Eskü avagy nyilatkozat?

A Hippokratészi eskütől a genfi nyilatkozatig
Deszakralizációs esettanulmány

Múltkorában orvos ismerősömmel beszélgetve fölvetődött a hippokratészi eskü témája. Jómagam nem ismertem ennek részleteit, de megdöbbenésemre a doktor úr sem. Annyi mindenesetre világos volt számomra, hogy az ókori eskütétel például tiltotta a művi vetélést. Kíváncsivá tett a téma, s amikor kezembe került Dr. Gajzler Gyulának az orvosi- és bioetikával foglalkozó alapműve, sok mindenre fény derült. Képlékeny és izgalmas területeket sejtetnek a fejezetcímek az életminőség kérdésétől az eutanáziáig, a mesterséges megtermékenyítéstől az abortuszkérdésen át a génkutatásig vagy a szervátültetések etikájáig. Az orvosetika s a napjainkban tapasztalható értékválság keretein messze túlmutat azonban egy téma: az orvosi eskü értékelése. Tekintsük ezt olyan példaértékű kóresetnek, amin keresztül nyomon követhető az emberi élet deszakralizációja.

A szentség elvesztése

Megint egy fura kifejezés: deszakralizáció – korunk szülötte a szó, bár a folyamat, amit jelöl, nem ma kezdődött. A szentség elvesztéséről van szó, legyen az öntudatlan sodródás, mint a fogyasztói lét rabszolgái esetében vagy az ember célirányos kiforgatása a transzcendensből a humán szellem szabadságának jegyében. A tudományosság sarlatánjai sokat ártottak az ember önbecsülésének, s az isteni világrend harmóniájából kibillentett egyed imbolyogva keresi önmagát: ösztönlény? kisisten? a világ ura? narkomán örömvadász? saját végzete felé rohanó véletlen a világegyetemben?

Sokan kongattak már vészharangot az emberiség fölött, mások higgadtabb véleményüket s a tényeket felsorakoztatva igyekeztek meggyőzni embertársaikat a szemléletváltás szükségességéről, a mindennapi élet azonban egészen másfelé halad. Hiába hallottunk a környezet veszélyeztetéséről, vajmi keveset teszünk ellene. Együtt érzünk az életterüket, az esőerdőket védő indiánokkal, mégis betérünk a gyors étkezőkbe. Cikkezünk a bevásárlóközpontok ellen, vasárnap mégis sokan az áru templomaiba zarándokolnak. S a lázadás? A fogyasztói birodalom érdekrendszere felszívja a lázadókat is: zöld mozgalom, punk, biokertészet vagy forradalom – hamar árucikké válik minden. A fogyasztói lét posztmodern üressége még a legkirívóbb jelenségeket is integrálja, így lehet istenképző tanfolyamra is jelentkezni. A kis szélhámost börtönbe zárják, a nagyot kitüntetik. A hálapénzben is egyre kevésbé érdekes a hála, annál fontosabb a pénz. Pedig valóban más szemléletre volna szükség a természeti és humán, valamint a spirituális környezetet illetően is.

Hajdanán az ember közelebb állt a harmóniához, ahol ember, világ és Isten szerves együttműködése jelentette a lét természetes közegét. Örök törvények segítettek a magasabb eszményekhez való igazodásban, mára azonban relativizáltuk az örök törvényeket, tevőlegesen megöltük isteneinket, áruba bocsájtottuk eszményeinket és – elvesztettük a harmóniát. A technikai fejlődés különvált az etikától, mondhatnánk etikátlanná lett, pedig az erkölcsnek volna korlátozó szerepe, ma már a létfönntartás érdekében is. A keynes-i gazdasági növekedés modelljét sokan egyenesen beteges tumornak tekintik, ami felszívja az erőforrásokat és a növekedés oltárán égeti el azokat, miközben számos fizikális és pszichés vonatkozásban ellehetetleníti az emberhez méltó életet. Az ember erkölcsi érzéke azonban mégis igyekszik fölvenni a harcot a mammon hatalmával szemben.

