Áldozathozatal

mint lelki gyakorlat

 „…áldozat nélkül sohasem élhet az ember boldogan ezen a bolygón vagy ebben az életben, még kevésbé a következőben.” (Bhagavad-gítá 4.31.)

A világkorszakok mindegyikének megvan a maga előírásos folyamata, lelki gyakorlata, amely domináns módon jellemző, és leghatásosabbként ajánlatos. Az ezüstkorban ez a módszer az áldozatok bemutatása. 

Az áldozat eredendő emberi tevékenység. Nap mint nap áldozatot hozunk, leggyakrabban saját céljaink elérése érdekében, vagy szűkebb-tágabb környezetünkért, erkölcsi eszményeinkért, vagy egyenesen lelki céllal. 

Szinte mindegyik archaikus nagykultúrában központi szerepet játszott az áldozathozatal. Közös vonás ez az embernek a szakrálishoz fűződő viszonyában, közeledésében. A kínai Li-ki szertartáskönyv szerint az áldozatosság nem kívülről jő, hanem a szívben születik, belülről irányul kifelé, és csak a bölcs képes feltárni az áldozat értelmét. Ezek szerint az áldozatosság elválaszthatatlan az emberi mivolttól.

Az áldozat szertartásos cselekmény, amely a természetfölötti hatalom, Isten felé irányul. Különböző lelki folyamatok, vallások más-más jellegű áldozatokat írnak elő. Ez a skála a feláldozott dolgok jellegétől a kultikus rituációkon át az áldozatban megfogalmazódó eszményekig rendkívül széles. Elég csupán az inkák véres emberáldozataira, vagy az ószövetségi égő- és állatáldozatokra gondolni, amik ijesztő kultusszá emelték az erőszakot. Ezzel szemben a legjámborabb áldozatok közé tartozik egy-egy szál virág vagy a füstölőszer, amit a templomok oltárán ajánlanak fel.

Definíció szerint áldozatnak az az Istennek szóló valóságosan létező felajánlás tekinthető, ami a hódolat kézzel fogható megtestesítője, amit bizonyos rítusok közepette ajánlanak fel, és aminek célja az istenes szolgálat. Az arra feljogosított személy – pap, mágus, táltos, stb. – kötött formaságok szerint kivonja a felajánlás tárgyát a profán körből, és odaszenteli Istennek. Az átminősítés gyakran elpusztítás, vérontás, tűzre vetés vagy kiöntés, földre locsolás révén megy végbe, szimbolikusan azonban legfőképpen az ember Isten iránti önátadásának, odaszentelődésének a jelképe. Az áldozatok célja lehet engesztelés, bűnoldás, kérés, vagy a hála, s a tiszta dicsőítés, illetve a világ rendjének szolgálata. 

Az áldozathozatal mint kultikus cselekmény szerte a világon megtalálható, a legősibb vallásos kultuszokban is. Indiában, Kínában, Egyiptomban, Perzsiában és Dél-Amerikában, a Közel-Kelet kultúráiban, a görög-római antik világban és később a kereszténységben is egyetemlegesen jelenlévő az áldozathozatal. Mi most elsősorban az indiai áldozatkör részleteivel foglalkozunk.

Az áldozat ontológiája

Honnan ered az áldozat, mint cselekmény? Mi a magyarázata a rituális áldozatok hajdani elterjedésének? Miért hatja át az indiai gondolkodásmódot az áldozatosság az ősidőktől kezdve a mai napig?

Az áldozat eredete a kozmikus ősidőkre, a teremtés kezdeteire nyúlik vissza. A Rig-véda egyik himnusza, a Purusa-szúkta Isten-áldozatról beszél (Rv.10.90.1-16.). (Lásd: Kagylókürt 47. Orientáció, Távlat: Istenáldozat, 50-53. o.)

A Purusa-szúkta valójában egy áldozati rítus leírása, melyben Purusa, a kozmikus formát öltő teremtő Isten önmagát teszi meg áldozatnak, s ezzel az ön-feláldozással szolgálja a világ keletkezését, működését és javát. Így tölti be a mindenséget a világot átható Visnu-Purusa. Vagyis a világ létének záloga és működési elve az áldozathozatal. A világ előmeneteléhez azonban az ember részéről is áldozatosságra, önfeláldozásra van szükség – ezt is sejteti a Purusa-szúkta, mint minden áldozat ősmintája.

