Egy sokezer éve alternatív nevelési program

Az indiai kultúrában – amely védikus bölcseletével meghódította a nyugat legjelesebb gondolkodóit Goethétől Bohmig – még számos olyan szellemi kincs vár felfedezésre, mellyel jó útra téríthetnénk válságba jutott modem civilizációnkat. Ezek egyike a hagyományos indiai iskolarendszer, amely még ma is sok helyen eredményesen működik.

A védai hagyományokon nyugvó indiai iskola, ellentétben a modern nyugati rendszerrel, nem csupán hasznosítható szakismeretet kíván adni, hanem a világgal összhangban élő, teljes értékű ember felnevelésére törekszik. A tudásszerzés fő célja az,’ hogy megoldást találjanak az élet alapvető kérdéseire, megismerjék a teljes Igazságot, melyben a születés és halál csak parányi szerepet játszik.
Amíg a tudakozódás nem a megfelelő irányba vezet, s az élet lényege homályban marad, addig az ember nem lehet mentes a reménytelenségtől, az aggodalomtól és félelemtől, állítják egybehangzóan India bölcsei.

A materiális alapokról kiinduló modern oktatás célja az, hogy a tanulók testi és értelmi adottságait a lehető legtökéletesebbre fejlessze, hogy a társadalom anyagi követelményeinek megfeleljenek. E rendszer romboló hatásának felismerése vezetett az alternatív programok terjedéséhez, ahol nem az ismeretanyag puszta átadása áll a középpontban, hanem a nevelés, az egyén fejlődése a lényeg. A hagyományos hindu kultúrában ez természetszerűleg adott, hiszen életszemléletükből alapvetően következik, hogy a nevelésnek az önmegvalósítást kell szolgálnia. Sokkal inkább foglalkozik a belső világgal, mint a külső, tárgyi valósággal. Okosabbnak vélik, ha a világot nem különálló részekként tanulmányozzák, hanem az összes tudás forrását kutatják, s a tárgyi világról szerzett ismereteket is e cél szolgálatába állítják.

A tanár és a tanuló viszonya

Mivel a nevelés középpontjában az egyén áll, maga a nevelés is egyénre szabott. Nincs szükség újabb és újabb nevelési programok megfogalmazására e célból, ezt természetes módon, a tanár és a tanítvány között létrejövő szoros, személyes kapcsolat révén érik el.

Ahogy az élet minden területén, így a tanulás folyamatában is a tradíciónak megfelelő szertartásokkal erősítik meg a fontosabb fejlődési állomásokat. Az első, és talán legfontosabb éppen a tanár-tanítvány kapcsolatra vonatkozik. Az upanájana, vagyis beiktatás, felavatás meghatározó a tanuló számára, hiszen addigi életének megváltoztatásával jár. A hagyomány szerint ekkor elhagyja szülei házát, és új otthonába, tanára házába költözik. Ettől kezdve a tanító az apa szerepét tölti be. E szertartás jelentős voltát tükrözi az is, hogy második születésként említik. “Lelki születés, ahol az apa az ácsárja (tanár, aki példájával tanít), az anya Szávitrí (a tudás istennője). Az ő ajándékuk a Véda (tudás), melyből kifejlődik az értelem, s gazdagodik a lélek.” A tanító-tanuló kapcsolat sikeres működéséhez hozzájárul az is, hogy a tanuló választja meg tanárát, s csupán kisgyermekkorban döntenek a szülők egyedül.

A gyermek oktatása öt éves korban kezdődik a betűk és számjegyek megismerésével, valamint egyszerűbb vallásos szertartások, szokások tanulásával. Ezután következik az említett felavató szertartás, várnától(1) (kaszttól) függően 8 (bráhmana), 11 (ksatrija), 12 (vaisja) éves kortól. A tanulmányok elkezdésének felső korhatára a 16., 22. vagy 24. év. Ezen belül a tanuló egyéni adottságainak megfelelően bármikor elkezdheti a tanulást. A tanár házában töltött tanulóidő (brahmacsarja) általában tizenkét esztendőn át tart, de szintén egyéntől függően, annak igényei és tanulmányai szerint huszonnégy, illetve negyvennyolc év is lehet. Mód van arra is, hogy egy már házas ember, tudásának bővítése, megszilárdítása érdekében évente két hónapot újra tanítómestere társaságában töltsön.