Archaikus harmónia – modern semmi

Miben is állott ez az archaikus harmónia? A világ, az élet, a dolgok, az ember helyének, feladatának ismeretében. A harmónia megvalósulása az egyéni létszféra összehangolását jelentette nemcsak a szociális, hanem a szakrális szférával is. Az élet során fölmerülő s a létezés tényéből fakadó problémák megválaszolására – mi a teendő? – kétféle kísérlet fogalmazódott meg: egyfelől az elvi, másfelől a gyakorlati. Az utóbbi háromfelé ágazik: legelső az ösztönös reagálás, amely még szinte állati s ilyen értelemben “természetes”, a második a tradicionális, ami az elődök nyomdokainak követését, a hagyomány tiszteletét, aktív, építő átörökítését jelenti, míg a harmadik igen izgalmas terület: az intuitív válasz, amely az ember legbelsőbb lényegi meggyőződésének követését jelenti. Ez nem mindig és nem mindenki számára elérhető információs forrás, mégis sok minden bele van írva az ember szívébe: az élet tisztelete, az önismeret igénye, az erkölcsi érzék, a hit, a szeretet, de akár a szülés “tudománya” is. Ez az intuitív, belső hangra figyelő reagálás átvezet az élet nagy kérdéseit elvileg megválaszoló intézményekhez: a filozófiához és a valláshoz.

A mai kusza világban alig-alig leljük ezeket a válaszokat. Sokan nem óhajtják vállalni a gondolkodás, a döntés felelősségét. Neveltetésünk, környezetünk, saját igénytelenségünk miatt egyre távolabb kerülünk az intuitív és szakrális szférától, s bár érezzük a teendő meghatározásának fontosságát, azt nem önmagunktól, hanem másoktól várjuk. Joggal nevezhetjük ezt elidegenedésnek. Amikor nem elementáris parancsolat a természet vagy az élet tisztelete, hanem törvényi szabályozásra várunk az állatokkal, növényekkel vagy ásványkincsekkel szemben. Amikor a várandós nő jobban bízik az intézményekben, mint a természet elrendezésében. Amikor ki tudjuk számítani, milyen erővel s milyen szögben kell elhajítani a követ, hogy eltaláljuk a madarat, de nem tudjuk, szabad-e megtennünk? Ezáltal válik kiszolgáltatottá az ember önnön s mások gyarlóságával szemben is.

Erkölcs és jog a homogén társadalmakban egybeesik, megvalósulásának példáit jószerével csak az utópiákban, vagy az óind társadalom eszményében lelhetjük meg, amely szakrális alapokon határozza meg az egyén helyét a társadalmi és lelki életrendek kategóriáiban (értelmiségi-harcos-gazdálkodó-kétkezi munkás, illetve tanuló-házas-visszavonult és lemondott). Amikor azonban jog és erkölcs szétválnak, menthetetlenül erősödik a világi jog, jogszerűség tekintélye. A szabadság utolsó kísérlete a természetjogi felfogás, ami az ember alkotta jog helyességét a természeti vagy isteni törvényekhez méri. Az ezekkel ellentétes világi parancs lelkiismeretileg, morálisan nem kötelez, annál inkább az örök erkölcsi törvények. Ez a nagy vallásalapítók, vagy inkább vallás-élők intuitív-isteni szabadsága, a szabadok törvénye, függetlensége és egyben magányossága, amely közel sem szabadosság, hanem a következetesség szabadsága. A végső stádium az erkölcstelen jog vagy a nemtelen jogszerűség, ahol a törvény nem feltétlenül erkölcsös, de az állampolgár csak akkor erkölcsös, ha betartja a törvényt, akár egybevág a szakrális igényekkel, akár nem. Ennek szemléletes példája különféle országok abortusz-törvénykezése.

Orvos, gyógyítsd önmagad!

