kuru-erdő a Szaraszvatí- és Drisadvatí-folyók közén fekvő érintetlen vidék, más források szerint a Szaraszvatí mentén fekvő Kámjaka-erdőtől a Jamuná-folyam mentén lévő Khándava-erdőig terjedő vad vidék. Egyesek a mai Pandzsáb területére teszik. 

Kuruksétra, a ma is ismert és sokak által látogatott zarándokhely, a Bhagavad-gítá elbeszélésének és a Mahábhárata nagy csatájának helyszíne. A Kuru-mező másik megnevezése dharma-mező (dharma-ksétra), vagyis a szent törvény gyakorlásának helyszíne, rendkívül áldott vidék. Ezt a vidéket a Szaraszvatí-, a Drisadvatí- és az Ápajá-folyamok teszik termékennyé. Délen a Khándava-erdő, északon a Turghna, nyugaton pedig a Parínah-erdő határolja. 

Maga a Kuru-föld a mai Delhi és Gangesz-Jamuna folyamok közrefogta vidékkel azonosítható. Itt fekszik az egykori Kuru főváros, Hasztinápura, ahonnan később Kausambi városába települt át a székhely. A Rig-védát követő irodalom a panycsála-nemzetséggel együtt emlegeti Kuru-földet, mint ideális birodalmat, ahol az emberek viselkedése eszményi, beszédük udvarias és a szertartások hibátlanok. A kuru-nemzetség egy ága, a felső-kuruk (uttara-kuru) a Himaláján túl, északon maradtak – ezt jegyezzük meg, a továbbiakban még fontos lesz!

A matszja törzs szerepel a védai szövegekben, s a későbbi időkben a Mathurában élő Súraszénakák szállásterületétől nyugatra, a mai Bharatpur és Dzsaipur környékén éltek. 

A Panycsálák korábbi elnevezése krivi lehetett a Satapatha-bráhmana szerint, s a kuru nemzetséggel együtt a védai kultúra letéteményeseinek, őrzőinek tartották őket. Országuk a mai Uttarpradesh területén volt. Földrajzi megoszlás, illetve származási alapon tagolódtak öt vagy még több klánra. A súraszénakák a tizenhat nagy nemzetség egyike, területük a mai Mathura és Agra környékére tehető.

Az itt említett nemzetségek tehát a mai Uttarpradesh tágabb területén éltek, ez a vidék nagyjából a közismert indiai arany háromszög – Delhi, Agra, Dzsaipur –  területének felel meg. Ez a terület a következő versben említett Középországnak is a közepét képezi. 

Madhjadésa jóval kiterjedtebb területet fog át, mint a megelőző látnok-vidék. Északon a Himalája (őshonos neve Himavat, a hó és jég fagyos hazája), délen a Vindhjá-hegység határolja. Ptolemaiosz görög földrajztudós is említi a Vindhjá vonulatait, amik a Narmadá-folyóig nyúlnak. 

A Középország nyugaton a Kuruksétra közelében fekvő Vinasana vagy Adarsana lokációig terjed, ahol a Szaraszvatí a sivatagba vész, míg keleten egészen a mai Prajág a határa. Egyes buddhista források igyekeztek Középország szent vidékét összeegyeztetni Buddha életének és működésének egyes színhelyeivel, ezért tágabb határokat neveztek meg. Az itt élő népek a kuruk és panycsálák, továbbá a később letűnő vaszák és usinarák.

Prajág rendkívül fontos zarándokhely. A halhatatlanság nektárja itt csöppent a Földre, ezért tizenkét évente itt rendezik a világ legnagyobb létszámban látogatott eseményét, a Kumbha-méla zarándoklatot, amin látogatók milliói vesznek részt. Prajág – mai nevén Allahabad – a Gangesz- és a Jamuná-folyamok egybeömlésénél fekszik, és úgy tartják, misztikus módon a láthatatlan Szaraszvatí-folyam csatlakozik hozzájuk. Ahogyan nyugaton a Szaraszvatí a sivatagba vész és eltűnik, éppoly titokzatos módon fedezik fel misztikus jelenlétét a keleten fekvő Prajágnál. 

