Csend-élet

Az elemek egymásutánja

Föld, víz, tűz, levegő, éter –

sűrű, nedves, égető, simogató és átható –

ez a világ rendje…

Egy ideje már Skóciában tartózkodtam, egy hónapot szántam tanulmányaimra. Inverness a skót Felföld fővárosa. Ez még nem a Hebridák vagy az északi-tengeri szigetvilág, annyira mégis távol északon van, hogy csak átszállással lehet megközelíteni. Mikor a vonattal megérkeztem, hamisítatlan skót időjárás fogadott: nyár közepén is hűvös idő, alig érezhetően permetező, de azért kellőképpen kellemetlen eső és szürke fellegek.

A táj persze csodálatos. A smaragdzöld domboldalakon valószerűtlenül gömbölyű birkák legelésztek, ez az idill. De az is igaz, hogy a ködök, a hűvös, a sejtelmes erdők és fekete vizű tavak a legendák fennkölt, sőt olykor baljós világát is megidézik. Bármikor előfordulhat, hogy a fák közül előlép a lovagvilág egy-egy képviselője, egy óriás, vagy egy boszorkány; hogy Macbeth vára felé megindul az erdő – itt minden lehetségesnek tűnik.

Egy hamisítatlan skót szoknyás idős úr panziójában szálltam meg. MacDuff úr – nevezzük így – különös szerzet volt. Mintha egyszerre képviselte volna klánjának ősi hagyományait – erre utalt kockás tartan szoknyája és térdharisnyája – s a mindennapi élet gyakorlati bölcsességét, amikor teával kínált a hűvös délutánon. Tekintete a végtelenbe révedt, nem igazán lehetett kiismerni, merrefelé néz. Udvarias kérdéseimre csavaros válaszokat adott, reagálását alig lehetett kivárni, s amikor szólt, az is talányos volt. 

Az elvonultság jót tett tanulmányaimnak. Az őselemeket kutattam, s a környezet ösztönzőnek tűnt. A környék különös kőkorszaki építményei, Macbeth birtokának közelsége, a skót kastélyok vagy a Loch Ness olyan díszlet, ami egy találkozóhoz is remek hátteret nyújt, ezért hívtam meg a többieket. 

∗∗∗

Későre járt. Előbb elraktam jegyzeteimet és könyveimet az asztalról, egyedül egy mécsest tettem középre, majd beszélgetőtársaimra gondolva elkezdtem a kirakós játékot. Kisebb cédulák a kezem ügyében, a tollaim, próbáltam magam elé képzelni kedves tárgyakat. Pierre – nem is lehet más, mint egy kő. Péter a kőszikla, amelyre az egyház épült, Petra ennek női megfelelője, Pierre pedig egy olyan szegletkő, aki nélkülözhetetlen a stabil szellemi építkezéshez. De milyen kő? Egy közönséges kavics az út széléről? Vagy vulkáni lávakő? Esetleg mennykő? A kövekről azt tartják, régóta itt vannak velünk, és sok tapasztalat, bölcsesség szorult beléjük. A köveknek mindenütt, de itt Skóciában különös jelentősége van. A skót nemzeti identitás és a királyi koronázási emblémák egyik legfontosabbika a Sors Köve. 

A Sors Köve

A skót nemzeti identitás egyik szimbolikus objektuma a Sors Köve. Ősidőktől fogva ezen a szögletes kőtömbön ülve koronázták meg királyaikat, később a brit uralkodókat. A hagyomány szerint a kő Egyiptomból származik, s a fáraó leánya, Scota hozta volna magával Skóciába. Ezért keleti kőnek, vagy a fáraó kövének is nevezték. Fontos prófécia is kötődik a kőhöz. Egyes források egy mitikus ó-skót királyhoz, Milo-hoz, kötik a próféciát, mások egyenesen Mózeshez. Ez utóbbi verzió szerint, amikor a skótok a kő birtokában hazafelé indultak Egyiptomból, Mózes szólt: „Aki e követ birtokolja, messzi vidékek hódítója leend!” 

1. Edward király 1296-ban magával hurcolta a követ, amit aztán a Westminster apátságban őriztek és az angol királykoronázáshoz használtak. Sokan ennek tulajdonítják a Brit Birodalom sikeres hódításait. 

Rendben, akkor Pierre hadd kapja a földelem megtestesítőjét, egy követ, mondjuk Grönlandról. A nuumit kellőképpen régi, sok mindent tud minden darabja. Talán az egész emberiség sors-köve ez?

Antonio – nos… talán a vízelem! Igen, a víz mint a tisztulás szimbóluma, a keresztség, a víz általi beavatás. Ez jó lesz! A vízelem az élet záloga a Földön, és a beavatás megtisztító rítusa új életet, új embert eredményez. Újjászületés… 

Ramon – rendkívül intelligens, de heves természet. Ez nem baj, sokan azt tartják, hogy a bölcs is birtokol egy kis szenvedélyt, míg az ostobát a szenvedély birtokolja. Ha pedig szenvedély, akkor tűz, a tűzelem. Talán egy tűzszerszám jó volna. Ha nem is fogunk vele tüzet csiholni, szimbolikusan mégis jelen lesz a tűzelem. 

És mit szánjak Dordzse lámának? A levegőelemet, vagy az étert? Az éter a maga megfoghatatlanságában talán jobban illik hozzá. Persze a levegő is kellőképpen megfoghatatlan, de mégis. Az éter az már-már semmi. 

Én szívesen gondozom a levegőelemet, közel áll hozzám. Érdekes, a születési jegyem is levegő-jegy… Vajon a többieknél is egybeesik a választásom és a jegyük milyensége? Hátha Pierre is föld jegyű? Ramon tüzes természetű, de persze egyáltalán nem biztos, hogy a jegye is az. Dordzse láma kilóg a sorból – talán őt már megvilágosodottnak tekinthetjük? Éterikusan lebeg a születések láncolata fölött? Antonio lehetne víz jegyű – talán Halak? Mint a hitének meghatározó szimbóluma? Milyen szép volna, ha tényleg egybeesnének a jegyek és az objektumok. De ha nem esnek egybe, attól sem a szépség, sem a magasabb igazságok, de a mélyebb összefüggések sem szenvednek csorbát. 

∗∗∗

– Nagy öröm, hogy ismét együtt lehetünk! – kezdtem mondandómat. – Ezúttal mindannyiunk számára idegen földön találkozunk. Itt épp annyira vagyunk otthon, mint amennyire idegenben – minden az érzéseken múlik. Az ember amúgy is örök vendég a Földön, csak látogatók vagyunk… Készültem néhány gondolattal, de mielőtt belevágnék, engedjék meg, hogy mindenkinek átadjak egy-egy csekélységet. Tekintsék ezt játéknak, de tartalmas játéknak…

A többiek várakozással tekintettek rám. Érdekes módon Antonio atya és Dordzse láma ismét egymás mellett foglaltak helyet – fekete és skarlátvörös öltözetük remekül egészítette ki egymást. A társalgó, ahol összegyűltünk nem volt éppen tágasnak mondható, s egyszerű de választékos berendezésében inkább a visszafogott tónusok uralkodtak, csakúgy, mint az ablakon át beszűrődő tört világosságban. Ezen a visszahúzódó háttéren valósággal izzott a vörös csuha és a fekete reverenda. Antonio jobbján Pierre, Dordzse láma balján Ramon, végül jómagam – így ültük körbe a zöld posztóval burkolt asztalt.

Pierre kedélyesen szemlélődött mindaddig, amíg az objektumokat meg nem említettem, ettől fogva koncentrált figyelemmel nézett rám. Ramon pedig a bennfentesek nyugalmával, derűsen várakozott.

Először szándékosan Pierre-hez fordultam, s egy kis fekete bársonyból való tarsolyban letettem elébe az asztalra a neki szánt tárgyat. Udvariasan várt, nem vette magához, nem kezdte bontogatni a tarsoly összehúzott zsinegeit. Antonio atya elé egy világoskék tarsolyt helyeztem, Dordzse lámának pedig egy fehéret nyújtottam át.

Ramonnak egy másik, vörös bársony tarsoly jutott – ő alig bírta türtőztetni magát.

– Kibonthatjuk? – kérdezte Ramon, bár félig-meddig már kibogozta a zsineget.

– Persze, ez volna a feladathoz vezető első lépés. Aztán a többit meglátjuk… vagy inkább megbeszéljük?

– És maga, Vid? Magának nem jutott semmi? – Pierre mint mindig, ezúttal is jó megfigyelőnek bizonyult, nem kerülte el a figyelmét, hogy magam elé nem tettem semmiféle tarsolyt. Próbáltam sejtelmesen mosolyogni, ám roppantul meglepett, amikor Pierre előhúzott egy tenyérnyi nagy, világoskék csomagot és átnyújtotta. – Ez legyen az öné!

Így aztán mindannyian bontogatni kezdtük a csomagocskákat, kíváncsian, vajon mi rejlik a nekünk szánt tarsolyban, de talán még kíváncsibban, mit kaptak a többiek?

Pierre tarsolyából egy kődarab, nagyobbacska kavics került elő. Szótlanul az asztalra helyezte. Antonio csomagjából egy üvegcse került elő, valamiféle vízzel töltve, ő azt állította az asztalra. Ramon hamarabb végzett mint Dordzse láma. Az ő tarsolyából egy érdekes fémtárgy került elő, ezt forgatta egy darabig, majd hamar a többi tárgy mellé helyezte. A láma még húzogatta a zsinegeket, tágra nyitotta a tarsoly száját, belenézett, kiforgatta, de nem talált benne semmit. A díszcsomagolásból én egy emberi ujjlenyomatot mintázó bronz plakettet bontottam ki, gyönyörű darab! Ott sorakoztak az objektumok az asztalon, egymás mellett körös-körül, arasznyi távolságra: a kő, az üvegcse, a fémtárgy és a bronz plakett. Csak Dordzse láma előtt tátongott egy üres felület. 

– Vid, gratulálok, ez annyira ötletes! – szólt Pierre elismerően. – Nem sejtettem, mire vezetnek majd az ajándékok, de remek! 

– Nos, igen, öten vagyunk, és az objektumok megtestesítenek valamit. És köszönöm, Pierre az ön közreműködését is! így válik teljessé a kép… – közben pedig a tárgyakat rendezgettem. – Kör alak, négyszög, de ha akarom, csúcshiányos ötszög, sőt, pentagramma!

Dordzse láma még mindig meglepetve ült ott, szótlanul, szemöldökét kissé felhúzva. 

– Pierre, magának egy követ hoztam, ez megfelel a nevének. Antonio atya és a víz, azt hiszem szintén jó barátságban vannak. A keresztség víz általi beavatása alapvető szentség és sok helyütt megtalálható misztikus praxis. 

– Akkor az én tárgyam – szólt közbe Ramon – ez a lapos, csepp alakú vasdarab – tűzszerszám volna?! Mellette a kavics és száraz fűszálak törete legalábbis erre utal…

– Ez illik is magához, Ramon! – válaszoltam helyeslően. – Pierre jóvoltából nekem is jutott valami, de elárulja, miért éppen ez az ujjlenyomat?

– Engem megfogott ez a plakett. Bármelyikünk ujjlenyomata lehetne, sőt akár az egyetemes emberé is. Jó érzés nyomot hagyni, és persze nem a bűnügyi lajstromokra gondolok… Gondoltam, magának is tetszik. Az emberi érintés, az ujjunk nyoma – bronzba öntve. A finom bőrredők puha labirintusa a szilárd fém felületén, ez szerintem jó ellenpont. Ilyesmikre gondoltam…

Bronz

A plakett anyagválasztását a bronzkor ihlette. A bronzkor gyakorlatilag egybeesik az írás kezdeteivel, ami egyben a civilizáció hajnala. Az ókori receptúra szerint készülő bronzötvözet nem igényel felületkezelést vagy futtatást, amik amúgy is megváltoztatnák a fém eredetileg rózsaszínes árnyalatát. A nyers bronz egyszerű háziszerekkel könnyen fényesíthető. 

Ramon az asztal fölé hajolt, úgy vizsgálta a plakettet. Antonio viszont kifakadt:

– És Dordzse láma? Neki nem jutott semmi? Vagy csak kicsúszott az ő tárgya a tarsolyból? De nem úgy ismerem, Vid, hogy csak úgy kicsúszna valami a figyelmének köréből! Elárulja…?

– Nem túlságosan bonyolult feladvány, szerintem sejtik maguk is. Az egyes objektumok az őselemeket reprezentálják: a kő a földelemet, az üvegcse értelemszerűen a vízelemet…

– A tűzszerszám világos – vágott közbe Ramon. – De mi lett légyen a plakett jelentése? Talán a kínai elemtanban a fém?

– Lehetne az is, én mégis másra gondolok. Azt hiszem, Pierre rátapintott valamire. A jóga elemtanában a lég-elem sajátsága a milyenség, az állag, amit a tapintásával érzékel az ember. Ujjlenyomat – tapintás; nekem egyértelmű a megfeleltetés. Ez szándékos választás volt, Pierre?

– Én véletlennek mondanám, de a finomabb elrendezések kozmikus hálózatán bizonyára szükségszerű választás volt. Ki tudja…?

