Lenni vagy nem lenni

A tudósítások szinte nap mint nap beszámolnak olyan, a világ különböző országaiban zajló tüntetésekről, melyek vagy a korlátlan abortusz törvénybe iktatását, vagy annak eltörlését követelik. A különféle feminista mozgalmak az alapvető emberi jogokra hivatkoznak, s jelmondatuk, hogy a nőnek meg kell adni a saját teste fölötti rendelkezés jogát. A művi vetélést ellenzők ezzel szemben azzal érvelnek, hogy az anyaméhben fejlődő embrió él, sőt ember; az élethez neki is éppoly joga van, mint mindenki másnak, ettől még saját anyja sem foszthatja meg.

Némely országban súlyos börtönbüntetést szabnak ki az abortuszt elkövetőkre, míg másutt szinte minden kérdezősködés nélkül, azonnal teljesítik a terhes nő kívánságát, mintha például egy szemölcs kivágásáról lenne csak szó. S miközben a magzatelhajtás körüli viták mindinkább fellángolnak, egyre több embert foglalkoztat az a nyomasztó kérdés, hogy mi is tulajdonképpen az abortusz: a modern orvostudomány jogos áldása-e, vagy pedig elkendőzött bűn, a kíméletlen, hedonista konzumtársadalom tragikus velejárója?

Abortusznak a terhesség megszakítását nevezik, még mielőtt az embrió képes lenne az anyaméhen kívül élni. A megengedett időhatár még mindig a vita tárgyát képezi. Általában 21 hét és 400-500 grammnyi testsúly jelenti a határt az abortusz és a koraszülés között. Nagyon kicsi ugyanis a túlélés esélye, ha a csecsemő 20 hétnél fiatalabb, illetve a súlya 900 grammnál kevesebb. Korai abortusznak a 12. hét előttit, késeinek az az utánit hívják.(1) A korai abortuszt a legtöbb országban különösebb feltételek nélkül, kívánságra engedélyezik.

A terhességmegszakítás nem újkeletű jelenség. Emberemlékezet óta ismeretesek olyan módszerek, melyek segítségével művi vetélés idézhető elő. Az abortusz törvényesítése előtt számtalan olyan kuruzsló, javasasszony s más, az okkult “tudományokban” jártas személy ügyködött, aki jó pénzért szívesen vállalta az “angyalcsináló” szerepét. Kedvelt módszereik közé tartozott például olyan teák, főzetek elkészítése, melyek elfogyasztása magzatelhajtást eredményezett. Gyakori volt az az eljárás is, amikor bizonyos gyökérdarabokkal szurkálták a méhűrt. Ezenkívül számtalan módszer létezett még, kezdve a sósvíz beöntéstől a magasból való leugrálásig.

Az efféle kísérletezések sokszor okoztak szövődményt, különféle fertőzéseket, esetleg súlyos vérzéseket. Természetesen gyakori volt a haláleset is. Ennek ellenére mindig szép számmal akadtak olyan nők, akik a közmegvetéstől vagy a nyomortól való félelmükben -vagy egyszerűen a léha, gondtalan életért – mindent megtettek a méhükben fogant élet elpusztítására. Mondják is, hogy a nők két dologért adnának mindent oda: hogy gyermekük szülessen, illetve hogy gyemekük meg ne születhessen.

A terhességmegszakítás módszerei országokként váltakoznak. A terhesség kései szakaszában általában a császármetszéses abortuszt alkalmazzák. Mint neve is mutatja, ez a folyamat nem különbözik az ugyanilyen technikával levezetett szüléstől, legalábbis addig, amíg a csecsemőt ki nem emelik anyja testéből. A császármetszéses szülés után ugyanis előbb szépen megtisztítják a kis bébit, majd gondos, intenzív kezelésben részesítik, ha kell inkubátor alá teszik, míg az ugyanilyen nevű abortusz esetén a köldökzsinór elvágása után a hulladékgyűjtőbe dobják a gyermeket. (Néha nagy botrányt kavart egy-egy olyan eset, amikor “illetéktelen” személyek a kórház területén valamely szemétgyűjtőben véres, vergődő csecsemőket pillantottak meg.)

Van, ahol koncentrált sóoldatot fecskendeznek az anyaméhbe. Ez az eljárás ma már elavultnak számít, mert – bár rögtön szétmarja az emberke bőrét – egy óránál is hosszabb ideig tart, mire halált idéz elő. A nőgyógyászok nagyobb előszeretettel alkalmazzák az ún. kaparást. Magyarországon is ezt a módszert alkalmazzák a legtöbb esetben. A kaparást a terhesség 7. és 12. hete között végzik egy erre a célra készült vékony, görbe késsel, a hüvelyen keresztül. Az orvos először is kitágítja a méhszájat, majd a kis testet ügyesen darabokra vagdalja, a méhlepényt pedig levakarja a méh belső oldalairól (ilyenkor gyakori az erős vérzés). A kihúzott testrészeket ezután egy asszisztensnő gondosan ellenőrzi, mert a méhben felejtett darabok súlyos fertőzést, vérzést okozhatnak.