A tradicionális világnézetet – aminek a hippokratészi eskü is eleme – sokan atyáskodónak bélyegzik. Ha ez vád, akkor nem érdemes cáfolni, hiszen az eskü szövege és szelleme valóban paternalista felfogást tükröz. Ez azonban nem egyértelműen rossz! A hippokratészi orvoslás alapelvei szerint a beteg üdve a legfőbb törvény (salus aegroti suprema lex esto). Az alapelvek közé sorolandó a nil nocere, a nem-ártás elve (gondoljunk a hinduk ahinszá, erőszakmentes szemléletére!), amely nem elégszik meg az ártás kerülésével, hanem implicite felhívás a jó gyakorlására. Ide vág Albert Schweitzer jeles mondása: “Amit mi szeretetnek nevezünk, az lényegében tisztelet az élet előtt.” Végül említésre érdemes “a fájdalom csökkentése isteni dolog” (divinum est dolorem cessare) gondolata. A modern bölcselet az informálódás jogával s az autonómiával egészíti ki az ókori alapelveket, aminél érdemes megállni egy percre. Az autonómia az individuum igénye, szinte szembeszállása a közösségi léttel, vagy a felsőbb isteni hatalommal. A rosszul értelmezett autonómia az ember elárvulásához és elidegenedéséhez vezet, aminek feloldása nem a természeten vagy embertársainkon vett erőszak, hanem az együttműködés. A holisztikus szemlélet erre tapint rá, amikor vallja, hogy minden összefügg mindennel. E szemléletnek filozofikus költőiségű megfogalmazását Goethe adja: “Biztos vagyok benne, hogy már egyszer voltam itt korábban, úgy, mint most, s remélem visszatérek még ezerszer. Ha az ember a mindenség örökkévalóságán töpreng, más sorsot nem képzelhet el, minthogy a lelkek is részesülnek Isten örömében, mint Ővele boldogan együttműködő erők. A teremtés munkája rájuk lesz bízva. Az ember nem más, mint Isten és a természet dialógusa, s ez a párbeszéd más bolygókon minden bizonnyal magasztosabb és fennköltebb természetű.” (Beszélgetés Johannes Falk-kal). A helyesen értelmezett autonómia önállóság és nem önfejűség.

De mi a helyzet a betegséggel? Ehhez először az egészséget kell megvizsgálnunk. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása szerint az egészség a teljes testi, szellemi és szociális jólét állapota s nem pusztán a betegség vagy nyomorékság hiánya. A testi bajokkal a hagyományos gyógyászat foglalkozik, a szellemi szférával a pszichológia és pszichiátria, a szociális jólét kifejezés pedig a társadalom egészségére utal – aminek biztosítása nem pusztán a medicina feladata. Az egészség szóban a teljesség, az egész-ség is benne foglaltatik, így a betegség első sorban nyilván az egész-ség hiánya. Hogy ismét egy keleti példát hozzunk, az óind ájurvéda (élettudomány) orvosi felfogása szerint az egészség a szervezet harmonikus egyensúlya, a betegség ennek megbomlása. Az ájurvéda a felborult harmónia szellemi-lelki okait keresi s azokat igyekszik orvosolni. Ezzel szemben egyes modern nyugati nézetek a betegséget a személyes deviáció, azaz elhajlás, elferdülés egy bizonyos fajtájának tekintik. Innen pedig már csak egy lépés Freud véleménye, aki minden vallásos megnyilvánulást a neurózis fogalomkörébe utalt.

Szent és profán

Az ókor nagy civilizációinak mindegyikében megbecsült szerepet játszott az orvostudomány. A gyógyászati eredményeken túl a medicina erkölcsi vonatkozásaival is foglalkoztak, Hammurabi Babilonban, Imhotep Egyiptomban, Susruta és Csaraka Indiában. Az orvosi világban az etika sarokköve évszázadokon át Hipporatész esküszövege volt.

Hippokratész i.e. 460-370 között élt, valóságos iskolát teremtett, melynek vezérlő elve az élet tisztelete volt. Az életet tekintették a legfőbb jónak, aminek fenntartásáért küzdeni kell.

