Ezüstfonál

Az ezüst és a lélek útjai

… amíg el nem szakad az ezüstfonál, 

és el nem reped az aranyedény,

amíg össze nem zúzódik a korsó a forrásnál,

és el nem törik a kerék a kútnál:

visszatér a por a földbe, ahonnan vétetett, 

s az éltető lehelet visszatér Istenhez, aki adta.

(Prédikátor könyve 12.6-7.)

Platón egy különös párbeszédben világítja meg véleményét két-két jelenséget illetően, amiket párokba rendez és egymásba átvezető folyamatokkal kapcsol össze. Példabeszédében az egyik páros jelenség az ébrenlét és az álom, a másik az élet és a halál.

Ébrenlét és alvás, élet és halál 

– Akkor tehát van-e ellentéte az életnek, miként az ébrenlét ellentéte az alvásnak? – kérdezte Szókratész.

– Kétségkívül.

– És mi lenne az?

– A halál.

– Ha tehát ezek ellentétes fogalmak, akkor egymásból származnak, s a kölcsönös eredet kétoldalú folyamata is megtalálható közöttük.

– Természetesen.

– Nagyon jó – mondta Szókratész. – Most mondok egy ellentétpárt, amit épp az imént említettem. Megnevezem az egymással ellentétes fogalmakat, s a köztük fönnálló folyamatokat is, te pedig mondasz egy másikat. Az én példám az alvás és ébrenlét, s állítom, hogy az ébrenlét az alvásból származik, az alvás pedig az ébrenlétből; a köztük lévő folyamat pedig nem más, mint az elalvás, illetve az ébredés. Kielégít ez?

– Teljes mértékben.

– Most pedig beszélj nekem az életről és halálról! – mondta Szókratész. – Elismered, hogy a halál az élet ellentéte?

– Igen.

– És egymásból is származnak?

– Igen.

– Mi történik akkor az élővel?

– Számolnia kell a halállal. (Platón: Phaidón XVI. Kerényi Grácia fordítása)

Ebben a szövegben nem szerepel az ezüstfonál kifejezés. Mégis ez az, ami megteremti a láthatatlan összeköttetést a világmindenség különböző szintjei, a test, az ember finomabb szerkezete és talán a mindenség szövete között. Az iszlám misztikában a világ köldökén áthaladó ezüst sodrony köti össze a mulandó és az örökkévaló világokat. Mintha ennek az ezüst összeköttetésnek két oktávjáról beszélhetnénk, egy szubjektív és egy objektív ezüstfonálról: ahogy az ember mikrokozmoszának különböző rétegei, fizikai és asztrális teste között, illetve a makrokozmoszban a mindenség szférái között teremtene összeköttetést.

De hogy miért ezüst ez az ezüst fonál, s mire való, és mi társítható még ehhez a finom összeköttetéshez, azt próbáljuk meg körüljárni. 

Az ezüst régóta kíséri az embert – vagy az ember keresi régóta az ezüstöt? Homérosz az Iliászban Alübé vidékét említi az ezüst hazájaként, Alübé pedig Szíria régi elnevezésének, Chalübiának felel meg. Egyiptomban fehér arany a neve – feltehetően az aranyat előbb ismerték, ehhez viszonyítva nevezték meg az ezüstöt. A könnyen megmunkálható fehéres fém értékmérőként, kincsképző anyagként, csereeszközként, de használati tárgyként is megjelent az ókori népek életében – s ilyen felhasználása a mai napig megmaradt. A XIX. században kapott szerepet a fényképészet kezdeteinél, majd az elektronikában és akár a gyógyászatban. Az ezüstnek azonban a szimbolikus jellegzetessége mindvégig megmaradt: fehérsége a Holdat idézi, jelzi a tisztaságot – fertőtlenítő hatása jól ismert – és a hűséget. Társítják a víz elemmel, a női princípiummal s az alkímiában az anyag, a materia prima érintetlen, egyszerű, nyers állapotával. A királyok féme az arany, a királynőké az ezüst, az élektron nevezetű ötvözet pedig a kettő 3:1 arányú elegye. 