– Nekem pedig az üresség jutott? – szólalt meg végre Dordzse láma, és oldódni látszott ábrázatán az önkéntelen feszültség.

– Remélem nem bántottam meg a tréfával – szabadkoztam. – Az éter elem legalább annyira megfoghatatlan, mint az üresség – ami maguknál oly fontos szerepet játszik! Ezzel együtt áll a teljes rendszer: föld – Pierre és a kavics; víz – Antonio atya és az üvegcse; Dordzse láma – az üresség és az éter; valamint a tűzelem – Ramon és a tűzszerszám. Igen, nekem pedig a bronzplakettbe öntött ujjlenyomattal a levegő elem jutott. Elégedettek ezzel a szereposztással?

– Szereposztás? – kérdezett vissza Ramon. Tudom, nem szerette a kényszerű szerepeket. – Tudja, Vid, nem igazán kenyerem az egyetértés…

– Csak úgy mondtam… Amúgy is inkább egy-egy vizsgálódási körről, egy témáról van szó.

Pierre elmosolyodott, és Antonio atya is megnyugodni látszott. 

– És ez miféle víz? Megkérdezhetem? – tudakolta.

– Hogyne, jogos a kérdés. de ahogyan a vízről megtudakolhatja eredetét, úgy a követ is érdemes megvizsgálnunk! A víz egyébként a közelből való: a Loch Ness vize van az üvegcsébe zárva. Nemrégiben jártam kinn a tó partján, akkor gyűjtöttem.

– A Loch Ness? – Antonio atya meglepetve vette ismét kezébe az üvegcsét. Forgatta, méregette, majd kissé idegenkedve visszatette a helyére.

Loch Ness – tó a skót Inverness járásban, amelyet a Kaledoniai-csatorna szel át. Területe 50 km2, mélysége 240 méter. Az Oich, Tarff és Morriston táplálja; lefolyása a 11 km hosszú Ness, amely a Moray-öbölbe szakad. 

– És a kő? Talán azt is a tó partján szedte? – kérdezte Pierre, inkább azért, hogy finom eleganciával részt vegyen a bevezető játék koreográfiájában. Szerintem tisztában volt vele, miféle kavics jutott neki, Pierre szinte mindenhez ért. 

– Nem, az nem innen való. Kicsit távolabbról származik, a mai Grönland szigetéről: nuumit. Úgy tartják, gyakorlatilag ez a legidősebb kőzet a Földön, vagy három milliárd éves…

– Remek, de mi végett bízta ránk ezeket a jelképes objektumokat? – Pierre, úgy éreztem ismét segítően kérdez. A többiek várakozással figyeltek, még a heves Ramon is.

– Ramonnak már említettem jelenlegi vizsgálódásomat: az őselemek sorrendiségét. Innen indultam kutatásaim során, aztán hamarosan a mindenség rétegzettségéhez jutottam. Arra gondoltam, ezennel ezt a témát járhatnánk körül. 

– Ezt szeretem! – Ramon lelkesedett, s tudtam, lelkesedésén túl szerteágazó ismereteire is számíthatok. A láma rezzenéstelen arccal ült közöttünk – remélem tényleg nem bántottam meg, nemcsak hivatalból mutatta majdnem teljesen zavartalannak magát. Pierre pedig föltette a következő segítő kérdését:

– Az előbb mintha egy csúcshiányos ötszöget említett volna, jól emlékszem? Mire gondolt, Vid?

– Ahogy öten ülünk az asztal körül, önként adódik az ötszög gondolata. Öten kirajzoljuk az alakzatot, aminek csúcsain a nekünk szánt objektumok helyezkednek el – kivéve a Dordzse láma előtti területet, ahonnan a tárgy hiányzik, de a csúcs – a láthatatlan éterelem formájában – mégiscsak ott van. Az ötöt persze a legtöbb klasszikus és ezoterikus iskola – a püthagoreusoktól kezdve a jógáig – kitüntetett számnak tartja. Tekintik a Fény és a vitális erő, az igazság és a Nemezis megjelenítőjének, de a Vénusz száma is az öt. 

– Ne feledjük Szent Pált, – vetette közbe Antonio – aki szívesebben mondott öt olyan szót, amit hallgatósága megértett, mintsem beszéljen tízezer idegen nyelvet, amit nem értenek. Krisztus öt sebéről nem is szólva!

– Jól emlékszem, a régi időkben az oltárok asztallapjába vésett öt kereszt ezekről emlékezett meg? – kérdezte Pierre, bár inkább csak tájékoztatott mindannyiunkat.

– Remek! Amit még szeretnék hozzátenni, az az ötszög belső szögeinek mérete. Nem találják ki, 108 fok, száznyolc pedig az indusok titkos kozmikus arányszáma.

– És a pentagramma? Ez talán még izgalmasabb, mint az egyszerű mértani ötszög – vezette tovább a gondolatot Pierre. – Az öt csúcsú pentagramma az egészség és biztonság pecsétje, azt hiszem így, egymás között valóságos szellemi biztonságban érezhetjük magunkat.

Mennyi minden került máris terítékre, pedig csak néhány objektumot helyeztünk el…

∗∗∗

– Hogyan haladjunk? – szögeztem a kérdést a társaságnak.

– Mire gondol, Vid? A hozzászólások sorrendjére, vagy a szaporaságra? Talán sürget az idő? – tudakolta Antonio atya. 

– Egyikre sem, atya, inkább az alakzatra, amit kirajzolunk az asztal körül. Mi most ötszög alakban ülünk. Ha szeretnénk felállítani egy bizonyos sorrendiséget az elemek között, s választunk egy alakzatot, és a kettő között összeköttetést akarunk felállítani, akkor mindenkinek a megfelelő helyre kell ülnie. Ha a mostani ülésrend szerint, sorban egymás után szólalunk meg, akkor nem biztos, hogy a megtárgyalandó elemek helyes sorrendben szerepelnek majd. Ha teszem, azt a kívánatos sorrend a legfinomabb elemtől a legsűrűbbig terjed – lehet így…? – kérdeztem, s a többiek jóváhagyólag bólintottak. – … és a választott alakzatunk mondjuk egy unikurzális pentagramma – újabb, bár kissé bizonytalan bólintás – akkor abban a sajátos sorrendben kell elhelyezkednünk, ahogyan ezt a pentragrammát megrajzolni szokás. 

Pierre körbetekintett, s nyomban szólt:

– Akkor nem jó sorrendben ülünk. Vagy az objektumokat kell elcserélnünk egymás közt, vagy helyet kell változtatnunk.

– Ne cseréljük össze az objektumokat! Olyan találóak – mondta kérlelőn Antonio. Dordzse láma bólintott, Ramon még kalkulált. 

– Én szívesen átülök, mondja hová üljek, Pierre! – mondtam, félig felemelkedve helyemről.

– Ha Dordzse láma az éterelemmel a pentagramma csúcsát foglalja el – a láma ismét bólintott – akkor nekünk kell helyet cserélnünk, Vid. 

Ramon még mindig kalkulált, Antonio atyát pedig láthatóan nem kötötte le a helycsere. Dordzse láma örült, hogy biztos pozícióban van, neki nem kell mozdulnia, s a helyzet magaslatán, a pentagramma legfelül lévő csúcsán helyezkedik el. Ramon zavarba jött.

– Várjunk csak… – mondta. – Dordzse láma az éterelem, ő van legfölül. De miért nem a levegő és a tűz van mellette? Sorban azok következnek utána, a második legfinomabb a levegő, aztán a tűz…

– Az semmiképpen nem volna helyes sorrend – magyarázta Pierre. Ha az unikurzális pentagramma megrajzolásának sorrendjét követjük, akkor a legritkább elemtől, az ötágú csillagunk fölül álló csúcsától kell kiindulnunk – ez Dordzse láma helyzete.

– Odébb üljek? – kérdezte Antonio atya, kissé zavarodottan, bár Ramon zavarát meg sem közelítve. Ramon megérteni akarta a rendszert, s most éppen a koncentrálás, az idegi erőfeszítés lelki gyakorlatát végezte. Antonio atyát viszont tulajdonképpen hidegen hagyta, hol ül, melyik csúcsot foglalja el, kell-e mozdulnia vagy sem… A résztvevők ábrázatát figyelve valóságos tanulmányt láttam az emberi psziché működéséről.

– Segítek! – folytatta Pierre. – Az ötágú csillag helyébe képzelj egy emberalakot. A feje fönt, a két keze s a két lába a további két-két csúcs. Dordzse láma helyzete világos…

– Igen, ő a fej – nyugtázta Ramon.

– Úgy van, ő a fej. Ebből a csúcsból kiindulva az első vonalat az emberalak jobb lába felé kell meghúznunk, ám ezen a helyen eredetileg én ültem, az én elemem pedig a föld. Ez a legsűrűbb, nem szerepelhet a második csúcson. Ha Vid szíveskedik elfoglalni az én helyemet, akkor ezen a második csúcson a megfelelő elem szerepel majd: a levegőelem.

Ha már amúgy is fölemelkedtem, boldogan cseréltem helyet Pierre barátunkkal.

– A második vonalat ebből a csúcsból kell indítani – folytatta Pierre –, vagyis a jobb lábtól a bal kéz felé. Ez a te helyed, Ramon, nálad a tűz.

Mindannyian feszült figyelemmel követtük Pierre magyarázatát. Dordzse láma kibillenthetetlen nyugalommal, én érdeklődéssel, Antonio atya némi közömbösséggel, Ramon pedig most megnyugodva kissé: nem kell helyet cserélnie senkivel.

– De miért ez a sorrend? – kérdezte.

– Ha egy szélrózsára fektetjük a pentagrammát, akkor a kiinduló csúcsát észak felé kell betájolnunk. A csúcsok összekötése egyetlen vonallal csak kétféle módon történhet. A távolabbi csúcsok közül vagy a jobbra, vagy a balra esőt célozzuk meg az első vonallal. Onnan a kiindulási csúcshoz közelebb eső, az imént érintett csúccsal átellenben lévő csúcsot irányozzuk be, majd a másik közelebbi csúcsot, onnan pedig a még nem érintett távolabbi csúcsig halad a vonal, végül ebből a csúcsból visszatérünk a kiindulási csúcsig. 

– Fejtörő… – mondta Antonio, már-már szórakozottan. Lehet, nem a geometria a kedvenc tárgya?

– Ha az emberalakra lefordítom a helyes szerkesztési elvet: fej – jobb láb – bal kéz – jobb kéz – bal láb – és vissza a fejhez. Tehát a fejtől nem a bal láb, hanem a jobb láb felé kell indulni – a hagyomány ezt diktálja. És hát ne feledjük a csillag köré írható kört! Az utolsó vonal végpontjából – ami egybeesik az első vonal kiindulópontjával – vagyis a fejtetőtől a napjárás szerint rajzolt körívvel körbe kell keríteni az ötszögünket. A misztikus védelem csak így valósul meg. Már csak az marad hátra, hogy a felrajzolt pentagramma csúcsain a megfelelő sorrendben elhelyezzük az elemeket. 

Pentagramma

Ötágú csillag, más néven pentalfa, vagy signum Pythagoricum, Püthagorasz-jelvény, avagy lidérclábnyom. Egyiptomban az elsődleges anyag jele, a püthagoreusoknál a megismerés és egészség szimbóluma, a kereszténységben Krisztus öt sebét, a gnosztikusoknál a titkokat és tökéletességet jelzi. Áldásos jel, távol tartja a gonosz lényeket, véd a rontás ellen. A mágus csillaga, a zseni jele. A mágikus praxisban az egy vonallal húzott (unikurzális) pentagrammát használják. Öt csúcsára a rómaiak a salus egészség szó betűit írták, a manicheizmus pedig az öt elemet (fény, levegő, szél, tűz, víz). A fordított pentagramma ellenben ördögi szimbólum, aminek csúcsait a sötétség öt albirodalmával (sötétség, füst, ártó szél, gonosz tűz és rossz víz) azonosítják. 

– Így már jobban értem! – válaszolt Ramon. – Tehát Dordzse láma a fej, az éterelem. Akkor a tőle jobbra eső távolabbi csúcson van Vid a levegővel. Az a jobb láb… – láttam, ahogyan gondolatban, tekintetével fölrajzolja az első vonalat a csillag két csúcsa között. Oda is bólintott felém. – Aztán innen a közelebbi csúcs átellenben, bal kéz… – ezzel magára mutatott – tűzelem, rendben van. Innen Antonio atyához, vízelem, jobb kéz; végül bal láb, Pierre és a földelem. Rendben, így már értem. 

– Lényeg az, hogy az éter jobbján a víz, majd a levegő, balján pedig előbb a tűz, majd a föld elem foglaljon helyet. Nem volna szerencsés, hogyha a csúcsok összekeverednének. 

– Nem gondoltam volna, hogy egy ötágú csillag ennyi bonyodalmat okozhat! – mondta félig tréfásan Antonio. – Sosem voltam jó geometriából.

– Nos, gondoljon csak a kúp ötféle síkmetszetére! – láttam elkerekedik Antonio szeme. – Az alaplapjával párhuzamosan fölvett tetszőleges sík metszete a kör, az alapkörre merőleges, az alapkör átlójára állított sík egy háromszöget metsz ki…

– Már elvesztettem a fonalat! – szólt kacagva Antonio. – A síkokról nem is beszélve…

– Az alapot nem érintő ferde síkmetszet az ellipszis, aztán a hiperbola és a parabola… – fejezte be Pierre. Ő láthatóan a geometriához is ért.