Az eskü szerzősége vitatott, ám kétezer esztendeje nagyhatású, tekintélyes foglalata az orvosi etikai nézeteknek. Az orvos benső, lelkiismereti döntésére is jelentős hatást gyakorolhat, gondoljunk csak a náci Németországra, ahol a várószobákban ezt az esküszöveget függesztették ki azok az orvosok, akik nem voltak hajlandóak a kötelezően előírt eutanáziát végezni. Bár az esküszöveg progresszív és konzervatív gondolatokat is tartalmaz, ráadásul aktuális megkötésekkel is foglalkozik, szellemisége aligha vitatható. Holott még ezt is vitatják, kezdve rögtön a megnevezéssel: eskü. Sokan eleve vallásos töltésűnek érzik az eskü szót s így elvetendőnek tartják, akár van utalás a későbbiekben Istenre, akár nincs. Ez a deszakralizálás első vágása.

Az esküszöveg letisztult, egyszerűen áttekinthető szerkezetű, szakrális igényű. Kezdő és zárógondolata is túlvilági fogantatású: hivatkozás Istenre, illetve a szankciók említése. Ez a szakrális keret fogja közre a szigorúan szakmai részt, amely a gyógyászat szemléletét, alapelveit fogalmazza meg. Ha az esküt pontról pontra egybevetjük a genfi nyilatkozattal, ugyanúgy találunk hivatkozást valami egyénen túli, felsőbb fórumra, ez jelen esetben az emberiség. Az isteni dimenziók egyre elérhetetlenebbek a ma embere számára. Hippokratész még tanúkul hívta az isteneket, amit értelmezhetünk úgy is, hogy a felsőbb szférákkal való kommunikáció mindennapos gyakorlat volt, világképük nélkülözhetetlen alkotóeleme volt a szent-ség. Talán a világ gyógyászainak egyesülete is érzi, hogy az egyén saját lelkiismerete, egyéni ítélőkészsége nem elegendő, ennél magasabb fórum előtt kell fogadalmat tenni – legyen ez az emberiség. Ezzel azonban csak kvázi-deszakralizáció történt, vagyis csak látszólag küszöbölődött ki a szent iránti igény a nyilatkozatból. Mindössze az történt, hogy az istenek helyébe az embereket, illetve azok valamilyen közösségét állították: emberiség, társadalom, állam, király – ezek a szekuláris istenek!

A szakmai rész a tanár megbecsülésével kezdődik. A hippokratészi iskola egyfajta törvények fölöttiséget tulajdonít az orvosnak, akár csak a királynak vagy a papságnak, ezzel is utalva isteni elhivatottságára. Az eskü szövegéből a tanítás misztériuma is kiviláglik, a tudomány csak a beavatottaknak adható tovább. A tanító és családjának megbecsülése sarkalatos pont, ami valóságos tanítványi láncolatot alkot. Érdekes párhuzam ez megint csak Indiával, ahol a szellemi iskolák tanítványi láncolatait évezredekre visszavezetik. Ez az átörökítési rendszer a tan hitelességét biztosítja, csakúgy, mint az ókori medicinában. Szép gesztus a tanítók s az alma mater tisztelete, amit láthatóan ma is fontosnak tartanak. Külön izgalmas az ókori szövegben a beteg életmódjának említése. Ez fontos gyógyászati tényező, a modern medicinában is alkalmazzák, de igazából itt nem csupán diétáról vagy a dohányzás feladásáról van szó. Az életmódba beleérthető az életminőség is, aminek formálásában egy orvosnak igen nagy szerepe lehet. De ha a tüdőgyógyász dohányzik, a kardiológus koleszterindús táplálkozást folytat saját magát teszi hiteltelenné.