Hajdanán az emberek drágakövekkel és nemesfémekkel ékesítették magukat, s az már a torzulás és dekadencia jele volt, amikor ezt kivagyiságból cselekedték. Ezüstöt azért érdemes hordani, mert ez a fém megidézi magasabb oktávját, a misztikus tulajdonságokkal rendelkező platinafémek egyikét-másikát, mondjuk a sokkal ritkább és jóval nehezebben megmunkálható palládiumot. Ugyanakkor az ezüst a szürkének magasabb oktávja, így egy szürke sálat akár palládium-stólának is tekinthetünk – minden a viselés módjától és a tudatosság fokától függ. Vagyis a nemesfém hajdanán nem csupán dekoráció volt, hanem misztikus jelentést is hordozott. Micsoda idők! Hiszen a régiek az időt sem években mérték csupán, hanem arany- meg ezüstkorban! Mi atomkorról és információs korszakról beszélünk, és ez sokkal nagyobb értékvesztés, mint az aranykorhoz képest az ezüstkor beköszönte – pedig azt a boldog idők hanyatlásának, hősies, de egyértelmű hanyatlásának tekintették. 

„Másodikul sokkal satnyább rend jött, az ezüstnép…

… amint felserdültek, s átléptek a mezsgyén,

már alig éltek arasznyi időt, azt is tele bajjal,

dőrén, mert egymás gőgjét nem tudta kivédni egy sem,

s már nem tisztelték a nagy isteneket sem” (Hésziodosz Munkák és Napok, 127–143)

Ovidius is hanyatlásnak tekinti a Jupiter uralta ezüstkort a régi idők szaturnuszi aranykorához képest. Tekintsük a világkorszakok egymásutániságát ezüstfonálnak, vagy aranyfonálnak? Az aranykorhoz képest az ezüstkor egyértelműen kevesebbet hozott, bár akkor talán még egy időbeliségben gyökerező ezüstfonálról beszélhetünk, de a következő korszak, a bronzkor esetében már szó sem lehet bronz-fonálról, legföljebb rézdrótról, ami úgy alakult ki, hogy két kapzsi ember belekapaszkodott egy rézpénzbe, s igyekeztek azt magukhoz húzni a másiktól. A vaskor jellegzetességeiről ne is beszéljünk, az végletes értékvesztést hoz, mert a viszály és nézeteltérések korszaka. 

Ha a makrokozmosz eseményei és tényei között mégis elfogadjuk egy ezüst időfonál létét, akkor annak térbeli párja lehet a Tejút ezüstfolyamként történő értelmezése, ami a muszlim hagyományban és Kínában is megtalálható. Mellékesen a kínai jin írásjegy egyik jelentése a sok közül általánosságban fém, ezen belül pedig különösen az ezüst. 

Az sejthető, hogy Argentína elnevezése az ezüsttel kapcsolatos. A megnevezés spanyolul ezüstös-et jelent, s a latin argentum, ezüst szóból származik, amit a hispán hódítók a bőséges ezüstforrások miatt adtak a területnek.

Strasbourg eredeti latin elnevezése kevésbé ismert. Eredetileg a település neve Argentoratum, avagy Argentaria volt. Hadd idézzük Ipoly Arnold okfejtését: „Krónikáink már Attila hadjáratai közt felemlítik szinte, mikép a hadának ellenálló Argentoratum városát falainak lerombolásával Strassburg, azaz utak városává teszi. „Attila ostrommal bevette Strasburgot, s miután falát különböző helyeken lerombolta, hogy minden ide érkezőnek akadálytalanul szabad út nyíljék, igen keményen megparancsolta, hogy az ő életében annak falát ne építsék fel, s hogy a város neve ne Argentina, hanem Strassburg legyen azon utak nagy száma miatt, melyeket falába nyittatott. »Argentinánál … lerombolván a falakat … Strassburgnak nevezte el, hogy ki menni akar arra, minden népnek legyen útja.« (Ipolyi Arnold, Magyar mythologia Pest, 1854.)

Ettől a makrokozmikus, illetve geográfiai-történeti objektív távlattól térjünk vissza az ember szubjektív mikrokozmoszához. A neoplatonista Jamblikhosz a magasrendű, tiszta mágia-teurgia műveleteit dicsérve kijelenti: „Mindennek nagy orvossága [a mágia] … Sem nem ered, sem nem szorítkozik a testre vagy szenvedélyeire, az emberi vegyülékre vagy összetevőire, hanem mindenben magasabb isteneinktől származik” (De Mysteriis, 100. old. 10-19. sorok). Ezt az összeköttetést nevezik a magyarázók ismét csak ezüst fonálnak, amely az emberben lakozó isteni szikrától az őseredeti isteni tűzig terjed. 

