“Ihletettség és akaraterő a szárnyaim”

Csontváry Kosztka Mihály Tivadar lelkisége

Amikor Csontváryról beszélünk, tulajdonképpen a XIX-XX. század egyik legnagyobb festőművészéről van szó, akinek abban a szerencsében volt része, hogy olyan országban születhetett, amely úgy földrajzilag, mint etnikailag egyesült államnak volt tekinthető. Gyakorlatilag útlevél és vízum nélkül utazhatott a Magas-Tátrától Mostarig, amihez ma több államhatárt kell átlépni.

Önéletrajzából tudjuk, hogy polgári családban született. Ez azt jelentette, hogy olyan neveltetésben részesült, amit csak a kor legtehetősebb polgárai engedhettek meg maguknak.

Pontosabban 1853. július 5-én született Kisszebenben. Gimnázium után kereskedő lett, majd gyógyszerészetet és jogot tanult. Losoncon általános gyógyszerkönyvet írt, Iglón, Eszéken, majd Gácson volt gyógyszerész.

1894-ben 41 évesen, festőakadémiai stúdiumokat folytatott Münchenben, Karlsruhéban, Düsseldorfban és Párizsban. Festői munkássága az 1893 és 1909 közötti másfél évtizedbe sűríthető, majd 1919. június 20-án halt meg Budapesten.

Fontos megértened, kedves olvasó, hogy Csontváry négyféle mesterséget gyakorolt. A festészet mellett a további három sikeres végzése nagyon is összefügg az emberekkel való ügyes bánásmóddal, úgymond “savoir fair”.

Csontváryt mindig is nagyon sok vád érte. Legtöbben azért vádolták, mert nem akarták az igazi zsenit elismerni benne. A vád egyenlő a meg nem értéssel, s itt a szellemi és lelki meg nem értettségről beszélek. Hadd kérdjem meg, te, olvasóm, képes volnál felhagyni szakmáddal, a biztonsággal s inkább egy úgynevezett kinyilatkoztatást követni?

“Te leszel a világ legnagyobb Napút festője, nagyobb Raffaelnél! … Engem 1880-ban a pozitívum megszólított és bizonyos munkakörrel felruházott, melynek befejezésére várnom és hallgatnom kellett…”

Mit gondoljunk egy ilyen indulásról? Hogyan indult el mint ember, és mint művész? Drámai a fordulat. És itt már beléptünk a személyes szférába, amit csak akkor tudunk igazan megérteni, ha látjuk az idő és tér kontinuitását.

Ismeretes, ha valaki egy szakmában már befutott, nagy valószínűséggel más téren is föltalálja magát, feltéve, ha keményen dolgozik. Erről Csontváry is meg volt győződve: “Húsz esztendeig kell dolgoznom, s akkor utolérem a nagyokat, avagy túlszárnyalom”.

Csontváry tehát nem szimpla megszállott, hanem egy igazi perszonalitás, aki valóban komolyan vette saját magát, a festészetet és az isteni áldást. Ez a három dimenzió vetítődik ki a munkáiból. Ezért beszélünk lelki utazásról.

“A legnagyobb tekintély ezen a világon a világfejlesztő akaraterő, a természetben élő energia, mely kinyilatkoztatás útján fejleszti a világot, s halhatatlanná teszi a valóságot.

Ehhez a tekintélyhez legközelebb áll a lángész, vagyis Zseni, aki a feladatot meg is képes oldani. A feladat az, hogy az emberi faj tulajdonságát ki kell domborítani s az Isteni rendeltetés szerint ki kell fejleszteni.

A fejlődés a kinyilatkoztatás alapján történik – nem kell habozni, a napokat nem szabad számlálni, hanem a kinyilatkoztatásban feltétlenül kell bízni…” – írja Csontváry.