A tanulóidőn belül kisebb szertartásokkal jelzik a tudás szintjének megfelelő lépcsőfokokat, melyeken a tanuló megfelelt. A tanulmányok befejeztet egy igen fontos szertartással, a szamávarta-nával pecsételik meg. Ekkor a tanuló mestere engedélyét “‘-‘ kéri tanulmányainak befejezéséhez, valamint áldást és lelki útravalót további életéhez. E jeles esemény nyújt alkalmat arra is, hogy a tanítvány átadja ajándékát anyagi lehetőségei szerint. Ez tulajdonképpen nem más, mint a tanár egész addigi munkájának díjazása, ugyanis a guru a tanulóidő egész tartama alatt nem fogadhat el fizetséget, csakis annak befejeztével. “A tanárnak ajándékozható föld, arany, tehén, ló, cipő, ruhanemű vagy akár gyümölcs, zöldségféle is.” A tanító munkásságának felbecsülhetetlen értékét az írások is megerősítik: “A Föld hét kontinensének összes kincse sem lenne elegendő a mester fizetségéhez.”

Természetesen a tanítók is különbözőek tudásuk és megvalósításuk szerint. Az eszményi tanár az ácsárja, aki a legmagasabb lelki megvalósítással és a legnemesebb erkölcsi tulajdonságokkal rendelkezik. Ő minden juttatás nélkül vallásos kötelességből tanít. Ismeri mind a négy Védát (tudást tartalmazó írást), ezek kiegészítő irodalmát és magyarázatait. Aki e tudásanyagnak csak egy kisebb részével rendelkezik, és fizetségért tanít, azt upadhjájának nevezik.
A neveléssel foglalkozó írások részletesen kitérnek a tanár és a tanuló feladataira, kötelességeire is.

A tanár kötelességei

Olyan erkölcsi és lelki tulajdonságokkal rendelkezzen, hogy megfelelő példával szolgálhasson tanítványainak.

Szilárd hite legyen az Abszolút Igazságban és az írásokban. A tanítást úgy adja át, ahogyan ő is tanulta, ne tegyen hozzá, s ne vegyen el belőle semmit.

Szabadságában áll előtérbe helyezni az általa jobban ismert tárgyakat, s mellőzni azokat, melyekben kevésbé jártas, de kötelessége tanítványát képzettebb személyhez irányítani, ha tudása valamely téren nem elegendő.

Fel kell mérnie tanítványai egyéni adottságait, képességeit, s ezek alapján kell megválasztania a tanítás módját és mennyiségét. Tudományának lehetnek olyan részletei, melyeket csak az erre érdemes, megfelelő tulajdonságokkal rendelkező tanítványnak szabad átadnia.

Tanítványát ugyanolyan szerető gondoskodással és felelősséggel vezesse, mint saját gyermekét.

A nevelés érdekében élhet a büntetés eszközével, de a testi fenyítés csak a végső esetben engedélyezett, akkor is csak vékony pálcával és csakis a test hátsó részére. Ennek elkerülése érdekében kötelessége először más utat választani (például szóbeli figyelmeztetés, böjtöltetés, hideg zuhany, a tanár jelenlétéből való száműzetés).

A tanuló kötelességei

Mivel a tanulási idő alatt tanára házában él, a tanítványnak természetbeli kötelességei is vannak. Az ő feladatai közé tartozik például a megélhetést segítő adományok gyűjtése, a tűzrakás, a vízhordás.

Miután elfogadta tanárát, mesterét feljebbvalójának, mindig adja meg a neki járó tiszteletet.

Tanítója kérésének, utasításának mindig alázattal tegyen eleget, s ne érezzen dühöt emiatt. Szolgálja mesterét, s szerezzen neki örömet.

Mindig világos elmével, nagy figyelemmel hallgassa tanítója minden szavát. A tananyag elsajátítását a tanár által előírt módon végezze.

Éljen egyszerűen, tisztán. Reggelente korán, napfelkelte előtt keljen. Naponta kétszer tegyen eleget vallási kötelezettségeinek.

Házkörüli teendőit mindig végezze el becsülettel. Napközben indokolatlanul ne aludjon, ne lustálkodjon. Ne vegyen magához ételt, italt, míg mestere ezt meg nem teszi.

Modern szemléletünktől talán idegenek e szabályok, de a személyiség fejlesztése szempontjából mindegyik határozott jelentőséggel bír. Nem csak intellektuálisan képzett tudóst kívántak nevelni, hanem egészséges tagját egy családnak, közösségnek, társadalomnak.

Mivel az életre való felkészítés volt az elsődleges cél, a fiúk és lányok nevelése – társadalmi szerepük különbözősége szerint – külön történik. Vannak tanárnők, akiknek felügyelete alatt a lánytanulók azonos képzésben részesülnek, mint a fiúk, de általánosságban nevelésük inkább családon belül folyik.