– Huh, ezt már én sem tudtam követni – szólt kissé feszélyezve Ramon. Dordzse láma nem zavartatta magát. Ő elvolt az éterelem mindent átható természetével, szerintem jól érezte magát. Amikor semmi érzés nem tükröződik az arcán, az általában ezt jelentette. Vagy csak védekezik?

– Rendben, akkor megvan a sorrend! – vettem át a szót, miközben ténylegesen elfoglaltam Pierre helyét, ő pedig az enyémet. – Talán lépjünk tovább a tényleges vizsgálódáshoz! Hol kezdjük? 

∗∗∗

– Kezdjük a víznél! – meglepő módon Dordzse láma lépett fel indítványozóként. Nem sejtettem, hogy visszavonultságából hajlandó kimerészkedni, azt viszont sejtettem, hogy ebből nem lesz unikurzális pentagramma… Pierre is csak hallgatott. – Antonio atya, maga mit gondol a vízről?

– Megtisztel, Dordzse láma… Nekem minden víz a Jordán vize. Még ez az üvegcse is, a maga szörnylubickolós vizével is a Jordán vize. Ami egy új életre, egy új születésre hívta meg a megkeresztelkedőket. Nekem a Jordán minden vizek atyja. 

A Keresztelő

3:1 Azokban a napokban pedig eljöve Keresztelő János, a ki prédikál vala Júdea pusztájában. …

3:6 És megkeresztelkednek vala ő általa a Jordán vizében, vallást tevén az ő bűneikről. …

3:11 Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de a ki utánam jő, erősebb nálamnál, a kinek saruját hordozni sem vagyok méltó; ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket. (Máté)

– Én messzibbről indulnék – szólt Pierre. – Miként ábrázoljuk a vizet? 

– Talán a Vízöntő jegy kettős hullámvonalára gondolsz? – kérdezte Ramon.

– Mi volna, ha inkább hóként és jégként ábrázolnánk? – ismét meglepett Dordzse láma megnyilvánulása. Miért éppen a víz? És miért éppen hóként és jégként? Most már én nem tudtam türtőztetni magam.

– Mire gondol, Dordzse láma? – kérdeztem. – Ezzel az erővel a felhők párájaként is ábrázolhatnánk a vizet!?

– Szerintem is! – vágta rá. – Ez a sokféle alakváltás, a halmazállapotok, az illékonyság és a keménység… Pedig a pára is víz, s a jég is víz. Minden víz csupán. Vagyis a pára is és a jég is – rendben, a hó is – káprázat csupán, valójában nem is léteznek, hiszen mindez csak víz. De akkor hadd tegyem fel a kérdést: a víz vajon létezik-e egyáltalán?

– Persze, hogy létezik! – Ramon nem is várt a válasszal. – Én hiszek a víz valós létében. Nemcsak a Genezis első verse miatt, hanem azért is, mert víz nélkül nincs pára és nincs jég. És hó sincs. Az pedig csak szofizma, hogy mivel ezek valójában csak módosulásai a víznek, ezért nem is léteznek, így aztán maga a víz, a módosult sem létezik… Víz van, és az egy ősi szentség. 

– De hátha mégis káprázat az egész? – Dordzse láma valósággal provokált, Ramon pedig majdnem sarokba szorult, de kivágta magát.

Iszlám misztika

A világ káprázat: nincs valódi léte. Ezt jelenti a »képzelet«. Arra kényszerülsz, hogy a világot önállónak, független valóságnak képzeld, kívül az Abszolúton. Ám valójában ez nincs így. (Ibn Arabi: Fusus al’ hikam)

– Ismeri a történetet, Dordzse láma? Amikor a két zarándok a hegyek közt jár. Az egyiknek van takarója, a másiknak nincsen. 

– Annyi történet volna… bár lehet, hogy egyetlen sincs…

Dordzse láma ma nagyon talányos. Bántja valami?

– De, ez a történet nagyon is létezik. A takarós zarándok hisz a gondviselő Istenben, a másik az egység elvében hisz. Szerinte nincs jó és rossz, nincs fény és árnyék, nincs egyik és másik ember, hanem csak az egyetemes lét. Értelemszerűen hideg és meleg sincs – bár lehet, ezt azért nem mondta ki a hegyek között. Aztán amikor este nyugovóra tértek, takarós barátunk beburkolózott, s békésen elszenderedett. Az egységhívő is lefeküdt, de bizony hideg volt, nem jött álom a szemére, csak forgolódott. Aztán nem volt mit tenni, lehúzta a takarót barátjáról. Az fölriadt – de minek folytassam, úgy is érti mindenki. A gyakorlati tapasztalás mégis megmutatta, hogy van hideg és van meleg – ezen az elméletek nem segítenek. S ha minden csak az egyetemes létezés lenne, akkor takarós barátunk melege a másikuk melege is lett volna – mégsem így esett. 

– És mi lett a történet vége? Megosztoztak a takarón? – tudakolta Pierre. – Szerintem az lenne a megoldás. Nem elég, ha megbuknak az elméletek, a gondoskodó együttérzésnek is meg kell jelennie. 

– Amennyire én tudom, így végződik a történet. De nem akarom elbagatellizálni a kérdést. Meggyőződésem szerint az a magyarázat áll legközelebb az igazsághoz, amely elismeri a víz – és a történet, és minden, minden – létét, ennyiben tehát tagadja valótlanságukat, de azt is látja, hogy korlátozottak, ennyiben pedig a valóságukat tagadja. A kettős szintű tagadás pedig felér egy állítással. 

– Ha visszakanyarodhatok az eredeti kérdéshez: hogyan ábrázoljuk a vizet? én azt válaszolnám, próbáljuk meg a tűz ellentettjeként, vagy legalábbis a tűzből kiinduló módon. A tűz és a víz persze különböznek egymástól, feltéve, hogy egyáltalán léteznek… – és most Dordzse láma felé biccentett Pierre. – A víz kioltja a tüzet, a tűz felszárítja a nedvességet. Igaz, egymás ellentettjei, de feltételezik is egymást. Ahol a hőség, ott az eső, ahol a láz, ott a verejték.

– Tehát azt állítja, Pierre, hogy az ellentett párjában próbáljuk megragadni a vizet: a tűzben? Tetszetős… – szóltam elismerően. – De engedjék meg, hogy egy további aspektust is fölvessek. Én szakrális funkciójában ragadnám meg a víz ábrázolását, sőt létének magyarázatát is ebben keresném. És most nem is a teremtés vizére gondolok, ami ugyan evidens volna, és ontológiailag megmagyarázná a víz létét. Én inkább az üdvtörténeti célképzet szempontjából értelmezném a vizet, a vízelemet. Gondoljanak csak a beavatásra, ahogyan azt Antonio atya is említette.

Beavatás

A beavatási utazás egy alámerüléshez, vízbe bocsátkozáshoz hasonlatos. Ez ölelő, tisztító közeg, az élet vize. Az igazi alámerülés előtt egy köztes szférában jár a lélek, jóindulatú gondviselők veszik körül, s felkészítik: ne aggodalmaskodjon. Aztán alámerülés a Nagy Kékségbe – de fölemelkedés is. A tűz lángjai az égbe nyúlnak, a víz lángnyelvei – a hullámai – a horizonton szaladnak. (Parvata szvámí)

– Vízkeresztség, tűzkeresztség… – szólt közbe Ramon, szinte a sorára várva. Szerintem neki tetszett Pierre gondolata, hogy a tűzben lelje meg a vizet, a víz ábrázolását.

– A beavatás magas szentség – folytattam. – És ha már a tűzkeresztséget említi, Ramon, valóban, az indiai szent hagyományban a beavatást olyan alkímiai eljáráshoz hasonlítják, aminek eredményeként a jelöltben megnyilvánulnak a szent tulajdonságok.

Miként arannyá válik a harangfém, ha alkímiai módszerekkel higannyal ötvözik, úgy a hiteles lelki tanítómester által beavatott és kiképzett személyben is megmutatkozik a bráhmana. (Szanátan Gószvámí: Hari-bhakti-vilász)

De gondolhatunk a perzsa Mithrász-kultuszra is, ami a föld-, a víz- és a levegő elemmel, illetve az isteni fokozattal kapcsolatos beavatásokat ismert. Érdekes módon még a földelemi beavatási szintek is a Napkultusz szimbolikáját alkalmazzák – mondhatjuk, mindez tűz és csak tűz – ezzel én is Dordzse láma felé biccentettem.

– Köszönöm, Vid, ez már-már a tűzben meglelt víz – szólt Ramon, majd folytatta. – Nekem a Föld vízháztartása is eszembe jutott. Ugyan a víz lemossa a fizikai tisztátalanságokat, de mi mossa le a víz tisztátalanságát? Persze, a víz párolgása, majd esőként való lecsapódása némi fizikai magyarázattal szolgál, mégis érdekes belegondolni, hogy valahány ember élt a bolygón, az mind ugyanezt a vizet itta, ugyanezt a földet tapodta, ugyanazt a levegőt lélegezte be. És a víz emlékezik is. Nemcsak a kövek raktároznak információt a múltról, hanem a vizek is tanulnak. A hangoknak a víz kristályszerkezetére gyakorolt hatása valóságos ezoterikus sláger lett.

– Jó, hogy ezt említi – vette át a szót Antonio. – Erről én is hallottam, és el is hiszem. Nemcsak azért, mert a kutatók látható, mérhető eredményeket közöltek, hanem a személyes tapasztalataim alapján is. A vallásom hagyománya mondja, de a személyes tapasztalatom is visszaigazolja, hogy a szenteltvíz nem romlik meg. Nekem már ennyi elég volna ahhoz, hogy a víz információhordozó erejében higgyek. És a szentség közvetítéséről nem is beszélek.

– Nagyon tetszett, ahogyan a Jordánról és minden további vizekről beszélt, Antonio atya – vette át a szót Pierre. – Igen, így válik egyetemes víztömeggé minden folyó, csermely és állóvíz. A hinduk egyenesen az Isten lábaitól eredeztetik a mennyei Gangeszt, ami aztán a Földre zúdul. Innen, az isteni érintkezéstől a tisztító ereje. Vagyis a mennyei Gangesz is kódolva van, az isteni rezgést hordozza, azt tanulta meg.

A földi élet érdekében a vízelem föláldozta magát, így a Földön most víz alapú az élet.

– Magam is ezen gondolkodtam – folytattam most én. – Amióta itt tartózkodom, volt alkalmam felkeresni a Loch Nesst. Ez a tó mély víz, keskeny és hosszú és hideg. Úgy számolják, egymagában több édesvizet tartalmaz, mint a Brit-szigetek összes többi tava együttvéve. Állítólag egy ausztrál úszónő egyszer átúszta a tavat – méghozzá hosszában. Ő nem találkozott a szörnnyel, de azok sem akadtak a nyomára, akik hanghullámokkal végigkutatták a tó fenekét – csak egy lezuhant háborús repülőgépet találtak. Viszont én is hiszem, hogy az ősi vizek kódoltak, akárcsak a régi kövek. Az ősi vizeket nem könnyű, de nem is lehetetlen átkódolni. Ebben pedig biztosan szerepet játszottak a régi idők itt élt varázslói, vagy a XX. század egyik-másik mágusa és követőik. Egyikük a tó környékén vásárolt házat magának, ahol hírhedt mágikus kísérletbe fogott a démonok meginvitálása és engedelmességre bírása végett. Aztán persze csapot-papot otthagyott, s egy kései rajongója vette meg a házat, de az se sokra ment vele. Gyanítom, hogy ezek a sötét praktikák is valamiképpen átszivárogtak a tó információs szerkezetébe. Nekem félelmetes, de legalábbis elgondolkodtató élmény volt a Loch Ness közelsége. 

Boleskin House

A X. század során egy templom állt a Loch Ness vizére néző partközeli területen, amely szerencsétlen módon kigyulladt, s az egész gyülekezet bennégett. A telek aljában létesült temető régóta okkult kultikus cselekmények színhelye. Az egykori templom helyszínén épült a Boleskin House, gael nyelven Baile Os Ceann. A XX. század elején egy okkult mágus költözött ide, s belefogott egy hatszáz éve tiltott rítusba. Célja a démonok meginvitálása és uralása volt. Hónapokig szigorú koplalással és napirenddel gyakorolt az elsötétített házban, varázsigéket szavalt, hívta a szellemeket, majd felhagyott a praxissal. Saját bevallása szerint valami félrecsúszott, s nem sikerült visszaparancsolnia a megidézett szellemeket: néhány maradvány ott ragadt a házban. A környékbeliek mai napig állítják, gonosz szellemek lakják a helyet.

– És ezt zárta az üvegcsébe? – kérdezte szinte megrökönyödve Antonio atya.