Ha pedig az emberi egyed vonatkozásában keressük az ezüst fonalat, akkor azt egy finom energia-csatornaként értelmezhetjük. 

Az ezüstfonál

Így az aura látható a fizikailag öntudatlan, haldokló személy körül, aki fizikai testén kívül van, felette lebeg, de azzal összekapcsolja egy erőáramlat, ami kellemes, ezüstös fénnyel csillog. Ez az áramlat a fizikai és a finom fizikai testek fejei között folyik, így kötve össze azokat. Ameddig ez az áramlás fennáll, addig lehetőség van a fizikai ébredésre. Ha megszakad, mint a halál pillanatában, akkor nincs többé lehetőség a visszatérésre. A látszólagos feléledés esetei valójában újraébredések olyan testekben, amelyek nem voltak halottak. (Geoffrey Hodson: A halál kapuján át, Magyar Teozófiai Társulat, 2003, ford.: Solymos Béláné)

Ahogyan Platón is fejtegette, az élőnek számolnia kell a halállal. Amíg a finomabb alkatunk –  nevezzük asztrális testnek – összeköttetése nem szakad meg a hús-vér testi burokkal, addig egy bizonyos eltávolodás után is visszatér ahhoz. A halál során ez az összeköttetés véglegesen megszakad. 

A fonál elszakad

A haldokló személy ideiglenesen visszatérhet testébe, és szemét kinyitva láthat jelenségeket a túlsó világból, említést tehet olyan emberekről, akik fizikailag nincsenek jelen. Ha elérkezik a halál tényleges pillanata, az ezüstfonál elszakadni, és az ember maga felemelkedni látszik, mintha felszabadult volna valamiféle gravitációs vonzás alól. … a pillanat eljön, a fonál elszakad, az ember megszabadul testétől, és többé nem ébred fel benne. A halál jelei megjelennek, földi élete bevégeztetett. (Geoffrey Hodson: A halál kapuján át, Magyar Teozófiai Társulat, 2003, ford.: Solymos Béláné)

Az ezüst fonál végérvényes megszakadásával más szellemi hagyományok is foglalkoztak. Amikor megszakad az összeköttetés a hús-vér test és a finomabb asztrális test között, a manicheus hagyomány szerint is kiszabadul a lélek a test börtönéből. A Gonoszt megtestesítő Ahrimán, a kísértő rabságából szabadulva a lélek visszatérőben van a fény világába, Ahura Mazda közelébe.

Az erényes ember lelke örvendezve szabadul ki

Ahrimán bús rabságából, s Ohrmazd közelségébe jut,

Dicsősége előtt hódol, s örvendezik az életnek. (Dátasztán-i dénik 19:6.)

A manicheizmus alapítójának, Máninak tanai ötvözik a Közel- s a Távol-Kelet számos tantételét, így szerinte a szabadulás a születések ismétlődéséből, a szamszára körforgásából történő szabadulás. Máni határozott különbséget tesz az Istenhez visszavezető utat járók, s az anyag világában gyökerező lelkek között, akik fölött Ahrimán gyakorol hatalmat, s az ismétlődő megszületések poklába taszítja őket:

Akik a világ mélységeibe kényszerülnek alászállni, Ahrimán rabszolgái, börtönben sínylődő rabjai. Ahrimán könyörtelen úr, kegyetlen herceg. Épp azokat sanyargatja, akik a rabságában élnek. Megragadván őket megrontja szépségüket, ahogy a világhoz láncolja őket, s az ismétlődő megszületések kegyetlen körforgásába és sötét pokolra veti őket. (Manicheus példabeszédek, Bruchstücke manichäisch-parthischer Parabelsammlungen 284.)

Egy további párthiai töredék a sötétség gonosz hercegének mesterkedéseit és a lelkek fölött gyakorolt hatalmát mutatja be. Van, aki már szabadulófélben van, mások adósságukat töltik, megint mások könyörtelen rabságban senyvednek bűneik fejében. A Kísértő őrhelyén megvizsgálja az elébe kerülő lelkeket. Mikor valaki odajut,

…megragadja őt, s reá parancsol: „Előbb fizesd meg adósságodat, amivel e birodalomnak tartozol! Ha leróttad, mehetsz, amerre akarsz.”

