Tőzsdeláz és adósságcsapda – Van más alternatíva?

Az árucsere-forgalom legfontosabb szereplője a pénz, a világ legelterjedtebb csereszköze. De vajon látjuk-e a pénz igazi arcát?- teszi fel a kérdést Helmut Creutz: A pénzszindróma című, a kilencvenes évek elején megjelent sikerkönyvében.


I. A növekedés határai

Ha megkérdezzük a pénzforgalom mindennapi szereplőit, többségük még a pénz pontos meghatározását sem tudja adni, nem hogy funkcióit, piacra gyakorolt hatását, az alapvető pénzügyi folyamatokat.Olyan fogalmak mint fekete hétfő a new-york-i értéktőzsdén, csúcsponton zárt a bux-index vagy mélyrepülésben az amerikai dollár idegen borzongással töltik el, a tőzsdén vadul hadonászó alkuszok látványa pedig hóbortosok zárt világára emlékezteti. Elképzelhetetlen számára, hogy a tőzsdei jelbeszéddel szempillantás alatt dollártízezrekhez lehet jutni.

“A pénz- és a bankügyek az átlagember számára olyan titokzatosak, hogy a közfelfogásban csak ‘tabuként’ szerepelnek. A köznyelvi kifejezések, beleértve az átlagemberektől származókat, olyan primitvek, mint az orosz parasztok babonái a világháború előtt.”

Irwing Fisher, amerikai közgazdász

Évezredeken át az arany meg az ezüst volt az elfogadott csereeszköz, és bár arany-fedezetre még ma is hivatkozunk, egyre többen ismerik fel, hogy a mi pénzünknek már semmi köze nincs ahhoz, hogy mekkora aranykészlet van felhalmozva a bankok páncélkamráiban.

Az árucsere inflációk és deflációk nélküli stabil fejlődéséhez arra van szükség, hogy a vevőknek mindig legyen annyi pénze, amennyi az árukínálat felvásárlásához elegendő. Ezt az elvet kellene megvalósítani a jegybankoknak, de még sehol nem sikerült a rendelkezésre bocsátott pénzmennyiséget a szükségletek szerint alakítani. A jegybank azt még csak meg tudja mondani, hogy mennyi pénzt nyomott ki, de hogy mi történik ezután a pénzzel, arra már nem tud hatást gyakorolni. A pénz tulajdonosai bármikor úgy dönthetnek, hogy pénzüket kivonják a forgalomból anélkül, hogy erről a jegybank tudomást szerezne. Így az még a rendelkezésre álló pénz mennyiségét sem képes felbecsülni, nem hogy a pénzügyi folyamatokat irányítani.

A Világbank már évekkel ezelőtt megállapította, hogy világszerte mintegy 15-20-szor annyi milliárd kering a határokon túl, mint amennyi a világkereskedelemben szükséges. Világosnak látszik, hogy ezek a hatalmas tőketranszferek nem a beruházást szolgálják, hanem a spekulációs nyereséget. “Ahogy a keselyűk a haldokló vadnál, úgy gyűlnek össze /t.i. a spekulánsok/ elsősorban a haldokló devizaárfolyam közelében.” /H.Creutz/ A nemzeti bankok egyszer árfolyam-támogató vásárlásokkal próbálják iránytani a pénzügyi folyamatokat, növelve a kibocsátott pénzmennyiséget, máskor meg éppen magas kamatokkal igyekeznek leküzdeni az inflációt. A ma már elképzelhetetlen beavatkozások ellenére az árfolyamokat nem lehet tartani. Sem a jegybankok egyesített ereje, sem a kormánygaranciák, sem a többszörös kamatemelések nem tudnak semmit tenni az üzérkedők ellen. Egyik pénz süllyedő hajójáról a másik pénz biztos szigetére vonulni mindig kifizetődő.