– Ne aggódjon, egy-két fohászt azért elmondtam fölötte! – remélem ez megnyugtatta az atyát, majd ismét Dordzse láma felé biccentettem. – Azt hiszem, mindannyian hiszünk a vizek szentségében. A szellemi hagyományok legalábbis erről beszélnek. A teremtés vize, élet vize – érdekes, halál vize nincsen! – és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. Ha egyetértünk abban, hogy az ősi vizek információja, kódja a teremtés ősvizéből származik… – egy pillanatra elnémultam és körbetekintettem. Ramon együtt lélegzett a gondolatmenettel, Pierre bölcsen, egyetértőn várakozott, és Dordzse láma közömbös ábrázatáról sem lehetett ellenkezést leolvasni. – … akkor fölmerül a kérdés, kopik-e ez a kódolt szent töltés? 

– Ezt hogyan gondolja, Vid? – kérdezte Pierre. – Ha a víz egyetemes elem, vagy ahogy Antonio atya mondta, neki minden víz a Jordán vize, akkor egy távoli kút vizében már nem érvényesülne a víz eredeti, egyetemes szentsége?

– Nem tudom… az eredeti erő, az ősi szentség talán ott van, de menet közben annyi mindent magára vehet a víz. Rossz és jó információt is magába zárhat, olyat, ami felerősíti vagy éppen megrontja, elfedi az eredeti kódot. Ahogyan létezik isteni felkódolás, úgy létezik démonizáló lekódolás is. De az bizonyosnak tűnik, hogy a kódolás működik.

A kópiák

Nemcsak az igazság, de a valóság is létezik egy magasztosabb őskép gyanánt, s abból származnak a kópiák. Aztán ahogyan ezt követően ezekről a kópiákról készülnek a további másolatok, egyre haloványabb a kép, torzabbak a kontúrok. Mígnem egyszer valaki újrafesti a képet, s az úgy ragyog, olyan eleven fénnyel, mint az eredeti…

– Ebben egyetértek – szólt most Pierre – de hadd vessek fel egy további kérdést. Ha elfogadjuk, hogy a víz kódolható – le vagy fel, ez most mindegy – akkor vajon kódolható-e a többi elem is? Mert ha az egyik őselemnél ekként működik a természet, akkor feltehetjük, hogy az ugyanabba a kategóriába tartozó többi tényezőnél is hasonlóképpen működik. 

– Logikus, amit mond – válaszoltam. – Ha elfogadjuk, hogy a kövek sok mindent megéltek és sok mindent tudnak, akkor jogosan elképzelhető a földelem kódolása is. Mert a kő az csak földelem, semmi más. 

– És a tűzelem kódolása? – vetette közbe Ramon. A szertartások szent tüze jut eszembe, mert hát a tűz tiszta és tisztító, összeköti a létszférákat, és különös energiát közöl a környezetével. A szent tűz a szentségre van kódolva, de mondjuk a szemétégetés, vagy a Gyehenna tüze másra van hangolva. 

A Gyehenna

Gé-Hinnom (héber), eredetileg Hinnom-völgye. A Jeruzsálemtől délnyugatra fekvő völgy birtokosai egy bizonyos Hinnom, illetve a fiai voltak. A völgy legszűkebb szakaszán állt a Tófet (héb. undor, utálat), ahol a régi időkben a bálványimádó izraeliták az ősi kánaáni Moloch és Baal istenségek oltárain saját gyermekeiket égették el (Kir. II.k. 23,10; Jerem. 7.31 és 32, 35). A tófet szó más értelmezés szerint az a kézi dob, aminek hangjával a Molochnak elevenen feláldozott gyermekek jajgatását nyomták el. Később ide hordták ki a városból a szemetet és hulladékot, amit időnként meggyújtva semmisítettek meg. E kétszeresen – a hulladék és ősi zsidó bálványimádás emléke miatt – utált hely mindkét vonzata a tűzzel kapcsolatos, így a tűz a későbbi zsidóknál, s az evangéliumokban is az örök kárhozatnak, a pokolnak jelképe.

– Hadd maradjak még a földelemnél – szólt Pierre, kezébe véve a grönlandi kődarabot. Éreztem, oda a sorrend, sem az unikurzális pentagramma megrajzolása nyomán adódó, sem a sűrűségi sorrend nem érvényesül. Oda a konstrukció, marad egy véletlenszerű áradás… Mintha Dordzse láma egy kavicsot dobott volna a szigorú konstrukció elméleti tavának vizébe, s a hullámok összetörték a sima tükröző felületet. Pierre pedig öntudatlanul sodródna ezeken a hullámokon? De hisz ő rögtön átlátta az ültetési sorrend hiányosságát, s megfigyelő képességével sem fér össze a véletlenszerűség. Hacsak nem titkos szövetségre léptek Dordzse lámával, vagy valami láthatatlan szál – egy szellemi kódoltság? – köti össze őket. Vagy csak a játék öröme…?

– Néhány további gondolat még eszembe jutott. Ez a Grönlandról való kavics öreg. Azt mondhatjuk, majd hárommilliárd éve hall mindent, tanúja mindennek, ami a Földgolyón történik. Befogadni befogadja az információt, kinyerni szinte lehetetlen belőle. Az érzékenység nyilván segít – amikor az embert megszólítja egy kődarab, vagy a tenyeremben izzani kezd egy féldrágakő… Elgondolkodtam, és a nuumit évmilliárdos jelenléte meginvitált egy földtörténeti utazásra. 

– A földelem kódolása? – próbáltam a témához visszaterelni Pierre gondolatait, mert rendkívüli tájékozottsága könnyen túl tágra nyithatja vizsgálódását. 

– Persze, a földelem jelentése a szilárdság, de nem a röghözkötöttség. Itt ülünk Skóciában, s eszembe jutott Atlantisz. Tudom, elcsépelt téma, de várjanak egy pillanatot! Hadd ne bonyolódjak bele, mit mondanak, mikor keletkezett, s mikor süllyedt el Atlantisz – hogy kilencezer vagy kilencven millió esztendővel ezelőtt, nem számít, nem ez a fontos. Atlantisz végzete a szellemi-erkölcsi hanyatlás lett, ez fontos! Ebből a szempontból most is egy új Atlantiszban élünk, fokról fokra hanyatlanak az erkölcsi normák, egyre gyöngébb az ember, szellemi erejét is elveszteni látszik. Hosszú ez a folyamat, s úgy vélem, Atlantiszban is hosszadalmas lehetett. Ezzel együtt elhúzódó volt a földrész süllyedése is, amit persze Platón beszámolója szerint egy robbanásszerű romlás végzett be. Úgy tartják, az Atlantisz-kontinens északkeleti sarkán két félsziget nyúlt a mai Skandinávia felé, s a déli félsziget éppen a mai Skóciával azonosítható. Talán ennek az ősföldnek a maradványa az a vidék, ahol járunk? 

– Hová akar kilyukadni, Pierre? – tudakolta Antonio atya kissé türelmetlenül. Én biztos voltam benne, hogy Pierre nem kalandozik el, nagyon is következetes a gondolatmenete, s hiába tűnik monológnak, amit mond, mindannyiunk témáját érinti, ezt éreztem. A hosszas, finom előkészítés olyan, mint egy mágikus álom, amely más világokba vezeti álmodóját.

– Azt hadd ne áruljam most el! – válaszolt talányosan. – Ha Skóciát az elsüllyedt Atlantisz egy a felszínen maradt darabjának tekintjük, akkor lehetséges, itt olyan erő koncentrálódik, amely ellen tudott állni egy egész földrészt mélybe rántó hatásoknak. Mintha a skót Felföld legyőzte volna a kataklizmákat. Atlantisszal átellenben, a déli féltekén valahol a mai Indiai-óceán helyén feltételezik egy másik elsüllyedt kontinens, Lemúria létét. Süllyedés itt is, de különös mód itt is a felszínen maradtak bizonyos területek, Srí Lankát és Madagaszkárt tartják ilyennek. Ráadásul a mai indiai szubkontinens déli csúcsa táján feltételeznek egy gravitációs anomáliát, úgy tartják, ott a földfelszínen tapasztalható átlagosnál jóval csekélyebb a gravitáció. A Rámájana pedig beszámol arról, hogy a mai Dél-India és Lanká szigete között annak idején a vízen úszó kövekből (!) majomharcosok – ne feledjük, a lemúrok a sajátos Madagaszkári majomfélék! – építettek hidat Ráma számára, hogy kiszabadíthassa hitvesét a Lanká-szigeti fogságából. 

– Úszó kövek? – hitetlenkedett Antonio.

– Atya, az ilyesmit sokáig én is legendának tartottam – próbáltam csitítani a kedélyeket –, mígnem a saját szememmel láttam ilyen köveket. Egy indiai templomi víztározót töltöttek föl éppen vízzel, amikor a helyi szádhu megkérdezte, láttuk-e már a köveket? És megmutatta, ahogy a vízre helyezett egy jókora követ, s az ténylegesen úszott a víz felszínén. Igaz, ez nem Dél-Indiában történt, hanem messze északon, valahol Kasmírban…

– Tehát a Himalájában! – Pierre izgatottan folytatta. – A mai tudomány azt mondja, két-háromszáz millió évvel ezelőtt egy őskontinens, a Gondwana-földrész még egybefüggően tartalmazta Dél-Amerika, Afrika, Madagaszkár, India, valamint Ausztrália és az Antarktisz területét. Közbevetően megjegyzem, nem éppen Lemúriára emlékeztet ez az őskontinens? Aztán a Jura-korszakban széttöredezett Gondwana, a darabjai között óceáni kőzetlemezek jöttek létre, s megindult a kontinentális lemezek távolodása. Úgy tartják, az óceáni hátságok képezik azokat a törésvonalakat, amik mentén a feltörő magma nyomja széjjel a lemezeket. Ami itt tágul, amott sűrűsödik, s a lemezek beleütközhetnek más objektumokba. Így ütközött az indiai lemez a mai Eurázsiai lemeznek, és ebből keletkezett a Himalája. Ezt az ütközést 30-50 millió évvel ezelőttre teszik. Mivel a lemezek mozgása továbbra is tart, ez a hegylánc igen aktívan növekszik: a mai számítások szerint száz év alatt 50 centiméterrel. Ha ezt a tempót állandónak tekintjük, akkor ezer év során öt méternyit, egymillió év során ötezer méternyit emelkedik, s a majd kilencezer méteres magasság eléréséhez több mint másfél millió évre volt szükség. Ezek az események – még a „fiatal” hegyláncok esetében is – annyira távoli régmúlt időkben zajlottak, amiknek nyoma nem maradhatott volna az emberi emlékezetben. Ezt cáfolja – megdöbbentő! – az a visszaemlékezés az indiai szent hagyományban, ami arról számol be, hogy a mai Himalája vidéke hajdanán sík terület volt, a szellemi kultúra egyik szülőföldje. Később a terület emelkedni kezdett, hegyvidékké vált hóborította csúcsokkal, s az ottani szellemi elit a sanyarú és hideg körülmények elől a mai Gangesz-alföldre települt át. Akárhogy is számoljuk, ez több millió éves emlékezet!

A Himalája emelkedése

A Manu-szanhitá szerint a lelkileg fejlett civilizáció a Szaraszvatí és a Drisadvati folyók közén virágzott. Itt, közvetlenül a Szaraszvatí partján fekszik Badarikásram, a nevezetes szent hely, ahol számtalan áldozatot mutattak be, amiről a szent iratok beszámolnak. Mindez roppant rég történt. A Himalája vidéke akkor még alacsonyan feküdt, majd emelkedni kezdett. Így az éghajlat hidegebbé vált, az emberek pedig az alacsonyabban fekvő vidékre húzódtak. A Himalájával együtt a síkvidék is emelkedett. Míg korábban India területe meglehetősen kicsiny volt, a Himalája felemelkedésével együtt egyre nagyobb terület vált szárazfölddé, ahogyan kiemelkedett a tenger alól. (Szvámí B. R. Srídhar közlése)

– Pierre, ámulatba ejt! – ismét lenyűgözött ez a tájékozottság, nem csalódtam. – De lehetséges-e a Földelem kódolása? 

– Szerintem nemcsak a földelem, hanem a Föld bolygó is kódolva van. 

– Valami sorsszerű meghatározottság? Egy planetáris karmára van kódolva a Föld? – kérdezte Ramon.

– Én különbséget tennék a bolygónk történelmi, illetve üdvtörténeti sorsa között. A történeti, sőt asztronómiai sorsát nem tudja elkerülni ez az égitest sem, de az üdvtörténet szempontjából nem reménytelen a helyzet – tette hozzá Antonio atya.

– Köszönöm, hogy ezt említed, atya… – és Pierre folytatta. – A szimbólum olyasvalami, ami túlmutat önmagán, elvonatkoztat, s ezáltal többet mond mint a puszta tény. Egy misztikus szimbólum rámutat a létezés egy önmagánál magasabb valóságára. Én ezt kódolásnak nevezném, s ennek nyomait szinte minden kultúrában, de a vallásokban is fel lehet fedezni.

– Mire gondol, Pierre? – végre Dordzse láma is megnyilvánult. A kezdő irányt ugyan ő adta meg, de ezt leszámítva visszahúzódón viselkedett. Alig szólalt meg, igaz, a bőbeszédűség sosem jellemezte. Vagy esetleg megbántódott? Nem, ez nem illik egy buddhista szerzeteshez, s amúgy sem sértődős. Talán az éterelem megfoghatatlan diffuzitása van rá hatással, ezért olyan páraszerű ma a jelenléte? Nehezen tudom eldönteni.