Egyes nyugati országokban modern és effektív eszközzel, egy erős szívást kifejtő kis géppel csökkentik a népszaporulatot. Svédországban például az abortusz 90%-át így végzik. Ebben az esetben a méhűrbe feltolt szívócső szabdalja fel, és szippantja ki a magzatot valamint a méhlepényt, majd az egészet egy tartályba továbbítja.(2) Ezt a módszert tartják egyben a legesztétikusabbnak is, mert a jelenlevőket megmenti a parányi gyermektest véres cafatainak látványától. (És ez sokat jelent, mert ugye nem mindegy, hogy egy ilyen műtétet kavargó gyomorral, sápadtan és rosszkedvűen vagy pedig derűsen, gondtalanul végeznek.)

Történelem és statisztika

A világon először a Szovjetunióban engedélyezték a korlátlan abortuszt, amikor is már maga az anya kívánsága elegendő oknak számított. Ez 1920-ban, röviddel a Nagy Októberi Forradalom után történt. 1936-ban szigorú feltételekkel korlátozták, 1955-ben pedig újra szabaddá tették az abortuszt.(3) 1940-től a világ különféle feminista mozgalmai az a-bortusz törvényessé tételét tűzték ki legfőbb céljukként.

Eszméik magva termékeny talajra hullott. Akkoriban egyre több olyan értekezés, újságcikk, rádióprogram stb. látott napvilágot, melyek borúlátó jóslatokat közöltek a világ közeljövőben bekövetkező túlnépesedéséről. A háború sújtotta országok minden erejükkel a gazdaság fellendülését, az életszínvonal emelését szerették volna elérni. Az új típusú államformák görcsösen igyekeztek, hogy a fejlett tőkés országokkal szembeni lemaradásukat behozzák. Nagy gondot fordítottak a nép bizalmának elnyerésére is. A gyakori statisztikák és egyéb propagandaanyagok célja főként kettős volt: egyrészt minél szemléletesebben, negatívabban bemutatni a múlt hibáit és nyomorúságait; másrészt minél meggyőzőbb, biztatóbb képet festeni a rendszer sokat ígérő jövőjéről. Az ilún. családtervezés ekkor kapott fontos szerepet. A munkanélküliség, a lakáshiány és egyéb problémák kiküszöbölésére, illetve az életszínvonal csökkenése ellen az államszervek számára jó megoldásnak mutatkozott a születendő gyermekek megtizedelésének gondolata. – Természetesen az egésznek más, vonzóbb, humánusabb külsőt kellett adni, hiszen enélkül nehéz, legalábbis kínos lett volna törvénybe iktatása. Amikor ez is j megtörtént (a részletekre később majd visszatérünk), többé már nem jelentett veszélyt az ügy szavazásra bocsátása. (Néhol még a szavazás is elmaradt…) S valóban, a korábban emberölésnek, egyik legborzasztóbb bűnnek számító tett előtt hirtelen felnyíltak az erkölcs és a törvény sorompói.

A Szovjetunió után először Japán, majd néhány szocialista ország engedélyezte a korlátlan abortuszt. Ezekhez csatlakozott a hatvanas években Nagy-Britannia, Haiti és az USA néhány állama.(4) A hetvenes évek közepétől már alig akad olyan nyugati ország, mely ne engedélyezné a művi vetélést. Magyarországon 1956. június 24-én legalizálták a magzatelhajtást. Idézzük az Egészségügyi Minisztérium 2/1956 sz. végrehajtási rendeletét arról, hogy milyen feltételekkel engedélyezhető ez: ,,a) ha a terhes nő életének megmentése, vagy súlyos betegségtől, illetve annak további súlyosbodásától való megóvása érdekében szükséges, vagy ha a születendő magzatot előreláthatólag súlyos károsodás fenyegeti; b.) ha a terhességmegszakítást méltányolást érdemlő személyi és családi körülmények indokolják, vagy ha a terhességmegszakításhoz a kérelmező a 3. bekezdés szerinti felvilágosítás után is ragaszkodik.”