Normális esetben e spekulációs üzletek végül is nulla összegű játékok.A spekulációk által a pénzmennyiség vagy a pénzvagyon nem szaporodik, csupán a játékosok körei rendeződnek át. A vesztesek újabb spekulációkkal próbálják meg veszteségeiket pótolni. Ennek következményeként egyre gyorsabban és hevesebben, egyre nagyobb összegekkel nő a spekulációs spirál, miáltal a forgalom irreális magasságokba nő. A spekulánsok azonban valódi nyereséghez is jutnak, ha a jegybankok árfolyamtámogató vásárlásokkal hagyják magukat bevonni a spekulációba és végül vesztenek, azaz kénytelenek korrigálni a devizaárfolyamokat. Ezeket a veszteségeket azután az egész gazdaság viseli, a munkavégző lakosság is. A világszerte növekvő spekulatív pénztöbbletet tekintve hajlamosak vagyunk a háttérben valami titokzatos hatalmat feltételezni.A valóságban azonban ezt a játékot mindenütt néhány ezer bank és tőzsdealkusz űzi, főleg idegen pénzzel. Hogy hová vezetnek a spekulációk? A Földön feleslegesen keringő vásárlóerő elképzelhetetlenül nagy és egyre növekvő milliárdjaihoz, melyek legázolják a jegybankokat és a politikusokat. Úgy tűnik, mind a kormányokat, melyeknek a lakosság jólétét és szociális biztonságát, mind a jegybankok felelőseit, akiknek a fizetőeszköz stabilitását kellene biztosítaniuk, a spekulánsok az orruknál fogva vezetik. Ráadásul a a kormányok és a bankvezetők szinte hivatalos hozzájárulásukat adják mindehhez a játékhoz.

A pénz a csereforgalom legmozgékonyabb szereplője, mozgékonyabb, mint az áruk, de csak akkor lendül mozgásba, ha ebből haszon ígérkezik, ha érdemes befektetni az áruvásárlásba, a termelésbe, vagy az ingatlanpiacon.Viszont ha a kamatból ígérkezik nagyobb haszon, akkor tud várni. A várakozás kamat formájában szedi a pénzkivonás hasznát, s mindez csakis azért lehetséges, mert mára a pénz nem pusztán csereeszköz, amint volt eredeti rendeltetése szerint, hanem értéktároló eszköz is. A pénz mennyisége a mai pénzgazdálkodási rendszerben állandóan megzavarja a gazdaság működését, mert egyszer túl sok van belőle, egyszer meg túl kevés. Ugyanakkor éppen ez a mennyiségi ingadozás a kamatjövedelem forrása. Így a kamat igazi haszonélvezőinek éppen az az érdeke, hogy a pénzpiacot állandó ingadozásban tartsák.

A mi pénzrendszerünk egyik alapvető hibája a kamat és a kamatos kamat. A befektetett pénz csak úgy magától megsokszorozza az értékét és az, akinek van befektetni való pénze, igen gyorsan meggazdagodhat. Ennek persze az a következménye, hogy mindenki igyekszik minél több befektetni való pénzhez jutni, kíméletlenül kihasználva mindent, ami a szeme elé kerül, a trópusi erdőket, a géneket, a természeti kincseket, tekintet nélkül arra, hogy ennek során milyen jóvátehetetlen károkat okoz. A romboláson és harácsoláson túlmenően emiatt a beruházási költségek is majdnem dupla akkorák, mint amit akkor fizetne pl. a lakásépítő, ha nem neki kellene viselnie végső soron az adóssággazdálkodás összes kamatterhét, saját hitelkamatain kívül azt is, amit a téglagyár, a cementgyár és az építővállalat hárít át a felhasználóra. A felhasználó szempontjából a beruházási költségek közel 50%-a kárba vész, és ez ugyanúgy érvényes más termékek fogyasztói árára is. A kamat azért teheti gazdagabbá a gazdagokat és szegényebbé a szegényeket, mert nem csak közvetlen hitelkamatként fizetik, hanem költségtényezőként minden árban megbújik. Ha a gazdaság fejlődése kamatozó hitelekre létesült vállalkozásokra épül, akkor a kamatok a végső felhasználót és a vállalkozókat terhelik, akik a fogyasztási illetve beruházási igényeikhez veszik fel a pénzt. A kamat tehát ismét a fogyasztók és a vállalkozók pénzét vonja el, akiknek amúgy is kevés volt, és a befektetőkhöz juttatja, akiknek enélkül is olyan sok volt,hogy szükségletüket meghaladó pénzfelesleggel rendelkeztek. Ebben a rendszerben csak nagyon kevesek járnak jól. Az összesített kamatszámlája csak azoknak pozitív, akik hatalmas összegeket tudnak tartósan és kedvezően lekötni /osztrák példával több, mint 2 millió Schillinget,magyar forintra számítva kb. 40 milliót /. Ezért van az, hogy aki gazdag, az tovább gazdagszik, de aki szegény, az egyre szegényebb lesz.