Ám akik már szabadok, s nem tartoznak semmivel ama birodalomnak, biztos léptekkel és rettenthetetlen szívvel hagyják maguk mögött az őrposztot, s a Gonosz nem tud ellenük tenni semmit. Amely birodalomba ők tartanak, ott a Gonosznak nincs hatalma… s ők megnyugszanak az örök békességben és boldogságban. 

A raokik azonban kényszerűen a Gonosz urat szolgálják. Amikor pedig a sötétség gonosz hercege megsejti, hogy rabjai menekülni szeretnének, láncra veri őket s tagjaikon még szorosabbra húzza kötelékeiket, úgy vonszolja őket a vaksötét tömlöc mélyére, ahonnan aztán nincs menekvés, nem lelni kijáratot. (Manicheus példabeszédek, Bruchstücke manichäisch-parthischer Parabelsammlungen 289-91.)

Mindez ideig még nem beszélhetünk az ezüst fonál – ebben az esetben az anyagi rabság szimbóluma – megszakadásáról, hiszen ezek a lelkek az anyag világának rabjai. Talán az elsőként említett, szabadulófélben lévő lelkek szaggatják ezt a köteléket, mivel ők már a szabadságra törekszenek, a világ vonzása és a test rabsága rájuk már nem érvényes. A fenti történet szimbolikus megfejtését a szöveg további szakasza adja meg, a hagyomány szerint közvetlenül Máni szavai, tanítása szerint:

Az őrhely, ahol megragadják a lelkeket nem más, mint az ember hús-vér anyagi teste. A szabadulófélben lévők már hallják az Igét, elfogadták és hűségesen követik az én utamat. Amíg csak le nem vetik anyagi testüket, mindvégig hűségesen kitartanak tanításaim mellett. Az a világ, ahová ők tartanak, s ahol Ahrimánnak nincs hatalma, a Paradicsom. Örök béke és nirvána honol ott, s nincs ott egyetlen bűnös sem.

A rabságban sínylődők [nem tanúsítanak érdeklődést az Ige iránt, s nem akarják követni az én utamat. Ahrimán áldozataként szörnyű kínzásokat kell elszenvedniük tőle, s végül újra a megszületések láncolatába taszítja őket.]

Az adósok ugyan hallják a jótevő igaz igéjét és sóvárognak is utána, de még nem képesek mindenestől meghaladni s kiirtani bűneiket. Ám örömüket lelik az Igében s az erényes lelki cselekedetekben… Egyeseknek rengeteg adóssága halmozódott föl, másoknak alig maradt valami kis tartozása. (Manicheus példabeszédek, Bruchstücke manichäisch-parthischer Parabelsammlungen 293-95.)

Három kategóriáról beszél tehát a forrás: a szabadok, a rabok és az adósok csoportjairól, mind a felhalmozódott karma vonatkozásában értendő. Aki már szabad a test rabságától és a karma kötelékeitől, a szabad világba jut, az adósok törekszenek és a tan szellemében egy karmát fölemésztő életet folytatnak, míg a rabok egyáltalán nem törekszenek a szabadulásra, s őket kíméletlenül fogva is tartja a rendszer.

A szabadulófélben lévők helyzetének érdekes analógiáját találjuk az indiai titkos tanításokban is. Nem véletlen, hiszen az út, a fölfelé, a megvilágosodás kifejezések ősidőktől fogva a szellemi emelkedés, a viszonylagos világtól való szabadulás, a tökéletesedés szinonimái. 

A Kausítaki-upanisad idevágó szakasza az üdvösség útjait ismerteti. Az indiai hagyomány alapvetően két utat említ a lelkek számára: az ősök útja visszatérít a földi születésbe, az istenek útja pedig az örök üdvösségre vezet. Az előbbi esetben a Hold ideiglenes állomást jelent a lelkek számára, míg az istenek útján a Napkapun át az öröklétbe jutnak a lelkek, mondhatjuk az ezüst fonalat elszakítva az aranykapun keresztül jutnak a tökéletességre. 

Az ősök útjának bemutatása nagyon hasonló a fenti manicheus szöveghez, itt is szerepel az állomás és a kérdés emblematikus mozzanata, bár a szöveg további részletekkel is kiegészül.

– Bizony, akik eltávoznak e világról, valójában mind a Holdba jutnak. Korai (fényes) félidejében életerejükkel táplálkozik, későbbi (árnyas) félidejében pedig megszületésre kényszeríti őket. A Hold a mennyek világának kapuja, s aki [a kérdésére helyesen] válaszol, azt átereszti [hadd emelkedjen a magasabb világokba], de aki nem válaszol néki, azt esővé változtatván a földre zúdítja. … Amikor aztán (újra) odaér, megkérdi tőle: „Ki vagy te?”