– Én Shambalára gondolok! – vágta rá Pierre. Dordzse láma a tudók bölcsességével elmosolyodott, Antonio pedig felkapta a fejét.

– Shambala? Az olyan buddhista mennyország-féle?

– Sokan talán így gondolják, de én inkább egy álombirodalomnak nevezném. Olyan remélt, mitikus birodalomnak, mint az utópiák szigete, Agartha, Eldorádó, vagy akár a mennyei Jeruzsálem. 

– Nem túl vakmerő képzettársítás ez, Pierre? – voltam kénytelen megkérdezni. – Az utópiák egyenesen az írói képzelet szüleményei, a mennyei Jeruzsálem vallásos képzet, Eldorádó pedig, lássuk be, egy mesebeli ország.

– Eldorádó az arany fővárosa – vette át a szót Ramon, elvégre ő a Dél-Amerika szakértőnk. – Dél-Amerikában, valahol az Orinoco s az Amazonas dzsungele mélyén sejtették. Úgy tartják, a főváros házai aranylemezekkel voltak fedve, a kövezet drágakövekből való, s az inkák ide menekült utódai valósággal tobzódtak az aranyban: testüket minden nap aranyporral szórták be. Ez ugyan jól hangzik, de fiziológiailag aggályos. Könnyen lehet, hogy az egész legendát egy spanyol hajós találta ki, mások úgy vélik, bizonyos barlangokban a csillámtól ragyogó sziklák vagy azok pora magyarázza a legendát. De hogy jön ez a kódoláshoz, Pierre?

– Egy ilyen mitikus világ híre sokakat kutatásra indított – az ő számukra ez a kódoltság valóságosnak tűnt. A Shambala, mint a tökéletesség hona, hasonló gondolatot tükröz, még akkor is, ha az indíték másmilyen. Talán nem az arany utáni mohóság, hanem a tökéletesség vágya, az ideális világ álma szülte. Mit gondol, Dordzse láma?

– Shambaláról? Azért az talán nem valószerűtlen álom, inkább a hegyek mélyén, sőt, a Himalája alatt rejlő tudat-természetű szféra. Sokan csak legendának tekintik, én szívesen adnék esélyt a létezésének. Bár hogy mi létezik valójában, azt nagyon nehéz eldönteni. Sőt, hogy létezik-e egyáltalán valami…?

– És mi végett létezik ez a Shambala? – kérdeztem, inkább csak újabb fordulatot adva a beszélgetésnek.

– Nagyon jó kérdés! – Dordzse láma elégedettnek tűnt. – Ez a megvilágosodott bölcsek és királyok otthona. Ők őrzik a magasabb rendű tudást, s ha végképp összegabalyodni látszanak a világ dolgai, akkor megmutatják magukat és helyreállítják a rendet. Ez egyben egy új aranykor eljövetele is. 

Shambala

A hindu szent hagyomány szerint Shambala egy kis település, ahonnan a jelen világkorszak végén az akkor eljövendő avatár, Kalki származik majd. A buddhizmusban a XI. században jelenik meg a Shambala-mitosz. „Eljő az idő – szól a prófécia – amikor a dharmát külső fenyegetés éri, amit a Shambala királyság utolsó, 25. királya győzedelmesen elhárít s ezzel a dharma új aranykora köszönt be.”

– Shambala geográfiai lokációját sokfelé vélték felfedezni – vette át a szót Pierre. – A Himalája hegyei közt rejtőző titkos királyság képzete önként adódik, mások a 14. században a kínai Ujguriával azonosították, de olyan elképzelés is létezett, hogy Shambala mitikus világa egyenesen az Orosz Birodalommal azonos! Persze ebben közrejátszott a 19. század végén a közép-ázsiai befolyásért folytatott verseny a kínaiak, a mongolok, németek, angolok és oroszok között – a tibetiek azt sem tudták hirtelen, melyik hatalom volna jobb szövetséges. És ne feledjük Shambala párhuzamát a hinduk különös szent helyével, Badarikásrammal! Ezt ugyan egyesek a mai Badrináth településsel azonosítják, mások szerint viszont egy láthatatlan dimenzióban létezik, ahová csak szellemi módon juthat be az ember. Hiába jár ott testében, nem fogja észlelni a hely létét, ahhoz spirituális látásmódra van szükség. No ezt már tekinthetjük spirituális kódoltságnak, vagy rétegzettségnek. Ott vagy, és mégsem látod. Akárcsak Skócia: Atlantisz már elsüllyedt, de az egykori félszigetek csúcsai még mindig a felszínen vannak.

– Ennek épp a fordítottja a Himalája, amit az előbb magyarázott – tettem hozzá. – Jól értem, akkor a földelem kódolásán azt érti, Pierre, hogy a harmadik szem olyasmit is észlel egy fizikai lokáción, amit a két fizikai szem nem lát? 

Badarik-ásram

Mitikus zarándokhely a Himalája láncai között, ahol a gyakorlatilag örökéletű szentek és avatárok élnek a Földön, s mégis egy másik, asztrális dimenzióban. Nara-Nárájan duál inkarnáció évezredeken át vezekelt itt, s erdei száműzetésük során a Pándava testvérek is felkeresték. Madhva ácsárja itt nyerte el a véda-szerkesztő Vjásza misztikus jóváhagyását legfontosabb tanaihoz, aki a világi szem számára szintén láthatatlan mód él itt. A badarik-fa egy bogyós termésű fa, amely eledelt is szolgáltat az itt élő aszkétáknak. 

– Mondhatjuk így is – nyugtázta Pierre. – Nem ehhez hasonlatos a földi és az égi Jeruzsálem fogalma? Ahogy említetted, atya, üdvtörténeti célkitűzés, de közben nagyon is földi város.

– Igen, Jánosnál a mennyei Jeruzsálem Isten országának a képe. Már a földi Jeruzsálemet is istenáldotta helynek tekintik, a kései zsidó apokrifok pedig az igazak lakhelyének tartják, benne az élet fájával és a Paradicsom békéjével, ami manapság igencsak hiányzik. Akár ezt a leírást is tekinthetjük egyfajta felkódolásnak, ahogy azt a vízzel kapcsolatban említette, Vid. A földrajzi lokáció égi jelleget ölt. Az Újszövetségben aztán az égi Jeruzsálem egyenesen az üdvösség megtestesítője, amely Istentől száll alá.

– Milyen érdekes – tettem hozzá, – mindegyik említett példára igaz a titokzatosság, a láthatatlanság vagy átjárhatatlanság. Csak a tiszták, az igazak, a megvilágosodottak láthatják ezt az égi valóságot, csak azok élvezhetik áldásait. Így a kódoltság, a felhangolás szellemi meghívást jelent az ember számára: ha szeretné megtapasztalni azt a valóságot, akkor kvalifikálnia kell magát.

– Megengedi a társaság, hogy az égből kicsit visszatérjek a Földre? Azaz a vízhez, vagyis inkább a tűzhöz?! – Ramon talányos kérdése fölcsigázta a kíváncsiságomat, de ahogy észrevettem, a többiekét is. Ramon folytatta.

– Az égből a földre – azt hiszem, a láthatatlan égi birodalmaktól visszatérni a földi valóságba talán esésnek tűnhet. Nekem a tűzszerszám jutott, így ehhez jogos visszatérnem, a víz pedig…

– Ezzel az erővel a levegőelemet is említhette volna, vagy az étert is akár – és ismét Dordzse láma felé biccentettem.

– Nos, inkább mégis a vizet említem. Amikor megkaptam a tűzszerszámot, azon gondolkodtam, hol lelhetem föl a tűz jeleit? A hűvös skóciai éghajlatban aligha, a permetező eső és a Loch Ness is inkább víz… Előbb Macbeth drámája jutott eszembe, az ambíció és a gonoszság tüze, aztán a Loch Ness-i szörny – hátha ebben a sárkányfajzatban lelem meg a tüzet?!

– Tüzet okádó vízi szörnyeteg, remek! – nekem valóban tetszett az ötlet, és kíváncsi voltam, ha nem a szörny tűzokádásban, akkor vajon miben leli meg Ramon az elemét? A gyehenna tüzét már említette, de az nem túl magasztos dolog…

– Aztán egy olyan dolog jutott eszembe, ami reflektál Pierre eszmefuttatására az elsüllyedt kontinensekről, de felöleli a vizet és a levegőt is, legfőképpen mégis a tűzről szól.

– Ne csigázzon, Ramon – szóltam most már kissé türelmetlenül.

– Tűzkör…! – mondta ki a bűvös varázsigét Ramon. – A Csendes-óceáni tűzkör! Tűz és víz találkozása, a tenger mélyéről feltörő vulkánok, földrengés, tengerár, új hegyek, kontinentális lemezek ütközése – ebben minden benne van. 

– Amikor a tűzkört említette, egészen másra gondoltam – szólt most meglepő módon ismét a láma. – A tűzkörről nekem a mécses-felajánlás jutott eszembe, amikor Buddha szobrai előtt akár százszámra égetik az olajmécseket. Reszket a sok mécses lángja, fényük megolvasztja fölöttük a levegőt és minden táncba kezd, s láttam, a hívek szívét is melegség önti el… – aztán hirtelen elhallgatott, mintha ez a túlzott esztétikai és érzelmi kitörés valami szellemi fegyelmezetlenség jele lett volna.
– Milyen szép, láma! – próbálta áthidalni a kellemetlenné váló csöndet Antonio atya. – A mécsesek fényét én is nagyon szeretem. Nekem olyan ez, mintha a mécses összekötné az ember szívében azt a kis szikrát az égi világossággal! Hogy ragyogás legyen minden. A Jelenések könyve még hozzáteszi, az égi városnak nincs szüksége a napra vagy a holdra, hogy világítsanak benne… (Jel. 21.23.), az maga a ragyogás!

– A tűzkör azóta foglalkoztat, amióta hallottam róla – folytatta Ramon. – Hogy éppen a Csendes-óceánt öleli körül… Nevezik Pacifikus tűzgyűrűnek – micsoda ellentmondás! A békés izzás – ez olyan, mint a jól fésült eksztázis! Vagy a békeharc – önellentmondás. De a tűz és a víz, a nagy víz békés csöndessége és a tűz hevessége nemcsak kényszerű ellenpontokat jelent, hanem a feszültségek töltését is. Az ellentétek csak egy magasabb szintézisben tudnak feloldódni, máskülönben örökre egymás ellentétei maradnak. Úgyhogy e feszültség miatt gondoltam, hogy a Pacifikus tűzgyűrűben próbálom megragadni a tűzelemet. 

– És mit mondana nekünk erről? – kérdeztem ismét én.

– Ez egy nagy gyűrű. Pierre említette az egykori Lemúriával kapcsolatos gravitációs anomáliát. Bennem egy tengely képe merült föl, amelynek egyik vége valahol Srí Lanka és Madagaszkár között döfi át a földfelszínt, a másik meg éppen itt, a skót Felföldön bukkan ki – aztán magam elé képzeltem a földgolyót, s rájöttem, ez nem igazi tengely, legföljebb egy húrként köti össze az említett pontokat. De azért eljátszom a gondolattal, hogy ami a déli féltekén egy negatív anomália, annak az ellenpontja az északi féltekén lehet pozitív anomália is. Vagy ami a Csendes-óceán körül egy tűzgyűrű, az az Atlanti-óceán körül talán másfajta elemi övezet, aminek létét még nem is azonosítottuk, ki tudja?

Mindenesetre a tűzgyűrű gyakorlatilag az egész óceáni medencét körülöleli északról délnek, kelettől nyugatig, több mint harmincezer kilométer hosszan. Ez már-már egy tűz-délkör vagy tűz-egyenlítő is lehetne. Rendkívül aktív a vulkanikus és szeizmikus tevékenység Amerika nyugati partjainál és az indonéz szigetvilágban. Mintha ez a tűz-energia összekötné ezeket a roppant különböző országokat, civilizációkat. A föld aktív felszíni tűzhányóinak több mint a fele ehhez a gyűrűhöz tartozik, ami ráadásul a mélytengeri árkoktól az aktív magashegyi vonulatokig annyi mindent magába foglal. A gyűrű közepén pedig szinte nincs semmi, persze az óceán vizén kívül. Vagy talán ebben a látszólagos semmiben egy valóságos valami rejlik? Lehet, hogy Dordzse láma eleme, az éter élteti ezt a tűzgyűrűt?

– Köszönöm, Ramon, az éternek valószínűleg ebben is van szerepe – válaszolt most már érzelmi kilengés és spirituális fegyelmezetlenség nélkül a láma. – A dharma az ákásához, mint űrhöz vagy a térhez fogható, mert ahogyan az űr a természeténél fogva tiszta, úgy a dharma is az, s a vágy, az irtózat és a káprázat csak ideiglenesen fedheti el. Az éter annyira finom, hogy már szinte nincs is, alig érzékelhető. Ilyen lehet a tűzgyűrű közepe is: annyira finom erőtér, hogy már-már üres.