Egyes tőkés országokban egyedül az anya kívánsága nem elegendő ok az abortusz engedélyezésére (a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy valamilyen úton-módon mégis szinte mindenki kieszközölheti ezt, hiszen a kimutatások szerint ezekben az országokban is majd annyi bébivel végeznek évente, mint a korlátlan abortusz törvényével rendelkezőkben). Némely túlnyomórészt római katolikus országban tiltja ugyan a törvény a terhesség megszakítását – kivéve olyan esetekben, amikor a szülés valamely súlyos betegség miatt veszélyeztetné az anya életét -, ám minden jel arra mutat, hogy hamarosan ott is követni fogják a “felvilágosult” nemzetek példáját. A protestáns országokban általában engedélyezett az abortusz, de nem az anya kérése, hanem az orvos véleménye a döntő. Ha ő úgy találja, hogy a magzatelhajtás a nő javát fogja szolgálni, akkor engedélyezheti azt. Ez természetesen gyakorlatilag alig jelent akadályt.

Mint már említettük, az abortusz engedélyezésének felső határa a legtöbb országban meghatározott. Ezen idő megítélésére azonban nincs egzakt módszer, legtöbbször az anya bemondására és a külső tapintásra hagyatkoznak az orvosok, s így jelentős tévedések is előfordulhatnak. Ahhoz, hogy valaki bizonyos legyen terhességéről, minimum 4-5 hétre van szükség. Természetesen a legkorszerűbb teszteljárásokkal már előbb is kimutatható, de ezek a módszerek széles körben még nem hozzáférhetők. A legtöbb anya csak az elmaradt vérzése nyomán gondol arra, hogy terhes lehet. Ekkor pedig már két-három hetes a magzat, bár az is előfordulhat, hogy ebben a hónapban is jelentkezik a vérzés, így a leendő anya csak a hatodik-nyolcadik héten veszi észre terhességét. Az ilyen magzatok már kinézetre is piciny emberkék. Minden ilyen gyermekből esetleg egy egészséges és mindenki számára hasznos ember válhatna, de sajnos a náluknál erősebbek másként döntenek sorsukról, nem akarják élve látni őket.

Az abortuszt végezhetik orvosi, szociális vagy kriminális ok miatt, esetleg egyszerűen csak születésszabályozás céljából. Szociális megfontolásról akkor beszélünk, ha a nő nem él házasságban, nem rendelkezik saját lakással stb., vagyis ha nem megfelelően rendezettek a szociális körülményei. Szintén abortuszra kerülhet sor, ha a terhesség bűncselekmény következménye. (Az ilyen eset felettébb ritka. Egy Minneapolis-i kórházban (USA) tíz éven át végeztek tudományos felmérést a nemi erőszakról. A 3500 megvizsgált nő közül egy sem lett terhes.(5)) Mindezekből kitűnik, hogy ha valamely országban feltételekhez is kötik az abortuszt, ha valaki nagyon meg akar szabadulni gyermekétől, az valamelyik kategóriába mindenképpen be tudja soroltatni magát.

Az abortusz legalizálása, az ingyenes vagy viszonylag olcsó orvosi kezelés, valamint az egész ügyet elkendőző, illetve azt normálisnak, sőt pozitív segítségnek bemutató propaganda nem maradt hatás nélkül. Hollandiában és az NSZK-ban a terhesség 25%-a, Franciaországban 50%-a, Japánban pedig több mint 50%-a végződik abortusszal!(6) Ez számadatokkal kifejezve: Japánban 1959-től 1965-ig 6 860 000 művi vetélést hajtottak végre.(7) Magyarországon 1969-ben 206 817 gyermek került a kukákba… Azóta ez a szám ugyan csökkent, de jelenleg is megközelíti vagy el is éri a százezret.

A természet törvényeinek e durva áthágása magától értetődően súlyos következményekkel jár. Miként bölcs közmondásunk tartja: kis bajt kerül, nagyba esik.

A kihatások két fő csoportra oszthatók az anya (esetleg leendő gyermekei) e-gészségében keletkezett fizikai és pszichikai ártalmak, illetve olyan káros következmények, melyek hatásai közvetettek, és csak később, a társadalom életében bekövetkező negatív változásokon mérhetők le. ,,A terhességmegszakítás (…) igen gyakran nem állítja vissza az egészséges állapotot, sőt további betegségek talaját készíti elő. Károsíthatja a jövő nemzedéket és csökkentheti vitalitását.” (Dr. Ruzicska Gy.)