A következő, még szélesebb kiterjedési övezet az árja-varta, amely észak-dél felől az említett hegyvonulatok közötti sávban, kelet-nyugati irányban pedig az Arab-öböltől a Bengáli-öbölig nyúlik. Árja-varta az a vidék, amely magas lelki civilizációnak ad otthont, szó szerint a kiválók, nemesek hazája. A szanszkrit árjan szó a lelki fejlettségre, a szellemi műveltségre vonatkozik, és ne feledjük a varta utótag megélhetést biztosító jelentését se! Az i. sz. 450 táján keletkezett Amarakósa szanszkrit nyelvi lexikon szerint az árjan „nemes család szülötte, viselkedése finom és udvarias, nyájas természetű és erényes.”

árja – 1. árjan; 2. árjához méltó; 3. nemes, méltó, tekintélyes, tiszteltre méltó, emelkedett; 4. nemes, finom, kiváló; árjah – az ind és iráni népek, szemben az anárja (nem árjan) népességgel

A Manu-szanhitá eme néhány verse egy földrajzi és kulturális övezetességet ismertet, ami egyben spirituális héjszerkezet is. A felölelt vidék legtávolabbi helyszíneit is a mag-ország, Brahmá-varta spirituális ereje élteti, s még a centrumtól távolabb eső helyek is egy magas szellemi kultúrának adnak otthont.

Amennyiben a földrajzi kiterjedés horizontális irányát egy vertikális, a létezés különböző síkjait összekötő iránnyal egészítjük ki, úgy meglelhetjük a föld és ég összeköttetését. A puránák ismertetik az univerzum horizontális és vertikális szerkezetét is. A Föld közepe az arany Méru-hegy, amely körül körkörös, gyűrűs övezetekben helyezkednek el a kontinensek és tengerek. Az univerzum magassági metszetét geocentrikus módon, a földfelszíntől számítva értelmezik. Innen, a Földtől mért távolságokkal értelmezik a szférikus szerkezetű univerzum egyes szféráit és bolygórendszereit. Az anyagi mindenség legmagasabb szférája a Brahma-lóka, a lét-szféra, vagy spirituális bolygó. Érdekes módon a lelki mindenség legalacsonyabb régióját éppígy a brahma-lóka kifejezéssel jelölik, amit ez esetben isteni világként is értelmezhetünk. A megnevezés első tagjának azonossága ezt az isteni összeköttetést sejteti a nemes magcivilizáció vonatkozásában is, ahol az isteni rend és harmónia uralkodik.

Mintha a térbeli összeköttetés mellett egy idő-kapcsolat is létezne. Egy lelkileg emelkedett közegben nem elsősorban a múló idő uralkodik, hanem az örök értékek. Ezért különösen érdekes az árja-varta, brahma-varta kifejezések időben történő elhelyezése.

India őstörténetének kutatói nincsenek könnyű helyzetben. Az indiai történelemben az egyik mérvadó pontot Buddha működése jelenti, bár születésének időpontjáról több vélekedés ismeretes. Az egyik általánosan elfogadott vélemény i. e. 563-ra teszi Buddha születését, míg az őshonos buddhista kronológia inkább i. e. 623 április 14-re teszi ezt a dátumot. 

Sokáig elfogadott volt a nyugati indológiában az a nézet, miszerint a Rig-véda keletkezése i. e. 1250-re datálható. Ezt a véleményt képviselte Max Müller, s ne feledjük, a 19. század számításainak alapja a világ bibliai kronológiája volt, miszerint Isten i. e. 4004. október 23-án teremtette volna a világot. Később ehhez a feltételezett időhöz mértek, igazítottak mindent, értelemszerűen minden eseményt ezen a határon belül igyekeztek elhelyezni. A régészeti leletek persze feszegették ezt az időkorlátot.

1924-ben Sir John Marshall a mai Pakisztán területén, az Indus alsó szakaszának nyugati partján tárta fel az Indus-Szaraszvatí kultúra fontos lelőhelyét, Mohendzso Daro romvárosát, amely akkor élte virágkorát, amikor a Kheopsz piramis épült, s jó háromezer évig fennállt, mígnem i. e. 300 táján elnéptelenedett. 