A világ tőzsdelázban ég és adósságörvénybe került, mondja Helmut Creutz /szemléltetésül ld. a Monetáris ördögi kör c. grafikáját/.

Az egyirányú pénzáramlás következtében egyre nagyobb vagyonok halmozódnak fel egyre kevesebb kézben. A kamatrendszer kirívó módon a tulajdonosoknak kedvez. A növekedés hozama nem az általános jólétet szolgálja elsősorban, hanem kevesek kezében koncentrálódik és a nagy pénzvagyonok exponenciális növekedését biztosítja. A rendelkezési hatalom egyre jobban áttolódik az óriási névtelen magánvagyonokra, amelyek e pénz erejével manipulálni tudják a politikai hatalmat és akaratot. A nyolcvanas évek közepén Creutz kimutatta, hogy a kamat naponta 1.1 milliárd márkával csökkenti Németországban a bérből és fizetésből élők reáljövedelmét és ugyanennyivel növeli a tőketulajdonosok vagyonát. A példa szerint 1980-1985 között a pénzvagyonok összesen 1022 milliárd márkával, a reálbérek viszont csak 51 milliárddal növekedtek.

A kamatos kamat révén a vagyon is, meg az adósság is exponenciálisan nő. A 7% kamatra lekötött tőke 10 év alatt a kétszeresére, húsz év alatt a nyolcszorosára, negyven év alatt a tizenhatszorosára növekszik. De a lekötött tőkét is és a tőkenövekményt is be kell fektetni, ezért nő a kereslet a jól kamatozó befektetések iránt. Így a tőkével arányosan nő az adóssághegy is. A növekvő adósság és a növekvő befektetési kényszer, továbbá az egyirányú tőkeáramlás az oka a világméreteket öltött adósságválságnak is és ebbe ma már nem csak az ún. harmadik világ, hanem a volt szocialista országok is belesodródtak. Amiben a katonai erőfeszítések kudarcot vallottak, azt simán és elegánsan véghezvitte a tőkebefektetésekért kifizetett kamatos kamat: a világ nagy része függésbe került a tőke uraitól- mondja Werner Rosenberger, a szabad gazdasági elmélet egyik híve. Ha az egyre növekvő vagyonokat nem fektetik be, akkor viszont összeomlik a gazdaság. Defláció, válság, munkanélküliség következik be. Így a mai pénzrendszerünk nem enged más választást: vagy lemondunk a növekedésről és egyenesen a válságba rohanunk, vagy tovább engedünk a növekedési kényszernek és tönkretesszük környezetünket.

Van más megoldás?

A szabad gazdaság, szabad pénz elmélet hívei azt állítják, hogy ha a pénz csak csereeszközként működne, ha nem lehetne tezaurálni, vagyis ha a be nem fektetett tőkére illetéket kellene fizetni – amint volt az a középkor néhány virágzó városállamában -, ahelyett hogy a befektetett tőkét jutalmaznánk kamatos kamatokkal, akkor a pénzünk adósságmentes, más szóval költségmentes lenne, a kamat megmaradna a bérből élők zsebében, a tőke mégis forogna, mert különben egyre csökkenne az értéke.