Az abortusszal járó operációnak számtalan olyan következménye van, amely maradandó kisebb vagy súlyosabb egészségkárosodást hagy vissza. Például, a különben igen kemény és erős méhizomzat a terhesség idején felpuhul, így a látatlanban végzett kaparás és tágítás alkalmával az eszköz nagyon könnyen áthatolhat a laza méhfalon. Már maga ez sok problémát szül. Ha valamely nagyobb ér megsérül, súlyos vérzés következik be. (Ilyen esetben fel kell nyitni a hasat, és sokszor csakis csonkító műtéttel lehet az anya életét megmenteni.) Átlyukadhatnak a belek is, minek következtében hashártyagyulladás léphet fel. Ha csak a műtét után közvetlenül fellépő betegségeket vesszük alapul, már akkor is láthatjuk, hogy országokként általában 6-10%-ban valamilyen szövődmény fordul elő.(8)

A korai szövődmények mellett az esetleg hónapokkal, évekkel később jelentkező utóhatások is igen jelentősek. Ilyen például a következő terhességkor bekövetkezhető koraszülés, a kis súlyú csecsemő, vagy a méhen kívüli terhesség. Ez utóbbi súlyos, esetenként halált okozó vérzéssel járhat. A méhnyálkahártya különféle károsodásai miatt gyulladásos hegedések, emiatt pedig szülési rendellenességek jönnek létre. Ezenkívül nagy probléma még az abortuszt követő meddőség. Az első terhességmegszakítás után 35%-ban meddőség következik be. A fogamzásra képtelen nő általában hiába követ el mindent egy egészséges terhességért, az elmulasztott lehetőség többé már nem tér vissza. Az is előfordulhat, hogy az anya kihordja ugyan a következő terhességet, de gyermeke halva születik. Ezenkívül számolhatunk még immunológiai károsodással és pszichés ártalmakkal is.

Raics és Árvái vizsgálatai szerint (1958) a művi vetélésen először átesettek több, mint fele 1-6 éven belül nem esett újra teherbe. A nők 50,5%-ánál a megszakítás pszichikai traumát okozott, és 6,8%-uk még az abortuszt követő 6-12 hónap múlva sem nyerte vissza pszichés egyensúlyát.(9) Jugoszláviában a felmérések szerint az abortuszon átesett nők közül mindössze 24% maradt teljesen egészséges.(10) Raics és Árvái a terhességmegszakítás közvetlen egészségkárosításának mértékét 19,1 %-ban, a késői szövődményekét pedig 50%-ban határozta meg. Az utóbbiban a leggyakoribb a meddőség. Összességében tehát megállapítható, hogy a művi vetélés a nagy veszélyekkel járó műtétek közé tartozik.

Láthatjuk, hogy túl mindenféle erkölcsi megítélésen, ha ezt a hatalmas számú abortuszt és ezek szövődményeit vesszük alapul, mindenképpen népbetegségről van szó. Népbetegség, amely bármely fejlett vagy fejlődő ország jövőjét súlyosan leterheli. Az évente világszerte ötmillió gyermek elpusztításával az emberiség történelme legnagyobb bűncselekményét követi el, s mindezt az állam, a jogi szervek és a tudomány támogatásával!

Él vagy nem él

És most elérkeztünk a téma legvitatottabb kérdéséhez: mikortól tekinthető élőnek, azaz embernek az embrió? Az USA Legfelsőbb Bírósága 1973-ban (a híres Roe v. Wade ügy kapcsán) elismerte: “Képtelenek vagyunk megválaszolni arra a nehéz kérdésre, hogy pontosan mikor kezdődik az emberi élet.” Az ügyben illetékes Blackmun bíró erre így válaszolt: ,,Ha a modern orvostudomány, valamint az egyéb tudományágak kiválói képtelenek egyöntetűen megállapítani az emberi lét kezdetét, akkor a jogi szerveknek sem szabadna spekulálnia vagy állást foglalnia e kérdésben.”(11)

Az úgynevezett Roe v. Wade határozat annyira ellentmondásos volt, hogy még a proabortusz néhány vezetőjét is kiábrándította. Egyikük így nyilatkozott az újságíróknak: “Miért nem úgy ítélkezett a bíróság, hogy a születéstől kezdődik csak az emberi élet? Ehelyett elismerték, hogy már az anyaméhben, a kezdeti szakaszokban is embernek mondható az embrió – és aztán jóváhagyták annak elpusztítását.”(12) Egy 1981-es sajtóértekezleten Ronald Reagan kijelentette: “Ezidáig képtelenek voltunk eldönteni, mikortól kezdődik az emberi élet, így hát annak a feltételezésnek az alapján döntöttünk, hogy az embrió nem ember és nem él. Most viszont úgy látom, társadalmunkban minden jel arra mutat, hogy ennek épp az ellenkezője szerint kell cselekednünk, vagyis aszerint, hogy a magzat él és ember.”(13)

Most pedig vizsgáljuk meg, mi történik egy normális lefolyású terhesség során a női szervezetben. A petefészekben minden hónapban megérik egy petesejt, amely kiszabadulva a méh felé vándorol. Eközben a méh nyálkahártyája megfelelően felkészül a fogadására, megvastagodik, erekben dúsabbá válik. Ha a vándorló petesejt hímivarsejttel találkozik, megtermékenyül, és egy sor változást indít el a szervezetben, annak érdekében, hogy a parányi testecske képes legyen tovább fejlődni és differenciálódni. A megtermékenyült pete megérkezik a méh üregébe, hogy ott elfoglalja helyét a puha, tápláló ágyban, a méh nyálkahártyájában. Itt minden feltétel ideális az új élőlény fejlődése számára.