A Bhagavad-gítá tételesen kijelenti, hogy az ember boldogulásának záloga az áldozathozatal. Az emberek által meghozott áldozat szükséges része a kozmikus energiák áramlásának: a felajánlás táplálja a létezés magasabb síkjait, s így szolgálja a mindenség egyensúlyát. Ennek fejében nem marad el a gondoskodás az emberről: siker, bőség, biztonság, utódok és végül az üdvösség formájában remélhet áldásokat.

Ha a mindenség létének ennyire elidegeníthetetlen összetevője az áldozat és az áldozatosság, akkor nem meglepő, hogy mind az égi és természeti rendnek, mind az emberi életnek a mozzanatait áldozatokkal kell megszentelni.

Az embernek általánosságban úgy kell élnie, hogy tettei Visnunak, az áldozatok végső haszonélvezőjének szóló felajánlásnak számítsanak. Az ilyen áldozatos szellemben élt élet nem kötöttséget eredményez, hanem a szabadulás felé vezet. Az élet = áldozat eszmének részletes kimunkálása az a védai áldozatkör, amely az élet szinte valamennyi területét átfogja. Így áldozati ceremónia kíséri a fogantatást, a megszületést, az elválasztást, a tanulmányok kezdetét, a házasságkötést és az elhalálozást is. Az emberi élet szakaszai mellett az egyéni fogadalmak vállalását, aszketikus gyakorlatokat, a spirituális beavatás lépéseit is áldozati rítus pecsételi meg. A családi élet mozzanatain túl az áldozatok társadalmi szerepet is betöltenek. Áldoznak a falu védelméért, a termés bőségéért, a természeti istenségeknek vagy az ősök szellemének. Ismeretesek a napjárással vagy a holdfázisokkal kapcsolatos áldozatok, az ünnepeket megszentelő áldozatok, sőt ártó, megtorló szertartások is, mint a Mahábhárata nevezetes kígyóölő áldozata. A társadalmi események közül politikai, sőt szakrális hatalmi szertartás a királyok felkenését szolgáló áldozat (rádzsaszúja), vagy a területfoglalást, a hatalom kiterjesztését szolgáló lóáldozat (asvamédha).

Hémádri muni XIV. századi szertartáskönyve nem kevesebb, mint kétezer szertartás megrendezését írja elő egy esztendő során!

Az áldozati szertartás hasonlít a zarándoklathoz. Itt is, ott is az átjutás, a magasabb valósághoz történő kapcsolódás a lényeg. Egy zarándokhely gázlóként, vagyis átkelőhelyként (tírtha) szolgál az oda látogatók számára, és az áldozati szertartás is összeköttetést teremt a lét különböző dimenziói – a földi valóság és az égi rend – között. Az isteni-ontológiai és az emberi-praktikus oldal összekapcsolását tükrözi a kijelentés a Rig-védából: „Ez az áldozat a világmindenség, az oltár a köldöke”.

Ez a kijelentés különös térszemléletet tükröz: a mindenség közepének tekinti az áldozati térséget, azt is mondhatjuk, a világ fókuszába helyezi az áldozatot és így az áldozókat is. A térbeliség mellett az áldozatok elmélete az időtényezővel is foglalkozik. B. G. Tilak szerint nemcsak egy-egy kitüntetett időpillanatot tekintettek az áldozatok megrendezésére alkalmasnak, hanem az egész esztendőt azonosították az áldozatkörrel. Az időmérés vonatkozásában egyszerre voltak tekintettel a csillagok mozgására, az évszakok váltakozására és a civil időszámításra. Az időszemlélet legfontosabb része az áldásos időpontok, időszakok kitűzése volt. A Nap északi pályáját, vagy felsőbb útját (uttarájana) tekintették az áldásos periódusnak. Ez a világosság útja, egyben az istenek útja (dévajána), ami üdvösségre vezet és végérvényes megoldást jelent a világi lét problémáira. Ezzel szemben a Nap déli pályája (daksinajána) az ősök útja, ami csak ideiglenes áldásokat nyújt. Ezért volt fontos az évkezdet meghatározása. Az északi út kifejezést kétféleképpen értelmezték. Amikor a Nap mozgásának északi irányát értik rajta, akkor a téli napfordulótól számítják az évkezdetet, amikor pedig a Napnak az egyenlítő fölötti pályájaként értelmezik, akkor a tavaszi napéjegyenlőség idejétől számították. Ám akárhogy is értelmezzük a Nap északi pályájának időszakát, a tavaszi napéjegyenlőségtől a nyári napfordulóig tartó periódus mindenképpen áldásosnak számít, ilyenkor érdemes szertartásokat szervezni.