A kérdésre talányos választ kell adni: „Te vagyok én!”, hivatkozva a Holdra mint a lelkek menedékére, az időmérőre, az évszakok urára. A talányos felelet az azonosság, az egylényegűség megemlítése, s ha ekként helyesen válaszol a lélek, a Hold átereszti őt. Máskülönben vissza kellene térnie a földi születéshez, s ez a kényszer manicheus szöveg rabjainak helyzetéhez hasonló körülményekről árulkodik. Aki megválaszolja a kérdést és átjut, Brahman transzcendens birodalmába kerül – ez megfeleltethető a Nirvána-Paradicsom gondolatával. A titkos tanítások eme változatában nincsen szó a törekvőkről, a manicheus szöveg adósairól, akik még nem érték el a tökéletességet vagy szabadságot. 

Hogyha a lelket az anyag rabságában tartó Ahrimán párhuzamát keressük az upanisadokban, azt az anyagi testben, annak késztetéseiben lelhetjük meg. 

„A test bizony mulandó, a halál martaléka, mégis otthona a halhatatlan, testetlen léleknek. A testet öltött lelket a gyönyör és szenvedés tartja rabságban. Nem menekül a gyönyör és szenvedés rabságából a testet öltött. De a testetlent bizony nem éri gyönyör és szenvedés.” (Cshándógja-upanisad 8.12.1.)

Az üdvösségre jutott lélek – akár csak a szabadok Máni példabeszédében – kikél utolsó testéből, a legfőbb fénybe jut, s elnyeri eredeti helyzetét. Ez azonosítható a paradicsomi állapotok elérésével. Ekkor hangzik el a tökéletességre jutott lélek hálaéneke:

„A sötétből a sokszínűbe jutok, a sokszínűből a sötétbe. Ahogy a paripa rázza meg sörényét, lerázom magamról a bűnt és megszabadulok, ahogy a Hold szabadul ki Ráhu torkából. Levedlem a testem, s megtisztult lélekként Brahman nem-teremtett világába jutok, igen, oda jutok.” (Cshándógja-upanisad 8.13.1.)

Ez a szakasz hasonlóan talányos megfogalmazásokat nyújt, mint a manicheus szöveg. Az első mondat éles különbséget tesz a sötétség és a színpompás közeg között, s a sötétség a szív zugára utal – ez a lélek lakhelye a testben – a színpompa pedig Brahman transzcendens világára. A ló szimbolikus állat, mert nem csupán kultúra-formáló jószág, hanem a teremtés bizonyos titkainak letéteményese is. Az ind mitologikus csillagászat szerint a holdfogyatkozást Ráhu démon okozza, aki felfalni igyekszik a Holdat. A hálaének ugyanakkor elszánásként, eltökélt kijelentésként is érthető. 

Ezüst, arany, Hold-világ és a Nap aranykapuja, sötét zug és színpompás közeg – sokféle szín szerepel az említett forrásokban. A fény-szimbolika azonban áthatja egész vizsgálódásunkat. Az ezüstfonál megszakadását ugyan szó szerint nem említik az upanisad-források, ezzel szemben egy kolorikus szimbológiát igen. A halálnak, pontosabban a test elhagyásának mozzanatait tárgyalja az alábbi szövegrész, egyértelmű kapcsolatot említve a test misztikus érhálózata, a megtisztulást feltételező megvilágosodás, valamint az istenek útja között. Az égi világ és az ember lelke között a fény biztosít összeköttetést.

„Ami a szív csatornáit illeti, vörösesbarna, fehér, kék, sárga és vörös finom szövetűek. A Nap fennen bizony, vörösesbarna, bizony fehér, kék, sárga és vörös.

Miként egy hosszú út köt össze két települést, azt, ahonnan indul, s azt, ahová érkezik, úgy a napsugarak is két világot járnak be, emezt, és amazt. A Napból sugárzanak ki és behatolnak e csatornákba, illetve a csatornákból indulnak, és a Napba olvadnak.” (Cshándógja-upanisad 8.6.1-2.)