A tanítás módja

A tanulók és a tanító közötti sajátos kapcsolatból adódóan a tanítás családias módon, szóbeli módszerekkel valósul meg. Elsősorban dialógusra épül. A tanár a diákok által feltett értelmes kérdések megválaszolásával adja magyarázatait. Fontos eszközként használják a témához kapcsolódó történeteket, találó illusztrációkat, példázatokat. A dialógusok technikai megoldása a következő: a) kérdésfeltevés, b) keresztkérdés, c) a kérdés megválaszolása, d) a válasz értelmezése. E módszer az alapja a logika magas szintű tudományának is. Ezáltal jelentősen fejlődik a tanulók figyelme, elemzőkészsége, a lényeg megragadásának képessége és az önálló gondolkodásra, belső elmélkedésre való képesség. Gyakori módszer, hogy a tanár csak megközelítő utalást tesz a tárgyról, s a tanítványtól kéri a teljes kiegészítést saját tapasztalatai, ill. logikai következtetései alapján.

A tananyag sikeres elsajátításának módjai:

1) A tanár szavainak hallása (susrushá).

2) A tanórán elhangzottak figyelmes hallgatása (sravanam).

3) A hallottak felfogása, megértése (grahanam).

4) Memorizálás (dháranam).

5) Közös megvitatás, megbeszélés (uhápoha).

6) A tanártól kapott teljes tudás beépítése (vigjána).

7) A tanítás rejtett igazságainak megértése (tattvá-bhinivésa).

A Véda dióhéjban így foglalja össze a tanulás folyamatát: “A tanítvány negyedrészben mesterétől szerzi tudását, negyedrészben saját értelme segítségével, negyedrészben tanulótársaitól, a fennmaradó negyedrészt pedig idővel saját tapasztalataiból meríti.”

A szóbeli tanítás-tanulás módszere az ősi időkre vezethető vissza, amikor még nem volt általánosan elterjedt az írásbeliség, vagy még korábbra, mikor egyáltalán nem is volt rá szükség. Bölcsek adták át tanítványaiknak nemzedékről-nemzedékre a Védák tudományát, akik rendkívül csiszolt értelmükkel rögzítették a hallottakat, hogy azt majdan továbbadhassák. Az értelmi képességek fokozatos romlásával később szükségessé vált az írásbeli rögzítés, s mára az ismeretek hasznosításához a mindennapi írás-olvasás gyakorlata.

A nevelés elvei közé tartozik “az élet átadása egy élőnek egy élőtől”, külső eszközök bevonása nélkül. Az írott szövegekből való tanulást, mint minden más anyagi dolgot, ellenőrizhetetlennek tartották. Az a tudás, melyet a tanár közvetlenül ad át tanítványának, kontrollálható általa.

Az eddigiek az általános nevelés-oktatás folyamatára vonatkoztak. Mindez a Védák tudományán alapszik, amely a filozófia és vallás elvein túl a világi tudományokkal (politika, hadtudomány, gazdaságtan, orvostudomány stb.) és művészetekkel is foglalkozik. A védikus írások hatvannégy különböző művészet és mesterség leírását adják, ezek képzése is hasonló elvekre épül. A mester és inas kapcsolata sem más, mint a tanár és tanítvány kapcsolata. A tanulás, ismeretszerzés forrásaként a védikus műveken kívül fontos szerepük van a nagy történelmi eposzoknak, mint a Rámájánának és a Mahábháratának, melyek filozofikus mondanivalójukon és az események érzékletes leírásán túl részletesen foglalkoznak politikai, gazdasági, társadalmi témákkal is. Történeteik anyagi, erkölcsi és lelki szempontból is tanulságos példával szolgálnak.

Álljon itt példaként a védikus orvosképzés néhány jellemzője: A leendő tanulónak szigorú előírásoknak kellett megfelelnie. A beavatás előtt megfigyelték belső tulajdonságait és külső adottságait. Megvizsgálták érzékszerveit (szem, fül, orr, tapintóérzék stb.), testi tisztaságát, modorát, erkölcsi tulajdonságait, bátorságát, emberségét, teherbírását, türelmét, higgadtságát, elméjének és beszédének tisztaságát, értelmi képességét. Aki e követelményeknek nem felelt meg, nem nyerhetett beavatást az orvoslás tudományába. A tanulónak elsősorban a Védák orvoslással foglalkozó részét, az Ájurvédát kellett ismernie. A szövegek pontos memorizálását azok megértése és a gyakorlatba való átültetése követte. A tudást és a gyakorlatot a madár két szárnyához hasonlítják. Csak együtt működhetnek.

Jezgyzetek:

(1) Várna (jelentése: szín): az embernek a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyzetét jelöli. Ezt eredetileg nem a születés, hanem a hajlamok, a képesítés és a munkakör határozta meg, ennek torzult formája él ma a kasztrendszerben. Négy vamát különböztetnek meg: bráhmana (értelmiségi), ksatrija (vezető), vaisja (gazdálkodó) és sudra (munkás).

Gera Márta

1998/27.