Ez a felfedezés jócskán kitolta ezt az időtávot, legalább az időszámításunk előtti 4-3. évezredig. Az Indus-Szaraszvatí civilizáció legrégibb települése Mehrgarh a Bolan-hágónál Beludzsisztánban, amely i. e. 7000-ből való. Egyes nyelvészek szerint már az i. e. 5000 körüli időkben fejlett civilizációról beszélnek Indiában, csillagászati utalások alapján pedig további három-négyezer esztendővel korábbra nyúlnak vissza. Ezzel szinte elérkeztünk a legutóbbi jégkorszak prehistorikus korszakáig, ami körülbelül 12 000 évvel ezelőtt zárult le. 

A szent hagyomány azonban ennél is nagyobb időtávokkal számol. A jelenlegi világkorszak kezdetét i. e. 3102-re teszik, amit megelőzően százezer években mérték a korszakokat. 

Arra viszont senki nem gondolna, hogy az emberi emlékezet a földtörténeti korokból is őriz emlékeket.

A közelmúlt kivételes szentje és tanítója, az indiai szvámí B. R. Srídhar (1895-1988) a bengáli vaisnava tradíció elismert tekintélye volt. Tanítványait és követőit sokszor kötetlen beszélgetések során instruálta. Egyik alkalommal a szellemileg fejlett civilizáció eredetéről beszélt, s ennek során a Manu-szanhitá kezdetben idézett versét említette. 

Szvámí B. R. Srídhar közlése

„A Manu-szanhitá említi a Szaraszvatí-folyót. Az árjan [lelkileg emelkedett] civilizáció erről a magasföldről származik. Legelőbb a két folyam, a Szaraszvatí és a Drisadvatí közén virágzott. Akkortájt a Himalája még nem magasodott föl. A Himalája területe akkor még alacsonyan feküdt, majd emelkedni kezdett. Így az éghajlat hidegebbé vált, az emberek pedig az alacsonyabban fekvő vidékre húzódtak, ott telepedtek meg. A Himalájával együtt a sík vidék is emelkedett. Míg korábban India területe meglehetősen kicsiny volt, a Himalája felemelkedésével együtt egyre nagyobb terület vált szárazfölddé, ahogyan kiemelkedett a tenger alól.”

Hadd idézzünk a ma általánosan elfogadott geológiai álláspontot összegző véleményt a Martin Rees szerkesztette Az Univerzum c. kötetből:

„A Himalája a Föld legmagasabb, egyúttal az egyik legfiatalabb hegyvonulata. … (Csúcsai) még most is évszázadonként mintegy 50 cm-rel emelkednek fölfelé annak a kontinensek közötti összeütközésnek következtében, amely a hegyvonulatot is kialakította. …

Az ütközés, amely a Himaláját és tőle északra a Tibeti-fennsíkot létrehozta, úgy harminc-ötvenmillió évvel ezelőtt történt, amikor tektonikus lemezmozgások következtében India, amely ekkor még szigetkontinens volt, Délkelet-Ázsiának ütközött.” (Martin Rees ed.: Univerzum, IKAR, Budapest, 2006. 145.o.)

Nem állítjuk, hogy szvámí Srídhar több tízmillió évre tekint vissza. India kiemelkedése a tengerfelszín alól mindenesetre elgondolkodtató módon párhuzamba állítható a földtörténeti megállapítással, miszerint India harminc-ötvenmillió évvel ezelőtt szigetkontinens volt. Folytatva az idézetet:

„Az ütközés előtt évmilliókon keresztül az India és Ázsia közötti Tethysnek nevezett óceán aljzata eltűnt, mivel az Eurázsiai-lemez alá bukott. Amikor az óceán elzáródott, akkor előbb az India és Ázsia közötti kontinentális szegély, majd maguk a kontinensek is összeütköztek. Mindkettőnek a kérge megvastagodott, deformálódott és átalakult, majd mindkét kontinensnek, és a Tethys óceán fenekének egyes darabjai feltolódtak, kialakítva a Himaláját. Mivel a Himalája még mindig emelkedőben van, így ott a földrengések és hegycsuszamlások mindennapos jelenségek.” 