– Az előbb említettem az ellentéteket, a tűz és a víz feszültségét. A kínai bölcselet öt elemmel dolgozik: föld, fém, tűz, fa és víz. Ha ezeket az elemeket megpróbáljuk sorrendbe állítani, első helyre nyugodt szívvel állíthatjuk a vízelemet. Ebből a Jin jellegű termékenység elemből indul ki a teremtés: az anyag és szellem elválik egymástól. A fa lehet a következő elem, mert a víz táplálja a fát. A fa az ember szimbóluma, s a fa kínai írásjegye hasonlít a kettős keresztre – Ramon Antonio atya felé biccentett –, de ezt a jelet viszik tovább az életenergia vagy a csoport jelölésére is. A fa mint a természeti környezet része az archaikus, ösztönszintű személyiségre utal, szemben a ház reprezentálta épített környezettel, ami a kimunkáltságot, a személyes törekvések eredményeit jelenti. A fa ugyanakkor a gyermek szimbóluma is, aki ne feledjük, el is szívja az anya, a víz energiáját. A fa a vízből él, a gyermek az anya testéből fejlődik. Ha a fa fölszívja a vizet, s így annak pusztítójává válik, akkor a következő elem a tűz, amely a maga részéről képes fölemészteni a fát. Abból táplálkozik, de meg is semmisíti. Ha pedig visszaugrunk az első elemre, a vízre, akkor a kettő kibékíthetetlen ellentétét látjuk: a tűz és a víz ellenségei egymásnak. Óceáni – tűzgyűrű… Már a megnevezés is összeegyeztethetetlen! A tűz maradványa a hamu, ami összeállva földdé válhat – betemetheti a kettővel előtte álló fát, aminek ekkor a pusztulását okozhatja. Ha az ember asztrálteste nagyon le van fedve, könnyen beteges lehet. A fém meg nem más, mint besűrűsödött földelem, ami megolvasztva hígfolyóssá válhat, vagyis fölveszi a víz tulajdonságát. Ezzel vissza is értünk a kezdőponthoz, s indul minden elölről. Víz, fa, tűz – és így tovább.

– És a levegőelem? – szólt jelentőségteljesen Dordzse láma. Úgy éreztem magam, mintha felelni szólítottak volna fel az iskolai órán. – Erről mi a véleménye, Vid?

Furcsa volt ez az ártatlannak tűnő megjegyzése, mert mintha valami kihívást, egy finom támadást éreztem volna belőle. Nem mintha Dordzse láma agresszív lett volna, cseppet sem, mégis valami furcsa fuvallatot éreztem. Persze megfigyeltem, hogy eddig sem sorrendben haladtunk, sem nem a finomabbtól indultunk a sűrűbbek felé, sem nem fordítva, hanem szinte kapkodva. Azaz Dordzse láma finoman formálta ezt a sorrendet, s érdekes módon elsőként Antonio atyát szólította fel a vízelemmel. Aztán önkéntelenül – de talán nem véletlenül – Pierre és a földelem következett, majd Ramon és a tűzelem. Jobb kéz, bal láb, bal kéz – de hisz így nem is lehet egy vonallal felrajzolni a pentagrammát!? Szerintem mindenki tudta, legalább sejtette, hogy én nem mellőzném a sorrendet, nem bújnék ki alóla. És mégsem sorrendben haladtunk… talán ezért éreztem ezt a finom kényszerítést Dordzse láma megjegyzésében. Mintha körbetáncolt, vagy becserkészett volna. Mindenesetre próbáltam higgadtan válaszolni felkérésére.

– A levegőelem? Az szabad, mint a szél. Áramlik, kötetlen, emelkedik és tombol… Olykor szélvihar vagy lágy szellő, összeköt, közvetít, susog és süvölt. Egyszerre fiziológiai létszükséglet, légköri jelenség és kozmikus princípium. Étel nélkül több mint egy hónapig, víz nélkül több mint egy hétig bírja az ember, levegő nélkül azonban alig néhány percig. A szubventilláció fulladásos halálhoz vezet, míg a hiperventilláció eksztázis-technika is lehet. Hármas szerepe miatt hasonlatos a vízhez, amely képes mindhárom halmazállapotot fölvenni, egyszersmind a lélektűz, az áldozótűz és az égi világosság hármasa folytán a tűzhöz is fogható.

– Akkor talán egyszerre tűz és víz a levegőelem? – vetette közbe Pierre. 

– Igen is, meg nem is. Szél, levegő nélkül nem ég a tűz, oxigén nélkül nincs víz… a víz elem termékenyítő hatást gyakorol a föld elemre, melyhez az isteni leheletként a levegő elem járult. Enélkül a porból vétetett test csak holt tetem maradna. Egyszerűen azt is mondhatnánk, ami él, az lélegzik, vagy éppen megfordítva, ami lélegzik, az eleven. Kicsit tágabban a levegő működése a mozgásban, az összerendezésben és a megközelítésben érhető tetten. 

– Megközelítés? Ezt hogyan érti, Vid? – tudakolta Antonio. – A mozgást el tudom fogadni, maga a szél is mozog, a természeténél fogva mozgékony, illékony. Az összerendezésre nekem jó példa az, ahogyan a faleveleket összesodorja az őszi szél. De a megközelítés? Számomra ez inkább gondolkodást sejtet…

– Igen! A lélegzés az élet egyik tünete, ez nem vitás. A testi lét értelemszerűen összekapcsolható a lélegzéssel. A szent hagyomány szerint azonban a lélegzés közvetlen összeköttetésben áll a gondolkodással. A jógik a légzésük szabályozásával fegyelmezik az gondolataikat.

– Még mindig nem értem… nekem értelmezhetetlen ez az összefüggés.

– Vészhelyzetben, vagy ha megijed az ember, megváltozik a tudatállapota, és zihálni kezd, vagy mély lélegzetet vesz. A jóga misztikája megfordítja a kérdést: hátha a mély lélegzéssel is megváltoztatható a tudatállapot?

– Hm…

– A jóga misztikája szerves összefüggést lát az isteni szubsztancia, a kozmikus életprincípium, a szél, a lélegzet és az ember életereje között. A szélnek senki sem mondja meg, merre fújjon, s akinek légiesen könnyű a gondolkodása, azt szabad embernek tartják. Amerre a szél fú, arra visz a szabad dervisek vagy az indiai kóbor aszkéták útja, de ilyen szabadok lehettek a keresztény vándoraszkéták is.

Kalenter dervisek

Szabadon kóborló, vándor életmódot folytató dervisek – törökül kalantor – akik a bevett dogmákkal sokszor ellenkező, akár a vallási törvényekbe ütköző viselkedésükkel az ortodoxia ellenkezését váltották ki.

– Óh, a szélfútta aszkéták! – csatlakozott Antonio. – A kolostori szerzetesek nemigen szívelhették az efféléket, akik jöttek, maradtak egy darabig, aztán amikor terhessé vált számukra a kolostori rendtartás, hát odébbálltak. Persze, egy darabig élvezték a kolostor nyújtotta kényelmet, aztán köd előttem, köd utánam!

– Kényelem egy középkori kolostorban? – szólt némi kétkedő nyomatékkal Ramon. – Talán a remetékhez képest igen, de máskülönben kényelmesnek aligha gondolnám a régi kolostori életet.

– Maguknál is voltak ilyen szélfútta lámák? – fordult Antonio Dordzse lámához. – Szerintem vándor vagabundok kolostori látogatása nem a szabadsággal élés, hanem visszaélés az intézmények előnyeivel….

– Ha megfordítva szemléljük – válaszolt Dordzse láma –, lehet, a kötelemben élők inkább irigyelték a kóbor aszkéták szabadságát, nem? Irigyelték, de a szabad élet nehézségeit nem akaródzott vállalniuk… Mindenesetre Tibetben nehezebb a túlélés, nagyok a távolságok, zordabb az időjárás, és egy hóvihar még egy gyorsfutásra képes lámára nézve is végzetes lehetett. Bár azt nehéz eldönteni, mi a végzetes és mi a szükségszerű…

Dordzse láma a szokásos talányosságával reagált, de Pierre tovább fűzte gondolatait.

– Úgy tudom, egyes beavatottak titokzatos erők birtokában voltak, mint a tumo vagy a gyorsjárás. A római légionáriusokról is azt mondják, hogy aktív éber hipnózisban meneteltek, máskülönben nem tudták volna legyőzni a távolságokat. Ilyesmi lehet ez a misztikus gyorsfutó képesség is… Szabadon, mint a szél.

– Ne fussunk annyira előre! – szólt mókásan a láma. Milyen változatosak a megnyilvánulásai, vagy csapongóak? – Én mást mondok. Igaz, a déli buddhizmus egyik példája, de talán idevág. Buddhaghosa A megtisztulás útja című munkájában a boldogság szó szerint fölemelő hatásáról is értekezik. Arra hoz példákat, amikor elmélkedése folytán egyik-másik elöljáró vagy közönséges hívő hirtelen nagy távolságokat tett meg – méghozzá levitálva, vagy … hogy is mondják, teleportálva? A fölemelő boldogság olyannyira erős lehet, hogy a levegőbe emeli azt, aki megéli. Mahá-Tissza atya egyszer egy teliholdas éjszakán a kolostor teraszán bámult a holdvilágba, éppen az anurádhápura-i nagyszentély felé fordulva. Az ottani szertartás jutott eszébe, s emlékeire hagyatkozva a Megvilágosodottra gondolva ezt a fölemelő boldogságot szította föl magában, olyan eredménnyel, hogy a ruganyos labdához hasonlatosan fölpattant a teraszról, és hirtelen átlebegett a nagyszentély bejáratához. Amúgy a gyalogszerrel vándorló koldus aszkéták megnevezése arjopa Tibetben. 

Arjopa

Az arjopák kolduló zarándokok, akik egész éven át ezrével vándorolnak Tibet egyik szent helyéről a másikra, legtöbbször, ha nem is mindig mint barátok és apácák, valamilyen szerzetesrendhez tartoznak. Gyakran valóban igen szegények, sőt a hivatásos koldusok közé tartoznak, de a legtöbbször mégis van házuk, saját otthonuk, és van miből élniök, ha szent útjukra nem is tudnak lovat szerezni. (Alexandra David-Neel: Utam Lhászába, Könyvfakasztó, 2001. 34.o.)

– Viszont ha ez a szabad szél egyszer megindul, akkor kényszerűen egy irányba fú: a nyugati szél kelet felé… – próbáltam folytatni elmélkedésemet a szélről, a levegőről és az ember lélegzetéről. – Nekem a prána a legérdekesebb, ahogyan az életerőn keresztül összeköti a lelket s a testet. Ez sokkal finomabb működés, mint mondjuk egy orkánszerű vihar. 

– És a levegőelem hangolása? – tudakolta Pierre. – Arról mit tart, Vid?

– Kissé távolabbról kezdeném. A Földet kék bolygónak nevezik, mert légköre kékes árnyalatban tünteti föl. Olyan ez, mintha levegőruhát hordana a bolygónk. Erről a képről adódik a képzettársítás a dzsain aszkéták egyik rendjével, az égruhájú digambarákkal, akik mezítelenül élik le életüket. Azaz nincs takargatnivalójuk. A Föld légköre mégis mintha takargatna valamit, az életnek azt a formáját, amely a felszínén található…

– Kincs az! – értett egyet Pierre, s megjegyzése Antonio véleményével is találkozott. 

– Ha a légkört egy egyre ritkuló gázburoknak tekintjük, akkor az különös összeköttetést jelent a szilárd kéreg – a földelem – a felszín nagyobbik részét uraló vízelem és az űr légüres tere között. Csak a tűz hiányzik, illetve az sem, mert a Föld bensejében, valamint a Nap sugárzásában megmutatja magát a tűz is. És mindegyik elem befolyásolja a többit, ezek organikus egymásra hatásban léteznek. A levegő egyszerre látható vagy inkább tapasztalható, és láthatatlan tere ennek az egymásra hatásnak: a légkör legalsó szférájában zajlik az összes időjárási esemény. Ez nyolc-tíz kilométeres magasságot jelent, eddig terjed a troposzféra – és ez a határ nagyjából egybevág a Himalája magasságával. Fölötte a sztratoszféra nyugalmas, de hűvös rétege következik, amit csak egy-egy sztratoszféra ugrás zavar meg. 

– Az igazi magas légköri széllovas teljesítmény! – szólt lelkesen Ramon. Szerintem ő is kapható volna ilyesmire.

– A hőmérséklet tovább hűl a mezoszférában, majd a legkülső termoszférában emelkedik. Itt keletkezik a sarki fény jelensége, amit a részecskék besugárzottságával magyaráznak, de lehet, hogy az valójában az istenek tüzének lángja. Én ilyesmiben fedezem föl a légelem hangolhatóságát. A víz a csobogásával veti ki magából a tisztátalanságot, a föld elnyeli és átalakítja, a tűz fölemészti… a levegőelem tisztulása szerintem a besugárzás révén megy végbe, amikor a földfelszínről származó, avagy éppen a naprendszerből érkező sugarak valamely reakciót indítanak meg. Márpedig a tisztulást éppúgy hangolásnak tekintem – persze felhangolásnak, mint ahogy a szennyezés lefelé hangolás. A hazugság szennyezi, a kozmikus sugárzás tisztítja a levegőelemet. Ami pedig nekem különösképp fontos, az Platón véleménye, ahogyan a testekkel és a bolygókkal társította a levegőelemet.