Ehhez azonban az szükséges, hogy valóban szabad piaci verseny alakuljon ki, monopóliumok és privilégiumok nélkül. Ha a pénz nem adósságból lesz, hanem a megtermelt értékek vonzataként keletkezik, ha nem lesz kamat és kamatos kamat, akkor megszűnik a rendszerbe épített kizsákmányolás, leépül a vagyonok koncentrációja, állandósul a konjunktúra és a rákos daganathoz hasonló gazdasági és pénzügyi növekedést felváltja egy ciklikus folyamat, a növekedés és csökkenés váltakozó periódusaival. Akkor céltalanná válik az a harácsolás, melyre a mostani pénzrendszer szinte mindenkit ránevel és értelmetlenné válik az a mentalitás, mely szerint a munka a meggazdagodás útját álló rossz, melyet el kell kerülni.

II. Realitás vagy utópia?
Silvio Gesell álma a valóban szabad piacgazdaságról

Kapitalizmus nélküli piacgazdaság

A pénz a piac ura, pedig szolgálója kellene lenni – ezzel a gondolattal állt elő 1891-ben megjelent röpiratában: Változások a pénz világában, avagy híd a szociális államhoz, Silvio Gesell /1862-1930/, az olasz származású argentin üzletember. E brossúrában fekteti le a társadalmi problémákról és azok megoldásáról szóló munkássága alapelveit. Elméleti rendszere kidolgozásában a korabeli Argentína nagy gazdasági válsága alatt szerzett gyakorlati tapasztalatai is sokat segítettek. A társadalmi kérdések megoldásában gyökeresen ellentmondott a marxista tanításnak /talán ezért is hallgatták őt agyon a létező szocializmus időszakában, s állították sokan hívei közül, hogy ha az un. szocialista fejlődés a geselli úton haladt volna, akkor egy működőképes rendszert adhatott volna a világnak/. Alaptétele, hogy az emberi munka kizsákmányolásának eredete nem a javak magántulajdona, hanem a pénz világának alapvető problémája. Ez a probléma egy szerkezeti hiba, mely a pénz kettős szerepében nyilvánul meg: egyszerre a piacot szolgáló csereeszköz és a piacot uraló hatalmi eszköz.

Gesell kiinduló kérdése így szól: hogyan szüntethetnénk meg a pénz betegesen burjánzó hatalmi szerepét anélkül, hogy megszüntetnénk semleges csereeszköz szerepét ?

A pénz piac feletti hatalma két okra vezethető vissza: először arra, hogy a munkaerőtől, az áruktól és a szolgáltatásoktól eltérően hagyományosan kincsként is funkcionál, vagyis különösebb kár nélkül spekulatív céllal ideiglenesen ki lehet vonni a piacról. Másodszor arra, hogy olyan gazdasági tényező, mely sokkal rugalmasabb, mint a javak és a szolgáltatások. Akár a Joker a kártyában, bármikor és bárhol bevethető. A pénz e két tulajdonsága -elsősorban a nagy összegek birtokosain keresztül- jelentős privilégiumokat biztosít neki. Egyik kiváltsága az, hogy képes megszakítani a vásárlás és eladás, befektetés és megtakarítás körforgását, másik pedig, hogy a termelők és a fogyasztók kamatot, mint egyfajta prémiumot követelhetnek azért, mert pénzük spekulatív céllal történő elhelyezése érdekében lemondanak arról, hogy azt a gazdasági körforgásnak tovább adják.

A pénz alapvető strukturális hibája tehát nem csak azon alapul, hogy felhalmozható, hanem azon a lehetőségen is, hogy képes megakasztani a társadalom gazdasági körforgását azzal, hogy kamatszerzés forrása lehet. Így a rentábilitásnak elsőbbsége lesz a gazdaságossággal szemben, és a termelés inkább a kamatra, mint az emberi szükségletekre irányul.

