Üzenetet szeretnék átadni

Korunkban oly sok visszaélésről, csalásról, embertelenségről lehet hallani, szinte csak erről tájékoztat a média. Pedig élnek köztünk kimagasló, mély emberségtől áthatott, másokért élő személyek is, mégha alig hallunk is róluk. Igaz ritka, egyre ritkább a másokért vállalt áldozat, az önzetlenség. Egy ilyen személyiséget szeretnénk most bemutatni, Helena Svenia Klossnert, Svájcból. Kedves lénye s szerénysége minden beszélgetőtársát elvarázsolja. Klossner asszony fest és verseket ír, ezekből néhányat idézünk is.


– Hogyan került Lambarénébe, Albert Schweitzer dzsungelkórházába?
– 1955- öt írtunk, Bernben, az egyetemen fizioterápiát tanultam, majd a vizsgák után a Vöröskeresztnél dolgoztam. Afrikába készültem, nagy kihívást láttam ebben. Örömteli meglepetésként ért hát, amikor szakembereket kerestek Lambarénébe.

Nem volt könnyű megszokni az ottani életet. Három és fél évig voltam kint, s a munkatársak fele kicserélődött ez idő alatt. Vagy az éghajlatot nem bírták, vagy a munkatempót. Tréfásan kultúrsokknak is lehetne nevezni, amit a megszokott európai életkörülmények és kultúra hiányában átéltünk. Nem volt elektromos áram, gáz- vagy olajlámpát használtunk, a felszerelés mai szemmel nézve a legnagyobb jóindulattal is primitívnek volt nevezhető. Talán én is megszöktem volna a nehézségek miatt, de láttam, mennyit szenvednek ott az emberek, s ez visszatartott. Amikor visszajöttem Európába, akkor döbbentem rá igazán, hogy bár ott minden lemondás volt, mégis természetesen folytak a dolgok, úgy, ahogy az élet adta, s a civilizált világ pedig sokszor milyen programozott, automatikus és életidegen. Hozzám hasonlóan néhány munkatársam is, ha fáradt volt s megtehette, hát lefeküdt pihenni – de nem tudta otthagyni a munkát. Nővérként, titkárnőként, operációknál egyaránt dolgoztam a Doktor mellett. Az első hónapokból a még később megszokottnál is nagyobb szigorúságára emlékszem. Albert Schweitzer nagyon magas mércét állított fel, hogy kialakuljon a jó lendület, pozitív közösségi szellem, nehogy mindenki a saját feje után menjen.

– Schweitzerről bizonyára sok “emberformáló” emléket őriz. Mi volt a legszebb és legrosszabb élménye?
– Nincs olyan, amire ne szívesen emlékeznék vissza vele kapcsolatban. A legrosszabb élményem Mozambikban ért, ahol az angol katonák sok szenvedést okoztak mindnyájunknak, de ehhez neki semmi köze nem volt. Inkább két olyan esetet említek, amely megmutatja a szigorúság mögött a rendkívüli egyéniséget, aki a maximumot akarta kihozni magából és másokból is.

Még az elején történt. Szerettem volna tökéletesen elvégezni a rám bízott munkát, de nem voltam elég gyors, mert munka közben mindent meg akartam figyelni. A Doktor megkérdezte: “Svájcban nem dolgoztak gyorsabban?” Majd hozzátette: “Nem csak lassan lehet szeretettel cselekedni, de ha szükséges, a szeretet gyors is lehet.”

Egyetlen vázát sem lehetett látni a klinikán, hiányoztak a vágott virágok. Amikor rákérdeztem, miért van ez így, Schweitzer szomorú hangon válaszolt: “Miért hiányoznak neked a hullák? Miért tépjük le őket?” Ő mindig az életet védte, nem engedte bántani még a virágokat sem. Megjegyzem, szigorúan vegetáriánus volt, nemcsak egészségügyi, főleg etikai okok miatt. Az élet tisztelete komoly meggyőződésévé alakult, amelyet saját példájával is kimutatott.