– A platóni testek? – kérdezte Dordzse láma, immár megint nyugodtan, most csak némi kíváncsiságot árulva el. Ahogy megismertem, tájékozott volt ő a nyugati tudományokban is, de nem mindig árulta el magát. 

– No igen, a platóni testek… Nekünk európaiaknak a görögök amolyan egyetemes kiinduló pontot jelentenek, ahonnan bármilyen téma kapcsán el lehet indulni, és ahová bármikor vissza lehet térni. Sokan azzal is próbálkoznak, hogy fölelevenítsék az ókor bölcsességét. Igaz, a Nyugat inkább az arisztotelészi utat választotta, aminek egyenes következménye a mai tudományos világkép, a szellemtudományok terén viszont szinte mindent Platónra vezethetünk vissza. Platón is rendszerben és szisztematikusan gondolkodott, de számára mégis a szellem volt az elsődleges. Nekem ő szabadabb szellem, mint Arisztotelész. Szabad, mint a szél… A szél vagy levegőelem a kézenfekvő jelentésein túl jelentheti magát a lelket, a szellemet, sőt a Legfelsőbb Lélekre is utalhat. Már-már egyetemes, majdnem úgy, mint az éterelem.

A Platóni testek rendszere

Dordzse láma megszólítva érezte magát, s minden szempár feléje fordult. 

– Valószerűtlenségében is nagyra becsüljük az elemeket. A hegyeink – a földelem. Hó és jégbirodalom, vagy a kristályos hegyi tavak, a Manaszarovar – ezek a mi vizeink. Ha süvít a szél a kolostorok és a csörtenek körül, az a mi levegőnk, és ha megfő a teánk, az a mi tüzünk. Tudom, én szoktam a tapasztalatok bizonytalanságára vagy valótlanságára hivatkozni, egy forró tea mégis roppant jól esik a hidegben a hegyek közt…

És Dordzse láma folytatta. Szinte megbabonázva hallgattuk lírai beszámolóját. Magam is belefeledkeztem a Himalája vonulatainak víziójába, a láma fölöttébb eleven leírásába, ahogy a jaktulkok a sót és egyéb málhát hordozzák, a kolostorok szó szerint emelkedett hangulatának ecsetelésébe – Dordzse láma valóságos tájleírást adott. Ennyit talán még sosem hallottuk folyamatosan beszélni. Milyen furcsa ellentmondás ez a kimért és hűvös, majdhogynem megvető viselkedéshez képest. Amint ráeszméltem az események szokatlanságára, jobban kezdtem figyelni Dordzse láma szavait és főként a hanghordozását. Volt valami kiszámíthatatlanság körülötte. Hangja őszintén csengett, a korábbiakhoz képest mégis szinte szórakozottnak és mindenképpen szórakoztatónak tűnt. Valami célja volt, vagy talán zavarát akarta leplezni? Mindenesetre szokatlan viselkedés. Beszélgetésünk alatt többször változott Dordzse láma hangulata, hol a megszokott szkeptikus megjegyzésekkel állt elő, hol kedves, támogató, máskor szinte erőszakos volt. Vajon mi zajlik benne?

– Elfogadom, a kozmikus vitálesszenciával a légzésen keresztül kerül kapcsolatba az ember, a lélegzet életerőként hatja át a szervezetet – már ha egyáltalán ezek léteznek… – Dordzse láma kezdett visszatérni megszokott szkeptikus beszédmódjához. – De éppen az érzések azok, amik megcsalják az embert. A hamis tapasztalás megtalálja magának azt az alanyt, aki azt képzeli, hogy tapasztal, pedig a tapasztalata hamis, sőt hamis az a gondolat is, hogy ő tapasztal, és hamis a tapasztalás gondolata is, és a hamisság tapasztalása is hamis.

– De Dordzse láma, ebben az útvesztőben én ugyanúgy eltévedtem, mint mikor a kúp síkmetszeteit magyarázta Pierre! – Antonio tréfára vette a dolgot, mintha a sok hamisság, a sok tagadás ellenszerét a tréfában találta volna meg. A vidámság mögött érződött némi feszültség.

– Rendben, nem akarom túlságosan absztrakt síkra terelni a beszélgetést – engedett végül a láma. Talán visszatért a nyájasabbik énje? – Végső soron mégiscsak úgy gondolom, hogy az éterhez a levegőelem áll legközelebb, nevezzem pránának? Amikor nekem jutott az éterelem ebben a vizsgálódásban, először meglepett, hogy én nem kaptam semmiféle objektumot, de aztán arra gondoltam, hátha ebben a semmiben lelem meg a legjobb eszközt az éter megfogalmazásához. Így persze a gyakorlati szemléltetés nehezebb. Könnyebb volna mondjuk tibeti borókavesszővel, himalájai deodara-cédrusfaforgáccsal vagy vegyes tömjénnel szemléltetnem az éterikus szférákkal történő kapcsolatteremtést. De nem, Vid nem hozott nekem semmit, és ez jól is van így. Mégpedig azért, mert bár az összes többi elem kódolható, az éterelemet nem kódolják, ez a kódoló.

Megdermedt a levegő. Erre a gondolatra Pierre felkapta a fejét, Ramon némán figyelt, Antonio is hallgatott, jómagam pedig szinte könnyekre fakadtam. Igen, ez az igazi kódolás, ez a végső hangolás! Felhangolás, a szférák zenéjének zengése, a mindenség ritmusának meglelése, a mindent átható erő jelenléte. Fenomenális! Mennyivel építőbb gondolat, mint a hamisság tételezése! 

Deodara-cédrus

A himalájai cédrus Nepál cédrusfája, a libanoni cédrustól csak a tornyos termete, nem csüngő ága, kisebb toboza, s valamivel hosszabb tűi különböztetik meg. 19-22 méter magasra nő, kitűnő épületfa lesz belőle. A hinduk bálványfája. A Rajna mellékén meghonosodott. (Pallas)

– Hadd tekintsek most el a tapasztalás, az igazság vagy a valóság valódiságának vizsgálatától, ez túl bonyolult, és messzire vezetne. A tapasztalatok teljes halmazát mégis úgy gondolom, átszövi, áthatja egy közös lényeg, valami megmagyarázhatatlan egyetemes jelenlét. Én ezt tekintem az éternek, az űrnek, vagy hogy a mi fogalmainkkal éljek, a súnjatá-nak. És lehet, hogy ez eretnek gondolat, de itt, ebben a körben megengedhetem magamnak.

– A pozitív súnjatá…? – kérdezte, vagy inkább csak megjegyezte szinte rajongón Ramon. 

Titkos tanítás

– Nos, amiről az emberek azt beszélik, fennen a Menny, alant a Föld, meg ami a Menny s a Föld között van, és amit az emberek múltnak, jelennek és jövőnek mondanak, nos mire van az rászőve széltében s hosszában?

Így válaszolt:

– Az űrre van az rászőve széltében s hosszában. (Brihadáranjaka-upanisad 3.8.6.)

– Nevezze így, de ha tetszik – Vid szóhasználatával élve – ez a megfordítás nagy elve… – milyen finom gesztus Dordzse lámától, igazán jól esett. Ám ezt a gesztust is tekinthetném kilengésnek, egy önkéntelen érzelmi megnyilvánulásnak. Hol a fegyelme? Szerencsére Pierre megszólalt:

– A megfordítás szerintem is érvényes. Ha mást nem, legalább egy új nézőpontot eredményez. Azzal, hogy az ember kizökken a megszokott gondolkodásmódjából, akár egy kisebb megvilágosodást is elérhet, ráébred valamire. A legtöbb ember azt gondolja, ő olvassa az élete könyvét, pedig ez valószínűleg inkább úgy lehet, hogy az ember a könyv, akit olvasnak. Legalábbis Krishnamurty így magyarázta. 

Ki olvassa a könyvet?

„Az emberiség egész története bennünk van. Ez nem könyvekben található – rendben, a könyvekben is található, de az egész történet itt van. Csak még nem tudjuk olvasni. Te nem olvasó vagy, hanem a könyv! A könyv meséli a történetet, nem te.” (Jiddu Krishnamurty Brockwood Park előadások, 8. kérdés, 1980. szeptember 4.)

– Az élet könyvének olvasása, vagy mintha engem olvasnának… Ez tetszetős gondolat! – folytattam. – A kérdés csupán az, hogy nyitott könyv vagyok-e, avagy a borítófedél mögé rejtőző kötet? Hogy kifürkészhető-e a titok, vagy egyszer s mindenkorra rejtve marad? 

– Maradjon rejtve! – szólt hirtelen Ramon, míg Antonio tekintetéből azt olvastam le, ő szíve szerint azt mondta volna, jusson el mindenkihez a titok, váljon nyílt titokká ami addig rejtve volt.

– Nyitott könyvvé válni nem könnyű – mondta Pierre. – Szerintem ismerjük ezt az érzést mindannyian, amikor valaki szinte olvas a gondolatainkban, vagy a vesénkbe lát… Ott nincs rejtegetnivaló, minden kiderül. És néha jó ennyire mezítelenné válni, ez önmagában lelki gyakorlat.

Fölemeltem a plakettet, mintha szót kérnék ezzel a gesztussal. 

– Megengedik, hogy egy összegzésre hívjak mindenkit? Jóllehet véletlenszerű – és ezt a szót különös nyomatékkal hangsúlyoztam – sorrendben beszéltünk, vagyis nem rajzoltuk fel az unikurzális pentagrammát, most mégis érdemes a védőkört köréje kerítenünk. A rétegzettség, az őselemek, a hangolás – csupa fontos kérdés. az egyiket fölismerjük, a másik az életünk körülményeit biztosítja, a harmadikat műveljük… talán nem a lefelé hangolást, hanem inkább a felhangolást. Jó esetben a felhangolást. Ami nekem eszembe jutott az éterelemről, az a páraszerűség. Nem a víz párolgására vagy a levegő gázneműségére gondolok. Inkább az éter megfoghatatlanságára. Számomra ezért Dordzse láma, magához illik legjobban ez az elem, mintha maga is olyan megfoghatatlan, olyan átható… A puszta jelenlétével hat.

Dordzse láma arca ismét rezzenéstelenné vált. A kifürkészhetetlenségében azonban éreztem valami védekezésszerű visszahúzódást. Mintha nem akarta volna megmutatni magát, mintha ő rácsapta volna a kemény fedelet saját könyvének lapjaira. Nehogy elszökjenek a betűk az oldalakról? Végül mégis ő kezdte az összegzések sorát. 

– Ha az éter sajátja a hang, akkor számomra ez a mi vezérmantránk… 

– Az om mani padme hum? – Ramon ismét lángolt, izzott a lelkesedéstől.

– Igen, kincs rejlik a lótuszban… A kitapinthatatlan kincs, az a titok, ami elsőre nem is látható, másodjára és sokadjára sem, pedig mindig ott van a szemünk előtt. A tökéletesedés nem is sejtett lehetősége. A megvilágosodáshoz szükséges egy kivonulás a világból, egy lelassulás, hogy a szétszóródott ember kissé összeszedje magát, és a figyelme egyetlen pontba sűrűsödjék. Ez az alkotásnak, vagy a megvilágosodás előkészületének folyamata. Aminek olykor van látható eredménye, máskor nincsen. Micsoda dilemma, ha egy aszkéta eltöpreng, vajon marad-e utána valami? Hogy vajon lesz-e látható nyoma, eredménye annak, hogy ő is itt élt a Földön? Szerintem nem szomorúság az, hogyha nem marad utánunk nyom… Micsoda misztikus képesség úgy végigvonulni a tengerparti fövenyen, hogy nem látszanak az ember lábnyomai? Micsoda képesség úgy leélni egy életet, hogy ne maradjon utánunk nyom? Ez nem hiány, hanem többlet! 

Dordzse láma szavai egyszerre tűntek hivatalos dogmatikai véleménynek és személyes hangú beszámolónak. Ő mindig elméletileg és tulajdonképpen szkeptikusan szól, de ezúttal mintha másként szólalt volna meg. És azt hiszem, inkább ez utóbbi, a személyes érintettség gyakorolt ránk hatást, egytől egyig.

– Nehéz bármit is mondani, mert az éter annyira finom, tényleg megfoghatatlan. Átható ereje, mindenség ereje és végtelenség ereje mégis itt van velünk – Ramon helyettünk is beszélt. – És ne vegye hízelgésnek, Dordzse láma, de maga megtestesíti ezt a mantrát, nekünk kincs a jelenléte… De ha már megszólaltam, hadd mondjam tovább. Én egy idézettel szeretnék élni. A hinduk egyik szent könyvében, a Bhágavata-puránában találtam egy remek idézetet a tűz és az ember hasonlóságairól. A tűz olykor lángol s látható, máskor rejtőzik és láthatatlan. Ilyen a bölcs is, olykor megmutatja magát, máskor rejtőzködik, de lelkében változatlan, akár a tűz, noha a lángok táncolnak. A tűz fölemészt mindent, mégsem válik tisztátalanná. A bölcs az önfegyelemtől ragyog, s jelenlétével felégeti mások múltbéli és eljövendő bűneit. A szent tüzeknek hét lángnyelvéről beszél a hagyomány, ami meggyőződésem szerint párhuzamba állítható az ember csakra-rendszerével. Végül is tűz az élet, energia… a test hője is ezt a tűz természetet igazolja.