Tartósan emelkedő kamatlábak megzavarják a piac decentralizált önműködését, a nyereségek és a veszteségek szükségszerű mérlegét. Emiatt jön létre a társadalmi szerveződések legnagyobb betegsége, melynek szimptómáit komplex rendszerbe foglalja Gesell: a kamatozó és emiatt nem semleges pénz egy teljesítmény ellenes, igazságtalan jövedelemelosztást eredményez, mely a pénz- és a dologi tőke koncentrációjához, s ezáltal a gazdaság monopolizálásához vezet. A pénztulajdonosok uralják a pénz mozgását vagy stagnálását, ezáltal a pénz nem tud önmagától, mint a vér az emberi testen, a társadalmi organizmuson keresztül áramolni. A pénzrendszer betegsége miatt nem lehetséges a pénzforgalom feletti társadalmi kontroll és megfelelő pénzmennyiség kibocsátása: az általános árszínvonal deflációs és inflációs mozgásai nem szabályozhatók. Amikor a konjunktúra hatására az ereszkedő kamatlábak miatt nagy pénzösszegek egy időre, addig amíg rentábilis pénzelhelyezés nem jön kilátásba, visszahúzódnak a piactól, értékesítési nehézségek és munkanélküliség következik be.

Megoldás: “a pénz a piac semleges szolgálója…”

A pénzszindróma megoldására Gesell nem a középkori skolasztikusok kanonizált kamattilalmát vagy egy drákói kamatbüntetést képzel el, sokkal inkább intézményes megoldást arra, hogy a spekulatív célú pénztartalékolást – a vágányokon üresen veszteglő vagonok példájára – költség fizetésére kötelezzék. Ezáltal a felhalmozás haszna és a likviditás semlegessé válna, s megszűnne a pénz piac feletti uralma, megmaradna a piacot szolgáló szerepben, semleges csereeszközként. Gesell 1916-ban Berlinben és Bernben megjelent fő művében: Természetes gazdasági rend szabad pénzen és szabad földön keresztül egy garantált és zavarmentes pénzcirkuláció érdekében a kamat 3% alatt tartását tartja elfogadhatónak. Ez a pénztulajdonos számára egy un. rizikóprémium lenne, mely a bank közvetítői költségeit is fedezné.

Szabad pénz – szabad föld

Gesell és utódai, elsősorban munkatársa Georg Blumenthal /+ 1929/ és a ma élő Werner Rosenberger a pénzreformot egy átfogó földreformmal együtt képzelték el.

Használjuk és ne birtokoljuk ! – adták ki a jelszót. Elméletük szerint a földtulajdonlás rendszere a pénztulajdonláshoz hasonlóan alapvető strukturális betegségben szenved. Eszerint a Föld népessége egyre szaporodik, a földterületek azonban nem növelhetők. A föld iránti kereslet természetes módon folyamatosan nő, emiatt a földtulajdon a spekuláció valóságos táptalaja. Ezt a spekulációt azonban nem lehet a szokásos monopólium ellenes intézkedésekkel megakadályozni. Kivételes helyzete és elsősorban korlátozott nagysága miatt a földnek nem szabadna piacképes árunak lenni, hanem meg kellene maradnia az emberek közös tulajdonában. Működtetését nyilvános felügyelet alá kellene vonni és közösségileg hasznosítani. Így közvetett módon minden ember hozzájuthatna az őt megillető földhasználathoz.

A szabad föld elmélet alaptétele, hogy a földtulajdont alapvető emberi, alanyi jogként kell deklarálni. A földhasználati jogot a helyi, községi /azaz közösségi / önkormányzattól kell meghatározott vagy meghatározatlan időre bérbe venni, amint az a bányakitermelésben vagy a vízi energia hasznosításában egyébként is szokás. A földhaszonbérleti szerződés időtartamára a haszonbérlőnek a piaci szabályok szerint kialkudott bérleti díjat kell fizetni az önkormányzat részére.