A beágyazott pete csodálatos (élettelen dolgokra egyáltalán nem jellemző) módon, gyorsuló ütemben egyre több sejtre osztódik, így biztosítva a különféle külső és belső szervek kialakításához szükséges sejtszámot. S mivel ez egyben növekedést is jelent, egyre inkább elkezd hasonlítani végleges emberi alakjához. Mindez hihetetlenül gyorsan megy végbe. A 18. napra kialakul a gerincvelő telepe. A 18. és 25. nap között már lüktet a kis emberke szíve. A 22. napon már állkapcsa és hallószerve is van. Ilyenkor már egy egyszerű, zártedényű vérrendszerrel rendelkezik, amely teljesen különbözik anyjáétól. Az 5. héten megjelenik a szem és a végtagok, melyek részletei hathetes korban jól kivehetők. Ettől kezdve teljesen kialakult emberi formája van. A 6. héten az agyrezgések is kimutathatók az elektroencefalogramon. A 12. héten a gyermek kb. 10-15 cm nagyságú, egy felnőttre jellemző minden szervvel. Más szóval ekkor már lát, hall és fájdalmat érez, illetve el tudja különíteni a kellemest a kellemetlentől. A kísérletek során készült méhen belüli filmfelvételeken jól kivehető, amint a gyermek néha köldökzsinórjával játszadozik, a hozzá közeledő sértő eszközt látva pedig attól eltávolodni igyekszik. Az embrió tehát már néhány hetes korában tudatos, élethez való joga azonban nem vitatható el korábban sem, hiszen a petesejt már a fogamzás pillanatától önálló lény. Bizonyítja ezt kromoszóma-összetétele, mely különbözik anyjáétól, apjáétól, valamint hogy képes felhasznált sejtjei kicserélésére. Ezenkívül emberi léte mellett tanúskodik az is, hogy 46 kromoszómás. Az abortált magzat csak korban különbözik a megszületett csecsemőtől. Egyedül időre és táplálékra van szüksége ahhoz, hogy maga is normális súlyú és nagyságú bébivé váljék.

A több ezer éves Védikus Irodalom a mai tudomány ismereteivel megdöbbentően egybevágó, részletes leírást közöl az anyaméhben levő magzat fejlődéséről.(14) A Védák szerint az élet a fogamzás pillanatától kezdődik, mert az emberi lélek ekkor költözik a petesejtbe. Ezért az óind asztrológia nem a születés, hanem a fogamzás pillanatától számítja az ember korát.

Az orvos feladata

Az orvosok feladata a terhesség nyomonkövetése és a szülés levezetése kellene, hogy legyen. A világ orvostörténelmének nagyjai mind elítélték a magzatelhajtást, mint olyat, ami messzemenően ellenkezik minden józanul gondolkodó orvos erkölcsi érzéseivel. Hogy is szól Hippokratésznek, az európai medicina atyjának orvosi esküje? “…Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata e/hajtásához. Tisztán és szentül megőrzöm tudományomat…” Habár az orvosok ma is ezzel az esküvel tesznek fogadalmat, az utolsó mondatok eltűntek)!) az eredeti szövegből. És ennek így kellett lennie, különben hogyan nyugtathatnák meg lelkiismeretüket azok a doktorok, akik az évi több millió abortuszt végrehajtják? Jellemző azonban, hogy a terhességmegszakítást sok szülész nem szívesen végzi, sőt, a legtöbben hóhérmunkának tartják, de mert úgymond szükséges a “társadalmi igény” miatt -vagy mert jól megfizetik -, mégiscsak végrehajtják. Sok ellentmondásos dologról van itt szó. Az egyik az, hogy – miután Sir G. Newmann felszólalása a csecsemőhalandóságról szállóigévé vált- ma egy ország jóléti és egészségügyi színvonalát leginkább abban mérik le, hogy a csecsemőhalandóság a bűvös 20%-os érték alatt van-e. Egyrészt tehát küzdünk az életképtelenül született gyermekek életéért, másrészt pedig ezrével gyilkoljuk az egészséges életképes magzatokat. Elgondolkodtató paradoxon az is, hogy éppen annak a szakmának kell ártatlan gyermekek életét kioltania, amely arra lenne hivatott, hogy életet segítsen a világra, de legalábbis, hogy az emberek egészségét szolgálja.