A Himalája tehát fiatal hegység, és dinamikusan növekszik. Az Indiai- és az Ázsiai-lemez ütközése, majd a hegység felgyűrődése hosszas folyamatként képzelhető el. A még nem különösebben magasra emelkedő vidéken volt ideje kialakulni a vízrendszereknek, a folyók hálózatának. A földi élethez az édesvíz nélkülözhetetlen, s az ókor aranykultúrái gyakorlatilag mind folyó menti civilizációk voltak. E folyók – feltételezhetően a Szaraszvatí- és a Drisadvatí-folyamot is ideértve – kedvező környezetet jelenthettek egy fejlett lelki kultúra kialakulásához. Ne feledjük, a Manu-szanhitá a világ teremtéstörténetével indul, vagyis a megszokott történelmi távlatnál sokkal messzibb tekint vissza.

Ha a Himalájának a most mért növekedésének adataival számolunk – tekintsünk el az esetleges ütemváltásoktól és tételezzünk fel viszonylag egyenletes emelkedési sebességet – akkor a mai több mint 8 000 méteres magasság eléréséhez több mint másfél millió évre volt szükség.

A Himalája növekedése

Ez a másfél millió év a kontinentális lemezek ütközésének feltehető 30-50 millió éves időhatárához képest elenyésző, a Szaraszvatí-folyam mederváltozását és végzetes kiszáradását okozó tektonikus változások mintegy négyezer évvel ezelőtti időpontjához képest viszont rendkívül sok.

Ma a hóhatár a Himalája csapadékosabb déli lejtőin 4700 méternél, a szárazabb északi lejtőkön 5600 méternél is magasabban húzódik. Ha eltekintünk az esetleges rapid éghajlati változásoktól, akkor azt mondhatjuk, az ezer-kétezer méteres tengerszint feletti magasság önmagában még nem lehetetleníti el egy fejlett civilizáció működését, virágzását. Vagyis a védai-árjan, azaz még egyszer hangsúlyozzuk, lelkileg-szellemileg emelkedett kultúrának a virágzásához rengeteg idő, akár több százezer év (!) állhatott rendelkezésre a Szaraszvatí-Drisadvatí folyamok mentén. Ennek emlékezetét idézi fel szvámí Srídhar beszámolója. 

Így érthetőbbé válik az árjan civilizációnak a felmagasodó hegyekből a kiszélesedő alföldekre történő áttelepülése. 

Itt érdemes visszautalnunk a kuru-nemzetség ágára, a felső-kuruk (uttara-kuru) törzsére, akik a Himaláján túl, északon maradtak. Tekinthetjük e törzset a védai-árjan civilizáció északi letéteményeseinek? B. G. Tilak (1856-1920) kutatásai nyomán sokan keresik egy sarkköri őshaza vagy településvidék nyomait, amit persze a mai tudományos paradigma elutasít. A Mahábhárata beszél olyan országról, ahol a nap fél esztendőre kél fel – ami a mai sarkköri területeken így történik. Az emberiség szellemtörténeti múltjának magyarázatában mindig is léteztek titokzatos vidékek, a hétköznapi szem számára láthatatlan birodalmak, ahol az ősi szellemi kultúrát vélelmezték. Talán az uttara-kuruk a poláris, hüperboreus aranycivilizáció népe volna? 

Ezt az összeköttetést kissé romantikus módon idézi Magnus Fredrik Ferdinand Bjornstjerna (1779-1847) gróf: „Itt, árjavartában kell keresnünk nemcsak a bráhmin vallás, de a hinduk magas civilizációjának is a bölcsőjét, amely civilizáció aztán szerte sugárzott, nyugat felé Etiópiáig, Egyiptomig és Föníciáig; keleten Sziámig, Kínáig és Japánig; dél felé Ceylonig, Jáva és Szumátra szigetéig; északon pedig Perzsia, Káldea és Kolkhisz felé, ahonnan aztán a görög és római civilizációig, végezetül pedig a Hyperboreusok távoli világáig jutott.” (Die Theogonie, Philosophie und Kosmogonie der Hindus)

Még egyszer vissza kell térnünk a Szaraszvatí megnevezéshez. A kultúrát meghatározó folyam mellett a szónak további jelentései is ismeretesek. A hindu panteonban a teremtő Brahmá párja, a tudás és művészetek ihlető és védő istenasszonya. E kettős szerep tükröződik a papi rend egy osztályának, a Szaraszvatíhoz tartozó (Száraszvata) bráhmanák megnevezésében, akik egyfelől a szent tanok védelmezői és a szakrális erő letéteményesei, másrészt művészi hajlamúak, illetve feladatkörük a tanítás, a beszéd, a szent hang ápolása. A hangrezgés révén képesek összhangba kerülni az isteni valósággal, ezért a mantrák, himnuszok zengése a papi rend legfontosabb, misztikus jelentőségű elfoglaltsága, erejük forrása. 