A földtulajdon reformja kapcsán felmerül a felépítmények tulajdonlásának kérdése is. A föld közösségi tulajdon, a haszonbérleti jog viszont magántulajdonban maradna. A haszonbérlő a szerződés időtartama alatt azt tehetne a bérelt földterülettel, amit jónak lát, természetesen a törvény adta keretek között. Az állam viszont többé nem felelne a közösségnek azért, hogy milyen felépítmények létesültek, vagy milyen állapotban vannak azok a felépítmények, melyeket a haszonbérlők létesítettek. A föld és a természeti kincsek köztulajdon, de amit az ember saját munkájával hoz létre, az az ő magántulajdona. Ennek folytán a föld megmunkálásából szerzett bevétel egy része, ami a föld tulajdonosát illeti meg, a közösség kasszájába folyik, mint haszonbérleti díj és hozamkülönbözet. Amit viszont az ember saját munkájával hoz létre, az piacképes áru, melyet az előállító részben felhasznál, részben a más emberek által előállított termékekért elcserél. A csereforgalom szabad piaci folyamatokban valósulhatna meg, de ehhez valóban szabad piacra lenne szükség, amely nincs blokkolva a kamat miatti felhalmozás érdekében kivont pénzek miatt, és tulajdonképpen – a szabad gazdaság, szabad föld elmélet hívei szerint – itt függ össze pénzreform és földreform.

III. Az INWO-mozgalom

Kezdeményezés egy igazságos, munkaorientált, természetes gazdasági rendért /Initiative für eine gerechte, arbeitsorientierte, natürliche Wirtschaftsordnung/

Az INWO eredetileg a múlt század kilencvenes éveiben Németországból kiinduló, mára több országra kiterjedt, hazai tagozatokkal /Ausztria, Németország, Svájc/ működő nemzetközi mozgalom, melynek tagjai röviden úgy határozzák meg magukat : a jövőképes társadalom hívei.
Adolf Paster, az INWO-Ausztria megalapítója írja:” Ha egy lázas betegnek folyamatosan antibiotikumot adnak anélkül, hogy tudnák, mi a betegsége, akkor ez nem jó megoldás. Hívjanak orvost, aki megállapítja, mi a baj és megfelelő kezelést tud előírni. A mai gazdasági helyzetben, a kapitalista piacgazdaságban mégis inkább az antibiotikumokat részesítjük előnyben.” A gazdasági életre átfordítva ez azt jelenti: mi szeretnénk ugyan egy környezetbarát gazdaságot, de nem akarunk elgondolkodni azon, hogy vajon a gazdaságból származó jövedelmeink jogosan járnak-e nekünk? Vajon mi jogunk van arra, hogy a profitmaximalizálás ürügye alatt a természeti források kizsákmányolására állítsuk rá gazdaságainkat? Nem arra lenne-e szükség, hogy végre olyan társadalmi és közjogi feltételeket teremtsünk, amelyekben a munkavállaló és a vállalkozó egyaránt megkapja a munkája gyümölcsét, és ki-ki saját maga rendelkezzen jövedelme felett?