Az áldozat morfológiája

Az élet szinte minden részletét átfogó áldozatkör biztonságot nyújt gyakorlóinak, azt tükrözi, hogy rend van a világban, s az áldozatok révén kieszközölhető a remélt eredmény vagy áldás. Ennyiben az áldozat mint eszköz a mágikus világképnek a része, mikor is az ember abban a meggyőződésben él, hogy cselekedeteivel befolyásolni tudja a világ menetét. Az áldozatnak kozmikus erőt tulajdonítanak, a fölajánlások és a mantrák bekerülnek a mindenség információs-tudati mezejébe. Ezért is nélkülözhetetlen az áldozat részleteinek pontos meghatározása: a szertartás helyszínének és idejének kitűzése, részleteinek, kellékeinek tisztázása, szereplőinek feladatköre, az elhangzó imák és mantrák mind előmozdítják az áldozat sikerét. A hibák, hiányosságok késleltetik a szertartás sikerét, vagy akár fordított eredményt hozhatnak. Ezért az áldozati rítus részletes kimunkálása külön szabálykönyvek témája. Főként a Védák bráhmana-irodalma foglalkozik az áldozati szertartások részleteivel, amik egyszerre közölnek szimbolikus és okkult részleteket, valamint a kivitelezésre vonatkozó gyakorlati szabályokat. 

Az áldozat nem más, mint kedvelt, szeretett dolgok legjavának felajánlása az imádat, engesztelés, hála jeleként. 

A hely és idő meghatározása után a következő kérdés az, mi is legyen a felajánlás tárgya? Az írások a legtöbb esetben az emberen kívül álló dolgok feláldozását írják elő, legyen az akár az ősöknek szóló ételáldozat, a termény legjava, áldozati állat vagy bármely egyéb kultikus kellék. A Bhágavata-purána szerint: „az áldozati szertartásokhoz az alábbi kellékekre van szükség: virágok, levelek és fűszéna, valamint áldozati oltár és alkalmas idő (ez a tavasz). Szükség van továbbá edényekre, gabonafélékre, tisztított vajra, mézre, aranyra, földre és vízre, de nélkülözhetetlen a Rig-, a Száma- és Atharva-véda is, valamint a négy celebráló pap.

A kívánt cél elérése érdekében, a megfelelő folyamatot követve, az adott írások alapján – bizonyos himnuszokkal s az áldás viszonzásának fogadalmával – az istenségeket is segítségül kell hívni.” (Bhágavata-purána 2.6.24-26.)

E négyféle papi funkció az áldozópap (hótá), a recitáló pap (udgátá), a tűzgyújtó pap (adhvarju) és a felülvigyázó (brahmá).

Szót kell ejteni az állat, és az esetleges ember-áldozatról. Hajdanán az egyik Durgá-hívő bengáli rádzsa sajátos áldozatot mutatott be. Első nap egy kecskét áldozott, második nap kettőt, s így tovább, minden nap kétszer annyit, mint előzőleg. Így végül összesen 65.000 (!) jószágot öltek meg az áldozat során.

A véres áldozatok egyfajta engesztelést, az élet, az élő jószág feláldozását jelentik. Egyes sötét kultuszokban emberáldozatokat is tartottak – ez a gyakorlat az archaikus kultúrák szinte mindegyikében megtalálható volt. Az áldozatosságot is minősítik az anyagi kötőerők, a tudatlanság vagy tompaság, a szenvedély vagy lendület, és a jóság vagy fény. Az egykori véres áldozatok szerepét a legtöbb helyen szimbolikus felajánlások vették át, amikor fogadalmi tárgyak, sütemény vagy gabona helyettesíti az élő jószágot. Az ember-áldozat legnemesebb formája a személyes önfeláldozás.

Az áldozati rítuskör egyik fontos eleme a szóma-áldozat, ami egy be nem azonosítható növényi nedv kipréselése és fölajánlása, rituális fogyasztása körül zajlik. Ezt a növényi nedvet az istenek eledelének, a halhatatlanság zálogának tekintik. Kinyerésének részleteivel és a hozzá kapcsolódó áldozati előírásokkal az upanisadok is foglalkoznak, jóllehet ezeknek inkább az elmélkedés, a filozófiai vizsgálódás a jellemző témája, semmint a rítus. Mindemellett a klasszikus indiai filozófiai iskolák listájában a rendszer csúcsán álló ismeretelmélet (védánta) gyakorlatilag egyenértékű párja a rítuselmélet (mímámsza). [A további iskolák: logika (njája) és pozitív tudományok (vaisésika), illetve analízis (számkhja) és misztika (jóga).]