Az aszkéták felszentelési nevei közt is szerepel a Szaraszvatí, méghozzá elsőrendű névként. A Száraszvata-bráhmanákat arany-bráhmanáknak is nevezik, amely nem világos bőrszínt, nem aranyműves elfoglaltságot vagy gazdagságot, vagyonfelhalmozást jelent, hanem szimbolikus égi minőséget. Az arany nemesfém – a Száraszvata-bráhmana az amúgy is a legmagasabb kasztot képező papi renden belül is a legnemesebb. 

Szvámí Srídhar hozzáteszi: „Hajdanán a száraszvata-bráhmanák, vagyis a Szaraszvati-folyam vidékéről származó papi rend őrizte a védai civilizációt.” Valójában ez a hivatás teszi őket a papi rend legnemesebb tagjaivá. 

Egy röpke gondolatébresztő valószínűleg nem fogja végérvényesen megválaszolni India őstörténetének vitatott kérdéseit. Azon mégis érdemes elgondolkodni, miképpen érnek össze az emberi emlékezet és a földtörténeti korok szálai, és vajon mi maradt mára egy valaha volt fejlett szellemi civilizációból? Ennek továbbgondolásához talán támpont Szvámí B. R. Srídhar további fejtegetése templomának elnevezéséről (Csaitanja Száraszvat Math). Ennek során föltárja az összefüggést az ősi védai-árjan civilizáció szellemi értékei, az arany avatár, Csaitanja Maháprabhu tanítása és saját mestere munkássága között, aki éppen a Bhakti Sziddhánta Szaraszvatí nevet viselte…

Abban azonban bízhatunk, hogyha az árja-varta elvek valahol megvalósulnak, azok szellemében él a ma embere, akkor esélye van a világ legfelsőbb, legtisztább régióiban élnie, közel az isteni harmóniához és az örök értékek érvényesüléséhez. 

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük szvámí B. R. Srídharnak a témába vágó közlését.

„A Manu-szanhitá említi a Szaraszvatí-folyót. Az árjan [lelkileg emelkedett] civilizáció erről a magasföldről származik. Legelőbb a két folyam, a Szaraszvatí és a Drisadvatí közén virágzott. Itt, közvetlenül a Szaraszvatí partján fekszik Badarikásram, a nevezetes szent hely. Innen nem messzi találkozik a Szaraszvatí-folyam a Gangesszel. Vjászadév itt élt Badarikásramban. Nárada itt tanította őt a Bhágavatam elveire. Ambarisa király is errefelé élt, aki a Bhágavatam szerint több száz áldozatot mutatott be a Szaraszvati két partján. Mindez roppant rég történt, igen ősi időkben. Akkortájt a Himalája még nem magasodott föl. Ma ugyan a Himalája a legmagasabb, de egyben a legfiatalabb hegység is. 

A Himalája területe tehát akkor még alacsonyan feküdt, majd emelkedni kezdett. Így az éghajlat hidegebbé vált, az emberek pedig az alacsonyabban fekvő vidékre húzódtak, ott telepedtek meg. A Himalájával együtt a sík vidék is emelkedett. Míg korábban India területe meglehetősen kicsiny volt, a Himalája felemelkedésével együtt egyre nagyobb terület vált szárazfölddé, ahogyan kiemelkedett a tenger alól.