Az INWO-mozgalom elsőként a gazdaság erkölcsi alapjaira kérdez rá. Ezt a kérdést már Aquinoi Szent Tamás is feltette a XIII. században. Az ő alapelve: Piacképes termékek csak munka által keletkezhetnek. Ez azt jelenti, hogy mivel a föld és a nyersanyagok emberi munka nélkül keletkeztek, az üzemgazdálkodási árkalkulációkban csak úgy szerepelhetnek, hogy a belőlük való részesedés a Föld minden lakójának biztosítva legyen. Mivel nem munka révén keletkeztek, nem sokszorosíthatók. A földnek tulajdonként való birtoklása monopolhelyzetet teremt, és mint ilyen, nagyfokú kizsákmányolási tényező. A földet és a nyersanyagokat Isten vagy a természet ingyen bocsátotta az emberek rendelkezésére, hogy az emberré-válás feltételeit biztosítsa, így csupán a földbirtoklás ténye nem lehet jövedelemszerzés alapja. Az INWO alapelvei szerint jövedelem forrása csak emberi munka lehet. A nyereségmaximálás olyan fogalom, melyet az emberiség bölcsességkönyvei /t.i. a kinyilatkoztatott szentírások/ még véletlenül sem ismernek. Ezért az INWO-mozgalmak nagyon is tudatosan építenek a Silvio Gesell által megfogalmazott Természetes gazdasági rend reformtéziseire, mint olyan erkölcsi-vallási alapra, melyet már Aquinoi Szent Tamás is megfogalmazott. Szent Tamás szerint: aki megsérti a csere igazságosságát, feje tetejére állítja a társadalmat /a csere igazságossága azt jelenti, hogy egy munkamegosztáson alapuló piacgazdaságban a csere alkalmával egyik cserepartner sem lesz se szegényebb, se gazdagabb/. A ma működő piacgazdaságokban azonban a nyereségmaximálás érve alatt állandóan fejre állítják a társadalmat, sőt törvényesítik ezt a helyzetet.

Melyek a működő gazdaság ismérvei?

Az INWO egy szociális, ökologikus, szabad gazdaságot képzel el, melynek pénzrendszere a szegény emberek zsebét terhelő és a gazdagok számláit duzzasztó, állandóan növekvő kamat és kamatlábak nélkül működik. A kamatnyomás nélküli pénzrendszer eredményeként nincs infláció, adósságválság és munkanélküliség.

Stabil fizetőeszköz

A gazdaság csak addig működik egészségesen, amíg stabil fizetőeszköze van. Ezért a pénzt ugyanolyan értékálló mércével kellene mérni, mint a súlyokat, vagy a folyadékokat. A pénz értéke csak akkor lesz állandó, ha a pénzforgalom mennyiségi és visszaforgási jellemzőit szigorú határok között tudják tartani /Gesell/. Ehhez szabad valutaárfolyamokra és egy naponta újra meghatározott nagykereskedelmi áruindexre van szükség, amely a kosárban lévő áruk átlagárát mutatja. Ennek alapján hatékonyan tud szabályozni a jegybank úgy, hogy a pénz értéke stabil marad.

Földhasználati jog

Olyan földhasználati jogrendet kell kialakítani, amely lehetővé teszi, hogy közvetve vagy közvetlenül mindenki hozzájuthasson a földhasználathoz, külön díjak és koncessziók terhe nélkül. A mostani abszolút földtulajdon monopolisztikus kizsákmányoláshoz vezet. Ezen a helyzeten csak jó földhasználati törvény tud segíteni. Csak a földhasználatból származó termékekre lehet a tulajdonjogot alkalmazni, mert ellenkező esetben a piaci verseny egyes szereplőit minden munkaráfordítás nélkül juttatjuk jövedelemhez.

Szabad verseny

Ahhoz, hogy a stabil fizetőeszköz és a földhasználati jog működjön, teljesen szabad piaci versenyre van szükség a társadalmi-gazdasági folyamatokban. A törvényhozó csak a kereteket szabhatja meg, ezen belül a környezetvédelmi szempontoknak is megfelelő gazdálkodás körforgását nagyon gondosan meghatározott és felügyelt illeték vagy díjtarifa rendszer útján kell biztosítani. A munkabért teljesen adómentessé kellene tenni, viszont a nyersanyag- és energia felhasználását súlyos adókkal kellene megterhelni. Ebben az esetben az emberi munka olcsóbbá válna, és mindenki messzemenően törekedne minél tökéletesebb anyag -és energiatakarékosságra. Akkor ismét érdemes lenne az elromlott szerszámokat és berendezéseket megjavítani, ahelyett, hogy egyszerűen kimustrálnánk azokat, ami egyúttal a szemétfeldolgozó kapacitást is kímélné. A kézművesség ismét virágkorát élhetné, mivel a nagy multinacionális konszernek nem lennének versenyképesek.