A fény útja akkor járható be, hogyha élete során az ember a szent erények gyakorlásának és a kegyelemnek köszönhetően megtisztult minden anyagi vonástól – azaz legyőzte a test, az elme, a karma, az anyagi kötőerők és a káprázat összes késztetését. Ez a helyzet megfeleltethető a manicheus szöveg szabadulófélben lévő lelkeinek helyzetével.

Ebben a tiszta állapotban a léleknek elcsöndesülnek érzékszervei, s mivel a fény által tökéletessé vált, bejut a szívcsatornákba. A szöveg szerint százegy csatorna ágazik el a szívből, ezek egyike a fejtető misztikus nyílásához vezet. Amikor a lélek elhagyni készül testét, a szervezetet behálózó csatornákon halad keresztül. Aki a fejtetőre vezető csatornán halad, az az öröklétbe megy. Az ezüstfonálra, illetve a hús-vér test és az asztrális test eltávolodására utalnak a további idézetek:

„Mikor aztán elgyöngül az ember, a körötte ülők mondogatják: „Megismersz, megismersz?” Amíg nem távozik el testéből, addig megismeri őket.

Ám amikor távozik testéből, ama sugarakon halad fölfelé, vagy az óm mantrán meditálva. Míg elméje felmondja a szolgálatot, a Napba jut, mert az a világ kapuja – bejárat a bölcsnek, zárt ajtó a tudatlannak.” (Cshándógja-upanisad 8.6.4-5.)

Ez a titkos tanítások egyik beszámolója a halál utáni útról. A halálra készülődéssel további feladatok is együtt járnak. Amikor például egy férfiember érzi halála közeledtét, ajánlatos elrendeznie dolgait, és egész élettapasztalatát átörökítenie a fiára. A fiú nemcsak azt viszi tovább, amit atyjától a világban megörökölt, hanem szellemi hivatását is. Szanszkrit nyelven a fiú putra, vagyis pokolból szabadító, tehát atyja esetleges hibáiért is helyt tud állni. Ezért a haldokló apa ünnepélyesen utódjának, műve továbbvivőjének nevezi ki a fiát. 

Az átörökítési szertartás részleteit a Kausítaki-upanisad mutatja be (2.15.)

Az apa hívatja fiát, aki megöleli atyját vagy helyet foglal előtte. A testkontaktus nem csupán egy szeretetteljes üdvözlési forma, mert misztikus módon az energiák átadásának módja. Ezután az atya szóban is átruházza fiára a teljes anyagi és szellemi örökségét: néki adja a szavait, az erejét, az érzékszerveit, a tetteit örömeivel s bánataival egyetemben, a nemzőerejét, sőt, a gondolatait és bölcsességét is. Ezeket a fiú rendre elfogadja. Az átörökítés végső tárgya az életerő, aminek elfogadásával de jure végbemegy az apa halála. Végezetül érzékeny búcsút vesz atya a fiától:

Ezzel (a fiú) jobbra fordul és kelet felé indul. Atyja utána kiált:

– Hírnév, a lelki tudás ragyogása és dicsőség kísérjen téged!

Mire a (fiú) visszanéz bal válla fölött, s szemét kezével vagy ruhája szegéjével eltakarva szól:

– Kívánom, juss a mennyekbe, s teljesüljön minden kívánságod!

Az átörökítés valóságos beavatási szertartás. Az élet mélységesen pozitív szemléletét tükrözi, mikor is a földi élet realitásai nem hátráltatják az élet végső célját, az ember lelki törekvéseit. Amikor aztán az atya meghal, illő módon utolsó útjára bocsájtják. 

De mi történik akkor, ha mégsem halálozik el? Amennyiben felgyógyul, fia felügyelete alatt kell élnie, vagy kóbor aszkétaként zarándokolhat. Vagyis az átörökítés végérvényes, ezzel a szertartással az atya kiiratkozik az élők sorából, mondhatjuk, megszakad az ezüst fonala, még ha fiziológiásan tovább él is. 

A lélek és a test természetes összeköttetésének erőszakos meglazítása, az elevenek megbetegítése, szemmel verése, átkozása egy időben nagy divat volt. 

