Berkeley szubjektív idealizmusa

George Berkeley, angol filozófus (1684-1753), Dublinban és Londonban tanult, s több évet Itáliában és Franciaországban töltött. 1728-ban misszionárius vállalkozás élén Amerikába ment, de anyagi támogatás hiányában vissza kellett térnie az óvilágba. Haláláig Cloyne püspöke volt, amit Karolina királynő juttatott neki. Spiritualizmus néven ismert filozófiája Locke elmélkedéseit fejleszti tovább. Berkeley fölismerése szerint a külvilág dolgai tulajdonképpen az emberben lévő képzet-komplexumok. “Az egész világ az én képzetem” – mondhatná Berkeley, hozzátéve, hogy mindössze elmék léteznek és ezek képzetei, a külvilág pedig csak eme elmék képzeteiként létezik. Mivel egyetlen objektív dolog sem létezhet szubjektum, vagyis az elme nélkül, arra a következtetésre jutott, hogy az anyagi természet csakis mint a tudat terméke létezhet. Az igaz és hamis képzetek paradoxonját az Istenség eszméjével igyekszik feloldani, miszerint a képzetek igazsága abban van, hogy Isten gondolja őket. Így az embernek csak ama képzetei igazak, amelyek megegyeznek az Istenségéivel.

Berkeley idea-tanát a leggyakrabban félreértik, s arra a következtetésre jutnak, hogy a világot valótlannak tartotta, holott maga sohasem vallotta a dolgok valótlanságát. “Számomra nyilvánvaló – írja –, hogy a tapasztalati dolgok nem létezhetnek másképp, mint egy elmében vagy szellemben. Ennélfogva nem arra a következtetésre jutottam, hogy a dolgok nem léteznek valóságosan, hanem arra, hogy kell legyen egy másik elme, amelyben léteznek, látván, hogy a dolgok nem függnek az én gondokodásomtól, s az én érzékelésemtől különállóan is léteznek. Ezért amennyire bizonyos a tapasztalati világ valós léte, épp olyannyira bizonyos egy végtelen és mindenható Szellem léte is, aki magába foglalja és támaszát adja a tapasztalati világnak. Az emberek általában hisznek abban, hogy Isten mindent tud, mindent lát, mert hisznek Isten létében. Én azonban azonnal és szükségszerűen jutok arra a következtetésre, hogy Isten létezik, mert hiszen minden tapasztalati dolgot kell, hogy Ő érzékeljen.

Nyilvánvaló, hogy az általam felfogott dolgok a saját ideáim, s idea nem létezhet valamely elmén kívül. Nem kevésbé világos, hogy az általam érzékelt ideák vagy dolgok léteznek, vagy önmagukban, vagy archetyposként, az én elmémtől függetlenül is, s mivel jól tudom, hogy nem én vagyok e képzetek szerzője – mert hiszen nem áll hatalmamban kényem-kedvem szerint megszabni, miféle ideák legyenek hatással rám, ha kinyitom a szemem vagy a fülem –, ezért ezeknek létezniük kell egy másik elmében, amelynek az az akarata, hogy éppen ezek mutatkozzanak meg előttem. Ezért mondom, hogy a közvetlenül tapasztalt dolgok ideák vagy érzetek, nevezzék, ahogy kívánják. De létezhet-e, keletkezhet-e idea vagy érzet máshol vagy másból, mint az elme vagy szellem? Ez teljességgel alaptalan feltételezés volna.

Ezzel szemben nagyon is logikusnak tűnik, hogy a Szellem hozza létre ezeket s a Szellemben léteznek, mert hiszen ezt saját magamon is nap mint nap tapasztalom, amennyiben számtalan sok ideát érzékelek, s akaratom működése folytán ezeket nagy változatosságban össze is rendezhetem, és föleleveníthetem emlékezetemben, bár be kell valljam, a képzelet eme szüleményei közel sem olyan határozottak, erősek és maradandóak, mint amit érzékeimmel felfogok, s amiket valóságos dolgoknak hívunk. Mindezekből arra a megállapításra kell jussak, hogy létezik egy Elme, amely minden pillanatban hatással van rám, mindazokkal a tapasztalati impressziókkal, amiket érzékelek. S ezeknek a sokrétűségéből, rendjéből és módjából meg kell állapítsam, hogy szerzőjük bölcs, hatalmas, jó és túl van az emberi felfogóképességen.”

Berkeley és Hegel idealizmusa között az alapvető különbség a pluralista és a monista felfogás ellentéte. Berkeley szerint az érzékelés Isten által a véges és önálló lelkekre gyakorolt közvetlen beavatkozásának eredménye. Az ember által felfogott dolgok oka Istenben keresendő, mert nem az ember teremti azokat. A Természet az a vizuális nyelv, amin keresztül Isten kinyilvánítja az ember előtt hatalmát, s amin keresztül a véges lelkek – Isten összehangoló befolyásának köszönhetően – kommunikálnak egymással. Bár Isten kétségkívül hatással van ránk, mégis mindig független, s mindannyiunknak külön-külön individuális azonosságunk van. Így tehát az Univerzum az elmék vagy lelkek plurális közössége, amelyben a központi hely s az irányító szerep Istené. Hegel szerint Berkeleynek annyiban igaza van, hogy a valóság spirituális, de abban már nincs, hogy Isten különálló volna az embertől, vagy a lelkek egymástól. Hegel számára az univerzum integer egész, s a lelkek egymás részei. Az abszolút idealizmus, melynek Hegel a legjelesebb képviselője, a teljes integráltságra helyezi a legfőbb hangsúlyt.

1996/23.