– Tudjuk, hogy kiváló orvos volt, emellett művész, teológus és zenetudós is. De milyen embert lehetett felfedezni benne?
– Kiemelkedően erős személyiség volt, sokszor nem lehetett közelíteni hozzá. Csak kevés embert engedett közel magához, mintha önmagát akarta volna ezzel megvédeni. Nem ült le külön az emberekkel, munka közben szakított időt a komoly párbeszédekre. Felettébb szigorú volt saját magával és másokkal is. Nem kötött kompromisszumokat, korrekt volt, minden erejét beleadta a munkába.

Rendkívül jó kapcsolatot alakított ki betegeivel. Nem féltek tőle, de nagyon tisztelték. Inkább a munkatársai tartottak kissé tőle. A szívében azonban nagyon nagy szeretet lakozott, ezt mindenki érezte, ezért elnézték még esetleges túlkapásait is, ami minden nagy egyéniség sajátja, és ilyen esetekben talán még meg is engedhető, mert élete a teljes lemondás volt. Csak másokért élt, olyanokért, akiket mások már elfelejtettek.

– Bizonyára sokszor hallotta őt orgonálni.
– Lambarénében soha. Ha ideje engedte, visszavonult a szobájába, de – úgy gondolom – ott magányra vágyott. A felesége (aki egyébként a papír munkában segített neki) néha hallhatta, de az ő halála után már csak magányosan teltek ezek az esték. Egyszer azonban Németországban hallottam játszani. Nehéz elmondani az ezzel kapcsolatos érzelmeimet. Én nemcsak a zenét hallottam, hanem azt is, ami mögötte szólt. Mert azért játszott, hogy összegyűjtse a pénzt további munkáihoz, hogy még több emberen tudjon segíteni. A Vöröskereszt is támogatta, de amikor elfogyott a rendelkezésre bocsátott pénz, elment koncertezni, s mindenét a betegekre, a kórházra költötte.

Amikor visszajöttem Európába, akkor értettem meg, mi is volt ez az egész. Nagy hálát éreztem, s érzek mind a mai napig, hiszen ez számomra nagy “életiskola” volt, ez formált olyanná, amilyen lettem. Az ottani évek indítottak el, s azért vállaltam a későbbiekben a lelki elsősegély- szolgálatot is. Sohasem büszkélkedtem ezzel az ismeretséggel, ismétlem, csak hálát érzek, mert nagyon sok bölcsességet kaptam, tanultam tőle. Csodálatos ember volt, igaz, aki először találkozott vele, esetleg kicsit félt tőle, talán a szuggesztív egyéniségtől, de mondhatom, ha befolyásolta, hát teljesen pozitív módon befolyásolja az embereket.

– Akkor most térjünk át a Lambaréné utáni időszakra.
– Amikor lejárt a kiküldetésem, vissza kellett jönnöm. Indiába szerettem volna menni, de családi okok miatt ez nem sikerült. Azon a klinikán dolgoztam, ahol korábban a tanulmányaimat végeztem. Aztán egy nehéz operáció után, mivel a fizioterápiát nem tudtam folytatni, másfajta “terápiába” fogtam. A főiskolán pszichológiát is tanultam, nagy szükségem is volt rá. Orvosok, teológusok küldtek hozzám olyan embereket, akik menthetetlen betegek voltak, hogy félelem nélkül, emberhez méltóan tudjanak szembenézni mindazzal, ami rájuk vár. Nekem kellett elkísérni őket az utolsó pillanatig. Ne gondolja, hogy ez amolyan siralomházi hangulatban telt. Sokat beszélgettünk, zenéltünk, meditációba vagy éppen házi színházba fogtunk. Számomra soha nem volt nyomasztó a halál gondolata. Egész életemben közel éreztem magamhoz az elmúlást, vagy inkább úgy fogalmaznék, egy új dolog kezdetét. Azt hiszem, sok embernek sikerült megkönnyíteni azokat a nehéz pillanatokat, s ha valaki mosolygott, az nagyon jó érzés volt számomra. Érezhettem, hogy nem hiábavaló az erőfeszítésem, amikor a rám bízottak nem negatív érzésekkel várták a halált.