Már említettük, hogy az anyagi körülmények is igen nagy szerepet játszanak az abortusz melletti döntésben. Sok fiatal házas inkább a Ladát vagy a családi házat választja gyermeke élete helyett. A modern életfelfogásban egyre inkább a szex kerül a középpontba, így a terhesség felesleges, zavaró tényezővé vált. A kilenc hónap hosszú idő, sok gonddal, kényelmetlenséggel jár, a szülés fájdalmas, az anyaság megfosztja a nőt a korlátlan szórakozási lehetőségtől, sőt ront az alakon is. De ezzel még nincs vége! A gyermekkel temérdek gond jár – vélik sokan -, teljesen leköti az ember idejét, kikészíti az idegeket, és rengeteg pénzbe kerül, mire húsz éves lesz. Nem csoda hát, ha a szociális juttatások (gyermeksegély, esetleg lakás stb.) nem sok embert győznek meg a gyermekvállalásról. Ezzel ellentétben régen – az akkori rendszer minden hibája ellenére – a szülők hő vágya a nagy család volt. Sőt, a gyermekek és nem a luxuscikkek számítottak igazi értéknek, áldásnak! Hol vannak ma már a hat-hét gyermekes magyar családok? Pedig nem is olyan régen még a tízen felüli szám is előfordult legalább egy-két családban falunként. Ma már ilyen legfeljebb csak néhány, elveit tiszta szívből valló vallásos családnál fordulhat elő, de ezek száma nagyon elenyésző. S így fogy el lassan a magyarság…

A vallással kapcsolatban meg kell említenünk még egy dolgot, ami az abortuszt legalizáló okok közül a legfontosabb. Ma a materialista életszemlélet jellemzi az emberiséget. E filozófia egyik alaptétele -egyszerűen és tömören megfogalmazva -, hogy az élet nem más, mint az anyagi elemek véletlenszerű kombinációja. S mert e világszemlélet kirekeszti Isten és a lélek létét, csodálkozhatunk-e azon, hogy lassan kiveszik az erkölcs, és egyre kevésbé tiszteljük mások életét? Vajon mi lesz az emberiség sorsa, ha csupán személytelen anyaghalmazoknak véljük embertársainkat?

Szóvirágok

Az utóbbi évtizedekben tanúi lehettünk annak is, miként vált a köztudatban ügyes szófacsarások révén ártatlan, sőt humánus tetté az abortusz. George Orwell egy 1946-ban megjelent tanulmányában(15) bemutatja, miként tudják a különféle híradások és beszédek szóvirágokkal, a jelentések egybemosásával, kétértelmű és ködös megfogalmazásokkal, valamint ravasz szóhasználattal manipulálni a közönséget. A beszámolók fő szándéka – fejti ki a szerző – “az elfogadhatatlan elfogadtatása”, így valódi mondanivalójukat mindvégig titokban tartják – még saját maguk előtt is. Például, amikor valamely hadsereg repülői védtelen falvakat bombáznak, katonai településeket ürítenek ki, felgyújtják a házakat, és lemészárolják az állatokat – mindezt így fogalmazzák: “a rend helyreállítása”. A “lakosság áttelepítésén” vagy “területkiigazítás” alatt pedig az alábbi értetendő: parasztok ezreinek elűzése kisbirtokaikról, ahonnan mindössze kevéske személyes holmijukat vihetik magukkal. S tudjuk-e, mi a “megbízhatatlan személyek eltávolítása”? Amikor bírói ítélet nélkül évekre bebörtönöznek embereket, tarkónlövik vagy munkatáborokba küldik őket, hogy ott embertelen körülmények között érje őket a lassú, de biztos halál.

Ilyen különleges nyelvezetre van szükség, ha úgy akarunk valamiről beszélni, hogy elkerüljük a mögötte rejlő tartalom felidézését. “A politikai nyelvezet célja, hogy a hazugság igaznak, a gyilkosság jogosnak tűnjék” – írja Orwell. Az SS a koncentrációs táborokat “autonóm zsidó területeknek”, lakóinak tömeges legyilkolását pedig “rendkívüli eljárásnak” vagy “végleges rendezésnek” nevezte, hogy tetteiről nyíltan beszélhessen, s így a polgárokat és a világ közvéleményét ne zavarja a szörnyű realitás. S bár Orwell tanulmányának megjelenése óta már sok víz folyt le a Dunán, mégis ilyen és hasonló frázisokkal találkozhatunk minduntalan, ezt tapasztalhattuk például a vietnámi háború idején is.