Ez egy terjeszkedés volt: a túlságosan hideggé váló hegyvidékről az emberek a síkvidékre, a tenger mellé költöztek. Az ősi szent civilizáció eredetileg a Himalája helyén virágzott, de ahogy a hegység egyre magasodott, az emberek alacsonyabb vidékre húzódtak. Az árjan-védai civilizáció bölcsőjét ott kell keresnünk, arról a vidékről terjedt tovább a Gangesz-síkság felé. A védai civilizáció tehát a Szaraszvati mellékén bontakozott ki, s onnan terjedt tovább a mai alacsonyabban fekvő vidékekre. Nyugat-Bengál egészen a Gangesz folyásáig szintén ősi terület, de azon túl minden a tenger alól emelkedett ki, Dél-India is ilyenképpen formálódott. 

S hogy miért éppen Csaitanja-Száraszvat Math lett a templomunk elnevezése? Nos, hajdanán a száraszvata-bráhmanák, vagyis a Szaraszvati-folyam vidékéről származó papi rend őrizte a védai civilizációt. Eredetileg a Himalája akkor még alacsonyan, ma már magasan fekvő vidékein éltek, s fokozatosan húzódtak az alacsonyabban fekvő vidékekre, a mai Gangesz-alföldre.

Az egykor a száraszvata-bráhmanák által őrzött tudás Csaitanja Maháprabhutól jutott el egészen Bhaktisziddhánta Szaraszvatihoz, az én mesteremhez. Mi ezt a vonalat tiszteljük, Csaitanjától Szaraszvatiig. Ez a mi tanítói láncolatunk. Innen merítjük tudásunkat, s ezt adjuk tovább. Nekünk az a fontos, ahogyan ő, a mesterem látta Maháprabhut, amit az ő isteni látásmódja tárt föl. Mi ezt tanulmányozzuk, ezt műveljük, ezt gyakoroljuk és adjuk tovább. 

Templomunk elnevezésének egy további értelmezése Srí Csaitanja tanításainak hirdetésére vonatkozik. Ekkor szaraszvati a tanítást jelenti, Csaitanja szavait, gondolatait. Ahogyan a Bhágavatam szent tanai és szellemi kultúrája Csaitanjától a követőin keresztül eljutott egészen mesteremig, Bhaktisziddhánta Szaraszvatíhoz. Ez éltet bennünket, ez az, amit tanulmányozunk, ez az életünk célja. Ez ad értelmet a létünknek, ezek vagyunk mi. Hogy kik is vagyunk? Hát mestereink utódai, leszármazottai. Mi ehhez a vonalhoz tartozunk, Csaitanjától Szaraszvatíig. Mi őket szeretnénk megmutatni az embereknek, ez a mi hivatásunk.

Vagyis mi is száraszvata bráhmanák vagyunk, méghozzá Csaitanja-követő száraszvaták. A száraszvata-bráhmanák Mahárástra vidékéről valók, s arany-bráhmanáknak is nevezik őket. Mi pedig sajátos száraszvata-bráhmanák vagyunk, a Csaitanja-követő száraszvaták. Ez egy további értelmezés.

Srí Csaitanja a Bhágavatam szellemében fogalmazta újra a tanítást. Az isteni szeretetről beszélt, az élet ötödik, végső céljáról tanított kimunkált, tudományos módszerességgel. Az élet végső célja az, hogy kibontakozzon bennünk a vonzalom, a rajongó szeretet imádott istenünk, a mi Krisnánk iránt. Krisna a szeretet Istene, ez a végső szó, amit Istenről mondani lehet. Ez a legmagasztosabb gondolat, Isten leglényege. A lélek szeretetteljes kapcsolatba kerülhet a szeretet Istenével, ez a lehető legmagasztosabb eszmény, amit az ember elérhet. Nem akármilyen száraszvata, hanem a Csaitanja-követő száraszvaták – ezek vagyunk mi. Krisna Csaitanja – a Krisnáról tudatos, a Krisnáért élő száraszvaták. Márpedig az ő dolguk a szent hang ápolása. Szaraszvati egyik jelentése hang, beszéd, tanítás. A száraszvaták egyedüli dolga ezért a szent hang ügye. A szent hang pedig a szent név. A Csaitanja-féle száraszvaták legfőbb dolga ezért a szent név ápolása, Krisna szent nevének hirdetése.” (rögzített beszélgetés 1980-as évek eleje, Navadvíp, Nyugat-Bengál, India)

78/2022
Szvámí Tírtha