– Mit mond nekik?
– Mindig is érdekelt India kultúrája, s 1984- ben megismerkedtem az ind filozófiával is. A Védák üzenete nagy hatással volt rám. Tapasztalataimat megosztottam azokkal a betegekkel is, akik fogékonyak voltak rá. Egyszer azt kiabálta egy súlyosan beteg nő: “Menj innen, Te az ördögtől jöttél!” Az orvosa arra kért, legyek türelmes vele, így többször meglátogattam. Fél órával a halála előtt hivatott a hölgy, megragadta kezemet, úgy kért, beszéljek neki Istenről. A keze szinte lila volt, már csak percei voltak hátra. A Gangesz szent vízéből cseppentettem rá néhány cseppet, s Isten neveit énekeltem. Amikor átöleltem, már nyugodt volt és mosolygott. Így halt meg. Az orvosok és az ápolók egyaránt csodálkoztak.

Nekem az volt a legjobb, ha olyan embereknek segíthettem, akik nem hittek Istenben. Ha volt is hitük, elvesztették, annyit szenvedtek, mégis engem hívattak, s beszélgettünk mindenről, a reinkarnációról és Istenről is. Nem kényszerítettem őket, hogy meghallgassanak, csak megpróbáltam rávezetni mindenkit, hogy ilyen irányú kérdéseket tegyenek fel. Sok embert láttam a halállal harcolni és meghalni. Hogy bírtam? Nem magamtól voltam erős, Isten eszköze voltam csupán, s az Ő ereje hatotta át a haldoklókat is, amikor Róla beszélgettünk. Isten terve volt, hogy segítsek másokon, s egyedül Ő védett meg az összeomlástól, így bírtam elviselni a szenvedés látványát. Rokonaim és ismerőseim azt mondogatták, nem hiszik, hogy más kibírta volna. Szerintem mindenki képes lehet erre, Isten erőt ad hozzá, ez nem a saját érdemem.

Így ért egy újabb, még az eddigieknél is nagyobb kihívás, a lelki elsősegély- szolgálat, hiszen az nem fizikai segítségre irányult. Olyanoknak kellett segítenem, akik az utolsó lépcsőn, a teljes összeomlás, sokszor az öngyilkosság előtt álltak. Bármikor hívhattak, s ha szükséges volt, személyesen is találkoztam sokukkal. Nyilvános programokat is szerveztem, ahová sok ember eljött.

– Azt hinné az ember, ezt a sok időt és még több energiát igénylő munkát csak egyedülállóként lehet csinálni: mit szólt mindehhez a családja?
– Egyedül maradtam két gyerekkel, de minden nehézség ellenére sikerült szépen felnevelnem őket. Úgy érzem, volt idő mindenre, ami fontos. Természetesen voltak nehéz napok az életünkben, de most már a gyerekeim is értékelik munkámat. Hogy tudtad mindezt megtenni? – kérdezik néha. Felnéznek rám, különlegesnek tartanak, de ezen csak mosolygok. Annak viszont rendkívül örülök, hogy mindketten nagyon önállóak lettek, megtalálták a maguk útját. Szeretem a fiatalokat, az ő érdekükben (rövid ideig) még egy politikai pártban is részt vettem, ahol az elhagyott gyerekek és a fiatalok jogaiért harcoltam.

– Mi életének tanulsága?
– Nem magamról akarok beszélni, egy üzenetet szeretnék átadni. A mai időkben az embereknek fel kellene kelniük, s keresniük az igazságot újra és újra. Meggyőződésem, csak akkor leszünk képesek ismét szeretni egymást, ha egy Isten- tudatos világba lépünk be, ahol nem mi magunk vagyunk a középpont. Hiszen az egész teremtést Isten szeretete tartja fenn, azáltal létezik minden. Az ember is egy rész ebből az isteni szeretetből. Csak a szeretet által lehet segíteni az embereken, ez a legfontosabb. S ilyen vagy amolyan formában mindannyian segítségre szorulunk, még ha nem is valljuk be, még saját magunknak sem.

Kellár Márta

200/28.