Varázs-elegy

Aztán a szerelmi varázs avagy a gyűlölet-varázs végett, avagy a hívek testének betegítése avagy épen meghalasztása végett különb s különbféle porokat, kencéket, íreket és kenőcsféléket, aztán faggyú gyertyákat használtak, az alábbi öszvetevőkből elegyítve: démonoknak áldozott kakasbél, szörnyű férgek, meg nem nevezhető ír-füvek, holt ember körme, kereszteletlen elholt fiúcskák haja, agyveleje meg viaszkolt halotti leplének nyesedékei, meg mindenféle más undokságok öszvefőzve mágiai varázsigék mormolása mellett, gonosz ráolvasásokkal elegyesen, mely tüzet tölgyfatuskóból gerjesztvén lefejezett tolvaj koponyájából való edényben kotyvaszták.” (A Kilkenny-béli dáma Alice Kyteler boszorkány mágikus varázs-elegyének receptúrája az Úr 1324dik esztendejéből; John D. Seymour: Irish Witchcraft and Demonology 1913)

Volt idő, amikor boszorkány-szemmel nézték a világot, s ha a sötétbe azt kiáltod: Démon!, könnyen valóban egy démonnal találod szembe magad, legalább asztrális síkon. Vagy azt kiáltod: Szenvedés!, s ami visszhangként ér téged, az valóban szenvedés lesz. Ma is hasonló szentenciákat kiált az ember, az emberiség a sötétbe – és ezzel meginvitálja a maga teremtette démonokat, a maga keltette visszhangot. 

A spin olyan fogalom, amely régóta ott lebegett a tudományos szóhasználatban, s érlelődött sokáig a kibontakozása és relevanciája. A részecskefizika szakkifejezése, ami a XX. század eleje óta ismeretes. A spin az elektronok saját belső impulzusmomentuma, olyan belső vonzás, amit nem lehet pályamozgásként vagy saját tengely körüli forgásként értelmezni.

Két kutató, Gousmith és Uhlenbeck vezette be 1925-ben a spektrumvonalak finomszerkezetének értelmezése végett. 1927-ben mások kísérletileg is kimutatták. Ezüstatomok (!) keskeny nyalábját vezették keresztül egy erősen inhomogén mágneses téren, majd üveglemezen láthatóvá tették az eredményt. Az ezüstatomok nyalábja felhasadt a mágneses térben s az ezüstatomok vegyértékelektronjainak spinje a nyaláb középvonalától pozitív, illetve negatív irányban egyenlő távolságra tért ki. Ez az iránykvantálási kísérlet. 

Rendben, eddig a részecskefizikai kísérlet. Transzponáljuk a történetet a fizika síkjáról a metafizika síkjára – bármilyen vakmerő kísérletnek tűnjék is ez.

A spektrumvonalakat feleltessük meg a sorspályákkal. Az ezüstatomok nyalábja az ezüst fonál, amivel e lélek kötődik a testhez. Az inhomogén mágneses tér egyenlő a földi, testi létezéssel, ahol a szamszára gyanánt sokféle, inkonzekvens hatás-impulzus éri az ezüst fonalat. Az üveglemez a életfilm összegzése, a leélt élet végső egyenlege, ami láthatóvá teszi, mi történt az élet során. 

A lélek vagy spirituális szubsztancia alászállása a testvilágba önmagában is eredményez hatásokat, de most maradjunk annál a megfogalmazásnál, hogy kialakul ez a finom ezüst fonál a lélek és a test között. Ennek a fonálnak sok-sok összetevője közül emeljünk ki kettőt, az életenergiát (prána) és a szeretet-energiát (préma). Ha a testi lét ezüst fonalát, ezt a különös nyalábot keresztülvezetjük a szamszára világán, ezen a fluktuáló mágneses impulzus-mezőn, ahol ezernyi behatás éri a testet öltött lelket, akkor mondhatjuk, végbemehet a hasadás. És még ne a test és lélek párosának a fizikai halál beálltával megvalósuló szakítására gondoljunk, hanem csak arra, hogy a létfonál – amit a tudatosság tart össze s vezet reagáló módon keresztül a cselekvés mágneses mezején – elemi összetevői, az életerő és a szereteterő elválhat egymástól. Ha drámaian és egyben líraian fogalmazunk: szeretet (ánanda) nélkül nincs értelme (csit) az életnek (szat); azaz érzelmek nélkül még a tudatos lét is üres. Amikor így, a szamszárai lét befolyásainak hatására elválik az élet és a szeretet, vagy elszakad egymástól a tudat és az érzelem, a fej és a szív, az ész és az emóció, akkor tragikus meghasonlottságba kerül az ember. Szélsőséges esetben a fonál két alapkomponense végképp elválik egymástól, elszakad az ezüstfonál, vagyis az embert az esze máshová viszi, mint a szíve. Ez a meghasonlottság a Rámájana egyik vezérmotívuma, mikor is Ráma királyfi (az értelem) és hitvese, Szítá (az érzelem) egy drámai nőrablás eredményeképpen elszakadnak egymástól. Ezzel áll elő az a benső és külső meghasonlottság, amikor a maszkulin értelem elveszti érzelmi kiegészítőjét, vagyis már nincs kiről gondoskodnia, s ekként az érzelmek észvesztő módon valóságos száműzetésbe és tényleges emocionális rabságba sodorják. 