– Akárcsak a sztoikusok! – szólt Pierre. – Nekik is a tűz az első őselem, ami aztán melegség gyanánt átjárja az egész világot. 

– Igen, de hadd kedvezzek Antonio atyának is – folytatta Ramon. – Mert egy másik vers a vízről s annak áldásos tulajdonságairól beszél. Ezt mindig magamnál hordom… – mondta még Ramon, miközben egy merített papírból való cédulát vett elő, arról olvasta:

Mint a víz…

A bölcs legyen olyan, akár a víz: tiszta, természeténél fogva hűsítő, édes és szent; s puszta látványa, megérintése vagy hangjának hallása tisztítsa meg a körülötte lévőket. (Bhágavata-purána 11.7.44.)

– Micsoda rétegzettség! – Antonio atyának láthatóan tetszett az idézet. – A víz tisztító ereje, édes és szent, ez különösen megérint. Régen a templomokban megáldották a vizet, és a belépő hívekre szórták, illetve azok haza is vihettek belőle. A temetőket és a harangokat is vízzel avatták fel, a templomok felszentelésében pedig nélkülözhetetlen a megszentelt víz, amibe sót, bort és hamut is kevernek. A püspök hétszer járja körbe az oltárt és háromszor az épület belső terét, miközben mindent meghint az imákkal is megáldott vízzel. Ez is hangolás, és a víz mindent megtisztít. És köszönöm az idézetet, igen, ilyen szentséges vízzé kéne válnia minden embernek… Helyettem is elmondta az összegzést.

– Ha már ilyen lírai hangvételnél tartunk – szólt Pierre, – hadd tegyek én is hozzá valamit a vízelem megfejtéséhez. A világon majd mindenben fölfedezhető a lét, a tudat és a boldogság jelenléte – amik persze olykor a hiányukban mutatkoznak meg. A férfiember – több egyéb mellett – kétféle testnedvet mindenképpen termel. Örökítő anyaga az élet vize, vére pedig a tudat közvetítő közege, mondhatjuk a tudat vize. Ezek biológiai adottságok, ám a harmadik nedvért dolgoznia kell: ez az amrita, a halhatatlanság nektárja. Ez spirituális életnedv, az örök élet itala. Nem fiziológiai folyamatoknak köszönhetően keletkezik, hanem az isteni összeköttetés eredménye, amikor az égi rendhez kapcsolódva a meditáló ember a megnyílt tudata révén cseppenként befogadhatja ezt a különös éltető nedvet. Én ebben vélem felfedezni a szenteltvíz és az amrita, a kozmikus létóceán és egy korty víz, az életet éltető vérkeringés és a tudat lüktetése közötti párhuzamokat.

A tó vizén tükröződő Hold reszketni látszik, mert a víz tulajdonságaival társul és a testbe zárt lélek is anyagi természetűnek tűnik, pedig nem az.

– És mit mondana a földelemről? Vagy a kövekről? – faggattam, kissé visszatérítve az ő területéhez. Pierre magához vette a kődarabot, mielőtt megszólalt volna. Szinte magnetikus erőtér létesült közöttük, s nem lehetett tudni, a sokat látott idős kődarab sugározta-e ki hullámait, amiknek Pierre volt a befogadója, vagy éppen megfordítva, Pierre szellemi igényessége és jártassága delejezte-e meg a követ.

– A kő – a nyugalmas tudás. A földelem a megingathatatlan szilárdság. A föld mint talaj a termékenység, a föld mint kiterjedés és tágasság a tér. Sűrűségénél fogva talán a földelem testesíti meg leginkább az anyagszerűséget, így a megkötöttséget is. A földről nehéz elrugaszkodni – talán Lemúriában könnyebb volt. A föld az ember természetes környezetét, akár társas viszonyait, a berendezett világát is jelenti a számomra. Berendezett, tehát otthonos, de kényelmével, rutinjaival meg is köt, nehéz szabadulni tőle. Ezért egyetértek Dordzse lámával, a megvilágosodáshoz valóban szükséges egy kivonulás. A kivonulás számomra nem menekülés a problémák elől, nem puszta tagadás. Ez nagyon olcsó megoldás és hitvány motiváció volna. A kivonulás sokkal inkább a szabadságért folytatott birkózást, küzdelmet jelenti. A szabadság pedig sokak számára vonzó, de kevesen hajlandók tenni is érte. A kivonulással talán fölszabadíthatók azok a szellemi erők, amik a tényleges emelkedéshez szükségesek. Ezért nekem egy évmilliárdos kődarab, vagy a sűrű földelem a szabadságot, legalábbis a szabadulás ígéretét testesíti meg. A termékeny talajban mindig ott a bő termés ígérete…

Pierre megigazította a kődarabot mikor letette. Igen, azt hiszem inkább a kő reagált Pierre erejére, így sugározta azt a nyugalmas biztonságot, amiről az előbb beszélt.

– Bő termés… Köszönöm Pierre! Számomra valóban bő termés, hálás vagyok mindenki gondolataiért. 

A hála

Hálásnak kell lenni, mindazokért a lehetőségekért, amiket kínál az élet, máskülönben észrevétlenül elsodor az élet s vele a halál mindent. Nyoma sem marad semminek. A hattyúról mondhatod azt, hogy az égbe emelkedett, vagy azt is, hogy elrugaszkodott a víztükörről. Mindkettő költői megfogalmazás, ám az utóbbi horizontális szemléletről árulkodik, míg a másik megjegyzés égi indíttatású. Márpedig minden az égben gyökerezik. A jó dolgok alászálló természetűek. A kevésbé jókat mi, emberek építjük tégláról téglára, alulról fölfelé kapaszkodva. (Parvata szvámí)

És ha megengedik, összegzés gyanánt csak annyit mondanék, hogy megérte. Megérte elindulni a legegyszerűbb elemektől s megérkezni a legkifinomultabb létsíkhoz, a legnemesebb eszményekhez. Én abban bízom, hogy az őszinteség elvezet a folyamatos kinyilatkoztatásig – amikor az ember benne él a teljességben, soha nem esik ki belőle. 

Dordzse láma elégedetten bólintott, de most nem ragadtatta magát hangos megjegyzésekre vagy önkontrollját vesztett megnyilvánulásokra. Ám ez is árulkodott valamiről.

– Egy oroszlán hét hiénával is elbír, mondják, és talán sejtik, mit tekinthetünk a hiénáknak és mit az oroszlánnak. Törekedni a jóra – ez az emberi hivatás. A törekvésben lehet hiba, de a szándékban ne legyen hiba! A gyöngeségek a hiénák, sokáig tápláljuk őket bukásainkkal és bűneinkkel. De az oroszlán, a szándék győzedelmeskedik fölöttük. És tudjuk, a tökéletesség csak egy lépésnyire van, de ez az egy lépés nagyon hosszú út. A hamisságtól el kell jutni a valós énünkig…

– … amely tiszta mint a víz, erős mint a tűz, türelmes mint a föld és könnyed mint a levegő – Dordzse láma ismét csak lírai szavai mégis súlyosan hangzottak, egyszersmind felemelően is. Mintha egy ősi természetfohászt idézett volna, amely égtájtól, vallástól és kultúrától és minden egyébtől függetlenül mindenhol igaz.

Antonio atya ábrázata földerült, Pierre is vesztett komolyságából. Ramon együtt mondta volna a szavakat a lámával, ha rajta múlott volna, és még én is megenyhültem kissé. 

– Igen, kívül, az elemek közt vizsgálódtunk, de azt hiszem, folyton folyvást az ókoriak által oly sokszor emlegetett princípium, a haegemonikon, vagyis a belső uralkodó után kutattunk. Fokozatos lépésekkel el kell jutnunk a quinta essentia fokozathoz, amikor a négy alapelemből kinyerjük a lényeget. Első lépés a létező Ens, majd a két ellentét, aztán a három princípium, és a négy elem. El kell választani a tisztát a tisztátalantól, gyöngéden, mégis határozottan, így nyerhető el a kvintesszencia, a lényeg lényege. Ez maradandó, ebben nem lehet hiba. Sem a kutatásban, sem a várva várt találkozásban nem lehet hiba. Mert ez a végső és igazi rétegzettség: a mulandóban nyomára akadni a maradandónak, a pillanatban felfedezni az öröklétet. Én végezetül csak négy instrukciót szeretnék idézni…

– Honnan valók? – tudakolta Ramon, az őrá oly jellemző olthatatlan kíváncsisággal.

– Rátapintott, Ramon, egy igen különös forrásról van szó – válaszoltam boldogan, mert hittem a soha el nem tűnő bölcsességben. – Egy francia szerző, Abbé de Villars már-már elveszettnek hitt allegorikus regényében bukkantam rá az idézetekre. A mű valamikor a XVII. század végén keletkezett, a főszereplője talán maga a szerző, s egy misztikus beavatásról szól. Egy okkult tudományokban jártas tanító ajkáról hangzanak el a tanácsok:

Figyelj – az alsóbb természetre és a gondolatra!

Fohászkodj – kérd és bírd az erőt ezek uralására!

Reménykedj – és törekedj a legmagasabbra!

Hallgass – hogy meghalld az Isteni Lény hangját!

Mindenki hallgatásba burkolózott. Nekem jól esett a csönd, s gondolom, a többiek sem a rettenet vagy a tanítás túlzottan súlyos szavaitól megrettenve hallgattak. Inkább a feldolgozás, az elsajátítás csöndje honolt közöttünk, nehéz is lett volna megtörni a csendet. Összenéztünk, megvalósult a tekintetek néma kézfogása és barátsága. Ezekhez a tanácsokhoz én semmit sem tudtam volna hozzátenni, inkább igyekeztem megszívlelni az intéseket. Figyeltem – nemcsak kifelé, a többiek arcát fürkészve, hanem befelé is. Úgy éreztem, a közös munkának köszönhetően erősebbek lettünk, mintha az objektumok kézbe fogása és az eszmecsere az elemek birtoklásának erejét is megadta volna. Reményeim szerint előbbre és magasabbra jutottunk, ha egyáltalán a lelki törekvésekben ezeknek az irányoknak és dimenzióknak van még értelmezhető jelentése. Leginkább az utolsó intést igyekeztem megszívlelni: Hallgass! Ha a zene a szünetek közötti hangokból áll, akkor a beszéd is a hallgatások közötti szó. A némaságban könnyebb meghallani azt, ami nem hallható, meglátni azt, ami nem látható és megtapasztalni azt, ami csak sejthető.

∗∗∗

Miután mindenki hazatért és egyedül maradtam a fogadóban, még rendezgettem a jegyzeteimet. Annak örültem, hogy mindenki magával vitte a neki szánt objektumot. Ramoné lett a tűzszerszám, Pierre pedig láthatóan nagyra értékelte a követ, a Grönlandról származó követ. Mondjuk, én is örülnék egy ilyen ajándéknak, mint ahogyan a bronzba öntött ujjlenyomatnak is örültem.

Remélem Dordzse lámát tényleg nem sértettem meg a semmi ceremoniális átnyújtásával – bár ő visszafogott ember, de hátha megérti a tréfát, és bizonyosan megérti, sőt értékeli a szimbolikus cselekedetet. Bár viselkedésében ezúttal felfedeztem furcsa vonásokat, de lehet, Skócia gyakorolt rá ilyen hatást. Talán Macbeth szelleme?

Meglepetésemre Antonio atya is magával vitte a kis üvegfiolát, benne a szörnylubickolós vízzel, ahogy ő mondta. Ha az nem is elegendő, hogy én rámondtam néhány fohászt, ő is biztosan ráimádkozik, igyekszik majd felhangolni a Loch Ness vizét. Aztán mielőtt nyugovóra tértem volna, még kinyitottam naplómat, és feljegyeztem az alábbiakat.

Végezetül

Mert milyen is a dolgok természete? Elmúlik minden. A kő belecsobban a vízbe és elsüllyed, a virág kifeslik, majd elhullajtja szirmát, a tűz kihuny, a szél elül, a víz megfagy vagy elpárolog. De vajon fölfedezted-e a csöppben a tengert? Lényük egy – víz ez is, víz az is. Összetételük egy – sós ez is, sós az is. A cseppben ott a tenger, ezt könnyű látni. De a tengerben is ott a csepp, ezt már nehezebb látni. Ehhez különleges látás kell, harmadik szemes látás. Az emberben is föl kell tudni fedezni az istenit, s az Istenben kell látni mindenkit. A látás így teljes. Az ifjak ragyogásában ezt az isteni szikrát lehet fölfedezni, a Teremtő inspiráló jelenlétét kell akarnunk fölfedezni. Mert ő ott van minden fa mögött. Fordítsd ki a követ a földből, és megtalálod alatta, nézz hátra, és előtted áll, tekints egy őszinte ember szemébe, s az isteni tekintet néz majd vissza rád. Az utolsó csodában is lásd meg a legelső csodát, a legkisebb teremtményben is lásd meg a Teremtőjét… 

78/2022
Rácz Géza