A lehetséges jövő

A kapitalizmus és tervgazdaság nélküli gazdasági rendszer lecsökkentené a háborús konfliktusok kockázatát, hiszen a tulajdonjogból nem származnának extra jövedelmek, a munkabérek viszont a munkából származó jövedelem teljes egészét tartalmaznák. A munkanélküliség ismeretlen fogalom lenne, a teljes foglalkoztatottság természetes dolog lenne. Ez a gazdasági modell nem pusztán tüneti kezelések eredménye, hanem a baj gyökerénél alkalmazott terápiából következik, amely alapjaiban változtatja meg a társadalmat. Az INWO kiáltványnak is beillő programja szerint:” Nagyon sürgős szükségünk van egy ilyen egészséges, mindent átölelő megoldásra, mert a tüneti kezelés nem segít. Ha eltökéljük, hogy nincs szükségünk arra a jövedelemre, amely más emberek kizsákmányolásából ered, akkor a piacgazdaság nem lesz olyan, mint a játékkaszinó. Ha végre felismerjük, hogy a nyerészkedés ára sok más ember keserves nyomorúsága, akkor azt is meglátjuk, hogy erre nekünk nincs szükségünk. A kizsákmányolás kétélű kard és ha végleg kiküszöböljük, akkor nem lesz mitől és kitől félnünk a jövőben. Akkor az ember mint ember fog szerepelni a társadalomban.”

A radikális társadalmi programjáról ismert INWO mellett a nyugati világban számtalan kezdeményezés létezik, mely a geselli út örökösének vallja magát. Közéjük tartozik az igazságtalan pénzkiáramlás miatt elszegényedett régiók és a kamatcsapda áldozatainak megsegítésére létrejött osztrák alapítású, de magyar tagozattal is rendelkező HIFA Hilfe für Alle /Segítség mindenkinek/, valamint a pénzhelyettesítő alternatív kezdeményezések egész sora: Time dollár, Ithaca Hours, WIR, Talent, Tlalog, PEN-exchange, LETS, HUREIAI KIPPU. *

Ezekről a lap későbbi számaiban önállóan írunk..

A szerzőről:

A szerző jogász, teológus, korábban a JATE oktatója, jelenleg a közép-kelet-európai társadalomtudományi kutatásokat támogató Pastorales Forum ösztöndíjasa a Bécsi Egyetemen.

Felhasznált irodalom:

1.Helmut Creutz: A pénzszindróma – utak a válságmentes piacgazdasághoz 1-2. kötet.
INWO, HIFA HUNGáRIA, 1997.

2. Margrit Kennedy: Geld ohne Zinsen und Inflation – Ein Tauschmittel, das jedem dient.
München:Goldmann Verlag, 1991.

3. Eckhard Grimmel:Kreislufe und Kreislaufstörungen der Erde.
Reibek:Rowohlt Verlag, 1993.

4. Silvio Gesell: Gesammelte Werke.
1987.

5. Werner Rosenberger: Die Welt im Umbruch.
INWO Schweiz, 1994.

6. Werner Onken: Kurze Einführung in die Freiland-Freigeld-Theorie von Silvio Gesell und ihre Geschichte.
1997.

7. Thomas Estermann, Matina Hmmerli, Bruno Jehle: Alternative Geldmodelle, zwei Beitrge zur praktischen Umsetzung.
INWO Schweiz, 1993.

Továbbá:
A Zeitung der Nchstenliebe c. INWO folyóirat egyes példányai
A HIFA HUNGáRIA Hírmondója
A HIFA Alapító Nyilatkozata
Az 1999.augusztus 25-28. között, Bécsben megrendezett nemzetközi INWO-kongresszus dokumentumai

Dr. Kecskés Aranka

2001/29.