Némely áldozat igen nagyszabású volt, léteztek három generáción – mintegy száz esztendőn – át tartó ceremóniák, de a Mahábhárata s a Bhágavata-purána ezeréves nagyáldozatokról is beszámol. A hagyományos védikus áldozatkör rendkívül bonyolult és kifinomult, ezernyi apró részlete, kelléke ismeretes. A Dél-indiai Kerala államban, egy kis településen 1975-ben rekonstruálták a majd 3000 esztendős áldozati szertartást, az Atirátra-agnicsajana tűzáldozatot. Ennek bonyolultságáról talán csak annyit, hogy a kitárt szárnyú madárhoz hasonlatos áldozati oltárt külön erre a célra készült égetett téglákból rakták ki, öt réteg vastagságban, s bizonyos rétegekben, bizonyos téglák között apró kavicsokat kellett elhelyezni – természetesen meghatározott rendben. A téglák mindegyikének saját megnevezése van! Tucatnyi pap segédkezett a szertartás során, amely egy hétig tartott. Ezalatt az idő alatt a szerpap el sem hagyhatta a kijelölt áldozati térséget. Az áldozat végeztével az oltalmat nyújtó pavilont, s az egész áldozati arénát felgyújtották! A rendkívüli sok apró részletben gazdag szertartást a helybéliek emlékezetből idézték föl (!), mert nem állt rendelkezésre kézikönyv, viszont az áldozaton résztvevő nyugati tudóscsoport két vaskos kötetben dokumentálta az előkészületek részleteit s a szertartás lépéseit és tudományos vonatkozásait.

Atirátra-agnicsajana

Kerala államban, egy kis faluban 1975-ben rekonstruálták a majd 3000 esztendős áldozati szertartást. Ennek során többek között az alábbi kellékeket használták föl: 

Ezzel a rendkívül bonyolult és a teljes helyi közösséget megmozgató szertartással szemben a családok számára napi ötféle áldozat gyakorlását írja elő a hagyomány, ami főként a világi javak feláldozását jelenti, adományozást, mások vendégül látását vagy a jótékonysági áldozatot. Az öt áldozat az alábbi: 1) a védák tanulmányozása (brahma-jagja), 2) az ősök előtti tisztelgés (pitrí-jagja), 3) az isteneknek szóló ghí-áldozat a szent tűzben (déva-jagja), 4) az élőlények ellátása táplálékkal, takarmányozás (bhúta-jagja) és 5) a vendégek szolgálata (nri-jagja). 

Dolgok, tárgyak feláldozásán túl finomabb síkon meghozható áldozatok is ismeretesek, mint például az önfegyelmező áldozat, a kényelem feláldozása, amikor az ember a lelki előrehaladás érdekében önkéntes nélkülözést, vezeklést vállal. A jóga-áldozat fogalomkörébe tartozik a hagyományos értelemben vett jógagyakorlatok végzése, a légzés szabályozása vagy az ászanák, de a zarándoklat, a szent helyek felkeresése vagy a némasági fogadalom is. A szent szövegek tanulmányozása és felidézése is áldozatnak számít. Még finomabb áldozati felajánlás például az érzéki vágy föláldozása, ami a tanulók és a szerzetesek esetében a cölibátus gyakorlását jelenti, a házasemberek esetében pedig a mértékletes és szent házaséletet. 

A „mit kell áldozni?” kérdésre tehát sokféle válasz adható, de a legnagyobb áldozat, ami az embertől telik az, ha önmagát ajánlja fel Istennek. Itt már nem önmagunkon kívül álló áldozati kellék fölajánlásáról van szó, hanem a teljes önátadásról. A legnemesebb felajánlás, a legmagasabb rendű áldozat maga az ember.

Az áldozat célorientációja

A Teológiai kisszótár szerint: „a szó szoros értelmében az áldozat, mint a vallási aktus kifejezése csak Istennel kapcsolatban elgondolható és megengedhető”. Mindemellett sokszor az ember vágyai, személyes ambíciói motiválják az áldozatok végrehajtását, legyen az valamely cél elérése, akadály elhárítása, avagy bűn kiengesztelése. 