Érzelmek nélkül még a tudatos lét is üres.

Ilyen a közönséges lélekszikra spirituális spinje is, amikor a szamszára mágneses terének befolyása nyomán beáll a szakadás, ami felér a nukleáris maghasadás pusztító energia felszabadulásával, egy atomvillanással. Ez a pusztító energia ugyanakkor teremt is: megteremti az elmúlás gondolatát, a halál félelmét. Az örök lélek számára a halál természetesen nem létezik, a hasadás, az isteni harmónia birodalmából történő elszármazás azonban megteremti ezt az illúziót. A szellemi atomvillanás azonban valós tényezőt nem képes létrehozni, csak káprázatot teremt. Ezért idegenkedik minden élő az elmúlástól, mint tőle természetszerűleg idegen jelenségtől. 

Ezt a hasadást csak az egyesítés képes kompenzálni… A történet szerint Ráma kiszabadítja Szítát, az értelem és érzelem újra egyesül, visszaáll a rend. Ekkor az elválásnál nagyságrendileg nagyobb energia szabadul fel: az atombomba helyett a hidrogénbomba fúziós energiája szabadul fel. Ez pedig képes az elidegenedett lelket a mulandóság káprázatából visszaröpíteni az eredeti, természetes, örök közegébe. A hal a vízben szabad, a parton csak rab… A közeg a fontos. 

Spin – fordulat, kitérés… Mely irányba térít ki bennünket az ideális pályáról a szamszára magnetizmusa? Vajon sikerül-e a lelki gyakorlatok erejével kompenzálni a hasadást, visszatalálni a lelki közegbe? Mit olvashatunk le a megjelenítő ernyőről?

Az bizonyosnak tűnik, hogy egy élettartamon belül érvényesül egy finom, láthatatlan háló, amely sokkal jobban összetartja a mindenséget, mint a látható fonalak. Logikus volna föltételezni, hogy a láthatatlan háló életeken, születéseken és halálokon keresztül is érvényesül. A láthatót kötik a világ törvényei – tér, idő, karma, információ – de a láthatatlant nem, sőt, inkább e láthatatlan háló szüli a teret, ennek szemein keresztül pereg az idő, ennek csomói jelentik a karma szövevényt, s így igazgatja mindenkinek a lépteit a saját sorsa beteljesedése felé. Ez a láthatatlan háló birtokolja azt az információt vagy tudást, amivel ki lehet törni a kelepcéből. Ha sikerült hálót dobni a legerősebb gladiátorra, magatehetetlen jószággá válik. És az ember nem erős gladiátor, hanem egy eltévedt vándor. Nos hát: szabadulás vagy szabadítás? Az utóbbit magasztosabbnak szokták tekinteni, tartsuk mi is ezt becsesebbnek, és ennek fényében a saját kis életünk is nemesebb lesz. 

Végezetül Platón fejtegetésének folytatásával zárjuk a sort. Jóllehet a halál végérvényesen megszaggatja az ezüst fonalat, de mi történik a halál után? 

Újjáéledés

– És mi lesz a halál után? – kérdezte Szókratész.

– Be kell ismerjem – élet.

– Tehát, kedves Kébész, az élőlények és emberek éltek előzőleg?

– Nyilvánvalóan.

– Akkor pedig a lélek mindig, a túlvilágon is létezik.

– Úgy tűnik. 

– Ebben az esetben az egyik folyamat, a halál egészen nyilvánvaló, nemde?

– Igen, nyilvánvaló. – válaszolta Kebész.

– Nos, mit tegyünk? Hagyjuk ki a másik folyamatot, hagyjuk tisztázatlanul a természet törvényeit ezen a ponton, vagy nevezzük meg a halállal ellenkező folyamatot is?

– Nevezzük meg azt!

– S mi az?

– Az újraszületés. (Platón: Phaidón XVI. Kerényi Grácia fordítása)

79/2023
Erdei Levente