Következnek a tiltások, a manapság oly sokat vitatott eutanázia és abortusz egyértelmű és határozott tiltása, mert az ilyen gyakorlatokat nyilván összeegyeztethetetlennek tartották az élet tiszteletének törvényével. Mondhatnánk: a tudomány nevében…, a haladás jegyében…, ma már árnyaltabbak az ismereteink – mindez igaz, de ha az élet tiszteletére és az egyén jogaira, vagy az egészséges utódokra hivatkozunk, az mindenkire egyetemlegesen kell vonatkozzék: magzatra és aggastyánra egyaránt. Csakhogy manapság sem megszületni, sem meghalni nem egyszerű dolog. A költségekről nem is beszélve – ma már mindkét aktus százezrekben mérhető – mára az anyaméh életveszélyes hellyé vált a magzat számára, s a gépekre kapcsolt ember haláltusája sem éppen lelkesítő. Az élet szent, de a halál is az. Úgy mondják, egy nő két dologért hajlandó bármire: hogy legyen gyermeke és hogy ne legyen gyermeke. Csak néhány adat: Magyarországon az utóbbi 25 évben 74 000 és 90 000 között mozog évente a művi vetélések száma, átlag 82 000, azaz naponta 225 (!) negyedszázad alatt 1.950.000. Elrettentő közlekedési statisztikának számít az olyan hétvége, amikor nyolc-tíz halálos kimenetelű baleset történik, holott a nőgyógyászatokon hússzor annyi életet áldoznak föl naponta. Elfogadható volna, ha minden ötödik embert kivégeznének egy országban? Ez is etikai kérdés, de sokkal inkább az a következő idézet Gaizler doktortól: “Egy orvosi cikkben Pajor doktor és munkatársai arról írtak pár éve hazánkban, hogy abortuszra váró anyák magzatának szívhangját meghallgatják az abortusz elvégzése előtt, majd úgy veszik ki (a foetust), hogy azután is meghallgathassák a szívhangjait, és csak ezután nyitják meg a mellkasát és a hasát, hogy a májából gyógyszer készítés céljára szövetet vegyenek. A szívhang meghallgatására azért volt szükség, hogy biztosan tudják, él-e még a magzat, mert akkor a máj szövete életképesebb. Egyetlen, külföldön élő magyar orvos talált kivetni valót a módszerben, mondván, hogy ez a módszer az állatokon végzett kísérletek viviszekcióival, élveboncolásaival azonos! Az Orvosi Hetilap megvédte a szerzőket, mondván, hogy az anya hozzájárult az abortuszhoz és a szövetkivételhez. A magzat? Azt nem lehet megkérdezni.” És vajon van-e lehetősége az egyszerű betegnek a kannibalizmus elkerülésére, ha kezelőorvosa gyógyszert ír föl neki? Egyes jövendölések szerint az ember odáig aljasodik, hogy saját magzatait falja majd föl…

Az esküszöveg következő pontja az orvos életének és tudományának tisztaságára vonatkozik: tisztán és szentül megőrzöm… Tehát nemcsak a beteg életmódjának szabályozásával kell foglalkozni, hanem az orvoséval is. A beteg javának szem előtt tartása, szexuális érinthetetlensége és a titoktartás az orvosi élet tisztaságának záloga. A modern nyilatkozat képlékenyebb fogalmakat használ, melyek különféleképpen értelmezhetők.

Hippokratészt az orvostudomány atyjának szokás nevezni. S bár ő még egy archaikus és szent világszemléletnek volt a részese, mégis neki tulajdonítják az orvosi tudomány elválasztását a papi hivatástól. Talán ezzel vette kezdetét a deszakralizáció az ő szakterületén. Mára nemcsak a medicinából, hanem a hétköznapi élet szinte minden területéről sikerült kigyomlálni a szent-séget. Szekuláris lett a világ, profán az élet, magányos az ember. Nietzsche kijelentette, hogy Isten meghalt – és maga is belebolondult. Ha megöljük Istent, kiirtjuk a szakrálist, az ember univerzális értelemben magányossá és zavarodottá válik, s tébolyának jelei az élethabzsolás, dekadencia, mámor, nihil. A szakralitás nem ódivatú babonaság. Igazodási pont, támasz, sőt egy teljesebb valóságképre nyíló ablak is. Az egész-ség és a teljes-ség is veszít, ha az ember kirekeszti saját magát a szent-ségből.

Rácz Géza

2000/28.