A szent hagyomány azonban nem az emberből indul ki. A megfelelő szellemben bemutatott áldozat a mindenség valamennyi síkján hat. Visnu egyik neve Jagja vagy Jagjésvar, azaz Áldozat vagy az Áldozat Ura, ezért az áldozat elsősorban Isten elégedettségét kell szolgálja. Másodjára az áldozat a kozmikus létszférák békességét is szolgálja, ezért szólítják meg a földi, a köztes és a mennyei szférákat, valamint az istenségeket. Az áldozat következő érvényességi szintje az áldozóknak otthont adó planéta, majd a kontinens, az adott ország, végül a családok és az áldozaton résztvevő egyének. Az istenek táplálása, a mindenség működése, az elemek közti békesség, a szűkebb környezet védelme mind szerepelhet az áldozat célképzetében, s végül a személyes karmaoldás vagy áldáskérés, engesztelés zárja a sort. 

Más szempontból a bölcsek három eszményben fogalmazzák meg az áldozatok lényegét. Az áldozatok elsődleges célja a lelki tudás, tisztánlátás megszerzése. Az áldozati tettekben mindig jelen van a transzcendencia, ennek tudatában kell bemutatni a szertartást. Ekkor várható az az ihletett állapot, amikor kisebb-nagyobb megvilágosodásra számíthat az ember. Tudás híján anyagi marad az áldozat, nem jár lelki haszonnal. A tudás (értsd a lelki tudás) elsajátítása érdekében hozott áldozat segít a továbblépésben, felvilágosít saját helyzetünket illetően, de feltárja a többi élőlény lelki mivoltát s Istenről is képet ad.

Az áldozat spirituális védelmet is biztosít gyakorlójának. Egyfelől fölemeli az embert, másrészt lehozza az égi harmóniát a Földre. A szertartás különös mikro-valóságot teremt, megszűnik a külvilág, olykor a természeti tényezők is visszajelzik az áldozat eredményességét. 

Csakhogy a tudás elsajátítása, illetve a védelem elnyerése nem igazi végcél, legföljebb egy-egy állomás. A jógík a magasabb rendű élet reményében állhatatosan végzik áldozataikat.

Az áldozatok végső soron Isten örömét kell szolgálják. Az áldozathozatal kapcsolatteremtés az ember és Isten között, egyfajta nyelv, kommunikációs lehetőség. Az áldozatkész élet visszajelzést is nyújt, olyasfajta jeleket tapasztal az ember, amik meggyőzik arról, hogy a helyes utat járja, gyarapszik a lelki erényekben, közelebb jut eszményeihez. Márpedig a védai világkép egy szervesen összetartozó mindenséget fest le, amelyben a különböző hivatású lények egymásrautaltságban élnek. Az eredményes áldozat során tehát megvalósul az áldozó közösségvállalása az imádott istenséggel, a hálaadás, a felsőbb hatalmak szolgálása, valamint az ember megtisztulása. 

Az örök érvényű cselekmények lényegének megvilágítása

Egy rítuskönyv részletei

A bengáli vaisnava hagyomány rítuskönyve a Srí Csaitanját követő hat aszkéta, a gószvámík egyikéhez köthető. Gópál Bhatta gószvámí: Az örök érvényű cselekmények lényegének megvilágítása (Szat-krija-szára-dípiká) című munkájában összegzi az áldozati rítus formaságainak és kellékeinek, valamint mantra-fohászainak részleteit. Gópál Bhatta a Száma-védára támaszkodik. Az áldozat részletei tizenkilenc mozzanatban foglalhatók össze.

1. Idő- és helymeghatározás – kozmikus igénnyel, a világciklusok egymásutánjában és a puránák világképének geográfiája szerint történik, az áldozat aktuális helyszíne szerint aktualizálva: 

Brahmá életének második felében, a Svéta-Varáha kalpában, Vaivaszvata Manu idejében a 28. Kali-juga hajnalán, Srí Csaitanja megjelenését (1486) követő … év … hónapjában, a növekvő/fogyó Hold … napján; Dzsambudvípán, a Szuméru-hegytől nyugatra, az Ilávrita-varsában, Európa földrészen, a Duna-Tisza közén … stb.

2. Az öt vonal – az áldozati oltár szakrálisan megtisztított területen áll, általában négyszögletes belső mezőjét tiszta homokkal töltik fel, amin öt szimbolikus vonalat húznak meg, és különböző színekkel jelölik az alábbiak szerint:

Az áldozat színterét a szent feminin erők szentelik meg. Ez szimbolizálja egyrészt a világ alkotó elemeit (föld, víz), másrészt a gyarapodást és áldást (szerencse, tudás). A tárgyiasult anyagi elemeket a tehén, a szakrális szent állat köti össze az eszmei emberi szükségletekkel. A nőiség az áldozati oltár befogadó, horizontális jellegét is jelzi.