A szóbűvészkedésnek, szóvirágoknak továbbra is fontos szerep jut. Figyeljük csak meg, miként változott meg nyelvünk az abortusszal kapcsolatban: régen áldott állapotban volt a nő, majd ez folyamatosan állapottá, végül terhességgé alakult át. Az pedig csak nyilvánvaló, hogy a terhes állapotnak véget kell vetni… Amikor egy anya elmegy a “terhességmegszakításra”, vagyis az “abortuszra”, még véletlenül sem hall olyan illetlen, durva és megbotránkoztató szavakat, mint például magzatgyilkolás, csecsemő-szétdarabolás, utódpusztítás vagy hasonló. Ehelyett olyasfélét mondanak neki, hogy kisebb műtétről van szó, mindössze egy élettelen kinövést fognak eltávolítani a testéből. Orwell szavaival élve az ilyen propaganda “puha hópiheként borítja be a tényeket, elmossa a körvonalakat, eltakar minden részletet”. Tulajdonképpen már maga ez a nyelvi ügyeskedés sejteti, hogy valami nincs rendjén, hiszen ha nem volna mit takargatni, szükségtelen lenne a ravasz megfogalmazás. A rosszul álcázott félrevezetés csak azt bizonyítja, mennyire ragaszkodnak ahhoz az emberek, hogy ne tudatosuljon bennük, miről is van szó. Bár szívük mélyén nem tagadhatják az önbecsapást, annak folytatódnia kell, mert a valóság tudata elviselhetetlen lenne…

Orwell rámutat, hogy a nyelv ilyen degradálódása tulajdonképpen a gondolkodás, a tudat elfajulását, az emberek mélyre süllyedését jelzi. A nyelv tisztasága a tudat tisztaságát is megköveteli.

Az a tény, hogy a nyelvhasználat az abortusz védelmezőjévé vált, feltárja, milyen összetett dologgal is állunk szemben. A “terhességmegszakítás”, az “abortusz” és a “művi vetélés” nem más, mint a “különleges eljárás”, a “rend helyreállítása” és a “megbízhatatlan elemek eltávolítása” méltó társai, melyek egytől-egyig hozzájárulnak az emberiség lealjasulásá-hoz.

Az általános nézet szerint – s ezt a tudomány is támogatja – az abortusz nem bűn, mivel minden, így az ember is csupán a tehetetlen és élettelen anyag véletlenszerű kombinációjából ered. De még ennek alapján sem jogos a művi vetélés, ugyanis ebben az esetben mi magunk határozzuk meg, kit és mikortól tekintünk embernek. Ahogy az emberi magzatot a “teher” vagy “szövetképződmény” szóval jelöljük, ugyanígy bárkit így nevezhetünk. Már nem vagyunk messze attól, hogy a súlyos betegeket, az állandó ápolásra szoruló időseket és a testi, szellemi fogyatékosokat, vagyis mindazokat, akiknek gondozása költséges, létezésük pedig rontja a statisztikai adatokat – szintén tehernek tekintsük. Sajnos várható, hogy hamarosan a terhességmegszakítás fogalma ily módon kibővül, s a társadalom nemcsak a várandós anyák magzatait, hanem egyéb, munkaképtelen, hasznot nem hajtó tagjait is “elhajtja”. (Néhány ország parlamentjében már napirendre került az euthanasia törvényessé tételének, széles körben való alkalmazásának megvitatása.)

Térjünk vissza a nyelvi ügyeskedésre. Milyen könnyű elpusztítani valakit, ha nem embernek, hanem valami másnak nevezzük! A szóbűvészkedés jó eszköz arra, hogy lealacsonyítsunk másokat. Még rosszabb, ha megpróbáljuk mindezt filozófiailag is alátámasztani. Az SS nyelvezete például nyilván azon a “filozófián” alapult, hogy a zsidók nem emberek, ezért megölésük nem gyilkosság, csupán “különleges bánásmód”, olyan, mintamikor mondjuk egy áruház túlad felesleges árukészletén.

A személytelen jövő

Nyelvi megfigyelésünk és a mögötte levő jelenség vizsgálata tulajdonképpen ugyanazt mutatja: az elszemélytelenítésre való törekvést. Ez a folyamat egykor a természet ellen indult: hogy az ember leigázhassa és kizsákmányolhassa, előbb meg kellett fosztania azt személyességétől. Régente az emberek a természeti jelenségeket Istennek vagy felsőbb lények akaratának tulajdonították, akik iránt nagyon körültekintően és alázattal viseltettek, nehogy kivívják a haragjukat; s vezeklésekkel, áldozatokkal igyekeztek kiengesztelni, illetve megörvendeztetni őket. Az emberek így legalább követték a természet törvényeit – még ha ez nem is volt teljesen általános. A mai mechanikus világnézet viszont csupán változatlan, személytelen erők kölcsönhatásai révén formát öltött élettelen anyagnak tekint mindent, s így megteremtette a természet kizsákmányolásához és uralmához szükséges technológiát. A társadalom személytelenné válása pedig e folyamat következő lépcsőfoka. Először Istent és a természetet tettük személytelenné, s most az emberek következnek. Sajnos a világ mai állása azt sejteti, hogy e folyamat nem zárult le… Bár az emberek szüntelenül panaszkodnak a gépies bánásmódra, leghőbb vágyuk a gépek világa, illetve az általuk nyújtott utópisztikus kényelem. Ebből következik a jövő társadalmának rémképe, melynek kódszámokkal ellátott, beprogramozott embere egy titokzatos központi agy, esetleg egy távoli, korlátlan hatalmú vezető irányítása alatt végzi lélektelen rabszolgamunkáját. S e rémkép egyáltalán nem sci-fi, hiszen sorsunkat mi magunk alakítjuk; az első lépéseket már megtettük, s most reszkethetünk a folytatástól. Az abortusz engedélyezése nagyban összefügg e lidérckép valóra válásával: ha jogosnak tartjuk egy megszületetlen csecsemő elpusztítását – mert tehernek tekintjük -, hatalmasat lépünk az egyre fokozódó elszemélytelenítés útján.