3. A tűz meggyújtása – a szertartás vezetője rituális módon lobbantja fel a szent tüzet, meginvitálva Agni tűzistent, az isteni közvetítőt, aki Visnu erejének tekinthető. A tűz az ember tetteinek is tanúja a Nap, a Hold, a szívben lakozó Felsőlélek mellett. Miután a tűz föllobbant, azt a szertartás során végig táplálják, hol tűzifát rakva a tűzre, hol ghível locsolva azt.

4. A tűz kiengesztelése – a meginvitált tűzhöz intézett fohász magáért beszél: „Egy az Isten. Az ő elrendeléséből lett később minden. … A Sokarcú mindenütt jelen van.”

5. A fűvel történő seprés – az áldozati térséget és a tűzoltár környékét a ceremóniákon használatos kusa-széna segítségével rituálisan, mantrák zengése mellett megtisztítják.

5/a. A kusafű szétterítése – amennyiben rendelkezésre áll, több rétegben szent kusa-szénát terítenek el az oltár körül.

6. A hódolatajánlás – az égtájakat őrző istenségek előtti tisztelgés virág- és étel-áldozattal

6/a. A húsz fadarab feláldozása – némán vetik a tűzre 

7. A ghí megtisztítása – az áldozat során használatos tisztított vaj rituális megtisztítása a szent tűz lángjai fölött átemelve. A ghí az áldozatok legfőbb kelléke, a legtisztább tápanyag, egyben a szeretet szimbóluma. 

7/a. Az áldozókanál megtisztítása – az áldozókanál segítségével locsolják a tűzbe a ghít.

8-9. Locsolás összetett kézzel és A tűz körbelocsolása – az áldozó oltár megtisztítása vízzel

10. Sivához intézett fohász – kusafű, hántolatlan rizs, illatszer, gyümölcs és virág fölajánlása a Sivát dicsőítő fohász halk mormolását követően. Ennek egyik mozzanata az alábbi: „Siva egyik szeme olyan, mint a Nap, a másik olyan, mint a Hold, szemöldökei között a harmadik szeme pedig olyan, mint a tűz.”

Ezzel véget ér a Tűz megszentelése című, a Száma-védából idézett szakasz Gópál Bhatta gószvámí művében. A szertartás folytatódik tovább.

11-12. A világtájakat megszólító nagy áldozat és A világtájakat megszólító nagy áldozat együtt és külön – a mindenséget átfogó világszférák az alábbiak: földi szféra (bhúr), levegőég (bhuvah) és mennybolt (szvah). Más esetekben további négy szférával egészül ki. Ez a fohász többször ismétlődik a szertartás során.

13. Befejező mozzanat – minden tűzáldozat lezáró mozzanata, meditatív elhatározás után a világtájakat megszólító fohász hangzik el.

14. Engesztelő áldozat – Visnu különböző aspektusaihoz intézett hosszas fohász az esetleges hiányosságok kiküszöbölése végett. Egy szakasz: „Uram, Visnu, kérlek javítsd ki mindazt, amit figyelmetlenül vagy tudatlanul hibásan teszünk az áldozat során! Bizony, Te ismered azt igaz valójában! / Teremtmények Ura, rajtad kívül nincs más egyetemes személy, Te fogod át a világokat! Áldozatunk legyen kívánságod szerint való, hadd váljunk lelki kincsek birtokosaivá!”

15. A vaisnaváknak bemutatott áldozat – a vaisnava panteon mintegy 120 résztvevője előtti tisztelgés

16-17. A tűz körbelocsolása és Locsolás összetett kézzel – a 8-9. pont ismétlődik, fordított sorrendben

18. Kusa-fű áldozása – ghíbe mártott kusa-fű fölajánlása a tűzben

19. A végső áldozat – végül a pap felállva megszentelt ételt, ruhát, bráhmana zsinórt, illatszert, virágfüzért, szantálfát, virágokat, gyümölcsöket, bételdiót stb. áldoz a tűzbe, ezzel teljesítve be az áldozati felajánlást. E végső fölajánlás Visnuhoz szól.

Békeajándék (Sántidána) – akinek az érdekében az áldozatot bemutatták, az elnyert áldás fejében igyekezzék megajándékozni a jelenlévőket, s ajánlja hódolatát mindenkinek.

79/2023
Szvámí Tírtha
Szanszkrit nyelvi konzulens: Andrássy Csongor