A személytelenítés célja az élet valódi szerepének elködösítése, az élőlény élettelen tárggyá alacsonyítása, azaz a tudat degradálása. E felismerés igen fontos, mivel így kiderül: a személytelenítés folyamata maga is személytelenné tesz. Aki a megszületetlen csecsemőt nem tekinti embernek, az tulajdonképpen maga is nemlétezővé válik. Mint ahogy Orwell kifejti: a politikai nyelv ügyeskedői inkább bábok, mint élő emberek, akik lassan robotokká változnak, vagyis egyfajta korlátozott tudatállapotba kerülnek.

Amikor az ember önmagához hasonló tudatos lénynek tekint mindenki mást, akkor egyfajta személyes kapcsolat alakul ki, amely egymás kölcsönös tiszteletén alapul. Ha viszont valakit a hatalmunkba akarunk keríteni, hogy kihasználjuk és saját élvezetünk tárgyává tegyük, akkor csupán eszköznek tekintjük őt. Így a másik személy érdeke cseppet sem számít, azaz tulajdonképpen az illető elveszíti személyességét. A minél nagyobb haszonra törő gyártulajdonos például nem embereknek, hanem munkaeszközöknek, gazdasági tényezőknek, felhasználásra váró lehetőségnek tekinti munkásait. Ugyanígy használják ki a férfiak a nőket, nők a hódolójukat stb. Az elidegenült ember ily módon saját magát is megfosztja az önzetlen, személyes kapcsolatok nyújtotta örömtől. Ugyanis nem sok ember válhat igazán boldoggá egy olyan országban, ahol az állampolgárokat csupán eszköznek tekintik. Az ilyen társadalom jövője csak az egyre fokozódó személytelenség és céltalanság lehet. Mindebből azt az elkerülhetetlen következtetést vonhatjuk le, hogy az elszemélytelenedésnek csak az vethet véget, ha felhagyunk a mások kihasználására irányuló vágyainkkal és a személytelen, mechanikus világszemlélettel.

Minden józanul gondolkodó ember szeretné, ha nem kerülne sor egy újabb világháborúra. Tüntetünk a békéért, de ugyanakkor hitelesítettük gyermekeink elpusztítását. Jogos hát a kérdés: lehetséges-e ilyen mentalitással valaha is megszüntetni a háborút? Ha világszerte tíz év leforgása alatt majdnem kétszer annyi emberéletet oltottunk ki, mint amennyi áldozatot követelt a 2. világháború, akkor remélhetjük-e a békét?

Mindannyian vágyunk a békére, a leszerelésre, de tudnunk kell azt is, hogy az ehhez vezető első lépcsőfok az abortuszklinikák és más, hasonlóan szörnyű létesítmények leszerelése. Enélkül semmi reményünk sincs, mert félő, hogy a kezdődő emberi élettel a remény csíráját is kipusztítjuk.

Az idézett irodalom

1. Encyclopedia Brittanica. 1984. 14. 977.0.
2. Dr. J. C. Wilke: Jog az életre. Stockholm, 1980. 4.0.
3. Encyclopedia Brittanica. 2. 1069.o.
4. Encyclopedia Brittanica. 11. 851.0.
5. The Educator. 1970. szept.
6. Encyclopedia Brittanica. 2. 1069.
7. Maramatsu. 1973.
8. Olsen és munkatársai (1970) nyomán
9. Z. Wahr és munkatársai (1974) nyomán
10. Encyclopedia Brittanica. 2. 1069. 11-13. BTG. 1983 november.
14. Snmad-Bhagavatam. 3.31.1-23.
15.George Orwell: Politika és nyelv. London, 1946.

(Ezenkívül Dr. Ravindra Svarup abortuszról írt tanulmányából is idéztünk.)

Dr. Magyari Károly

1986/1.