Marokkói tanító (1908)

Ez lenne az önarcképe. Ikonográfiailag teljesen beleillik a kor európai nagyjai közé, ugyanakkor ez a kép nem más, mint a saját fejlődési szimbóluma. Teljesen kiérződik az, amiben hitt, és az, amit közölni szeretett volna. Ez a kép nem más, mint a megérett Csontváry, az, aki végigutazta a Mediterrán országokat és stilisztikailag asszimilált, ugyanakkor feldolgozott mindent. A képnek saját egyensúlya van, ő az első síkban jelenik meg, mögötte a táj, mint Piero della Francesca (1410/20-1492) “Dittico dei Duchi d’Urbino” képén a firenzei Uffizi Képtárban.

Csontváry egyik kezében könyvet tart, a másikban pedig egy botot. Mint az indus szerzetes-maharadzsák, akiknél ez kasztbeli szimbólum.

Kitekint a képből, csuhába van öltözve és végtelenül nyugodt. Együtt van a jelen, a múlt és a jővő. Kilép az idő relativitásából, és együttragad bennünket is az örökkévalóságba.

Mária kútja Názáretben (1908)

362 cm x 516 cm nagyságú kép. Itt a lelki békét a víz segítségével éri el. Már ismerjük, hogy a reneszánsz nagy mesterei is a négy elem – a víz, a levegő, a tűz és az éter – segítségével dolgoztak. Csontváry az elsőt választotta.

A híd, amit boltívként használ, nem más, mint a reneszánszi Nicchia-fülke, a nőiesség és az anyaság szimbóluma. Első térben megjeleníti Máriát a kis Jézussal, aki a vizet töltő férfit nézi. Ez a férfialak nem más, mint Csontváry önarcképe. Máriát a tradicionális formában jeleníti meg, ő áll a kép középpontjában. Ez a vertikális szint, az origóban a kis Jézus arca van, aki Csontváryhoz vezet, aki a víz által direkt módon mindenkivel kapcsolatba lép. Tudjuk, hogy a víznek, a folyónak – akár a Jordánnak vagy a Gangesznek – lelki vonatkozása van. Tisztító, karma-mentesítő eszköz, tér-idő kontinuitást fejez ki.

Magányos cédrus (1907)

Ez az a kép, amit a “legcsontvárybbnak” ismerünk. Témája a magányosság. A magányosság nem más, mint korunk legnagyobb betegsége. Ezt szimbolikus formában jeleníti meg cédrusként, aminek egyik karja egy madárfej.

A fa teljesen betölti a képet, szinte be van szorítva. Önálló élete van, de átszúrja saját törzsét. Ha önmagunkra maradunk, állati formába jutunk, mivel az emberi mivolthoz hozzá tartozik a másik elfogadása. Ez ad értelmet az életünknek, és segít ahhoz, hogy szeressük a körülöttünk lévő tájat és gyönyörködjünk benne.

Baalbek (1906)

Ez egyike a legnagyobb képeinek, majd harminc négyzetméter (386 cm x 716cm).
Ez a kép lenne munkáinak az összessége. A gondolati fonalat az építészeti struktúrák jelentik. Mindenképpen diadal érezhető a kép hangulatából és ez a piros színnek köszönhető.
“Ismerem az utat, amerre mennem kell. Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell, semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk s kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk.” – írja Csontváry.

A lángész – Ki lehet és ki nem lehet zseni?

Tíz esztendőre teszem a próbaidőt, és csak azután kívánom véglegesen rendezni azt, vajjon talentumok vagy Zsenik neveltessenek-e tovább. Mert talentum alatt értjük azt a képességi fokot, amely az átlagember képességénél jóval nagyobb, használhatósága egy bizonyos X körre vonatkozik, világító ereje pedig a csillagokhoz hasonlít. A Zseni ellenben maga a fényes Nap, teljes igazsággal, kifogyhatatlan energiával amelyből az egész világ táplálkozhatik. Éppen azért, mert osztatlan energiát feltételez – vagyis elpusztíthatatlan – kifogyhatatlan és ezért a Zseni halhatatlan is. Nem zseni az, aki energiáját megosztja mással. Nem zseni, aki elfecsérli testi, szellemi és szívbeli erejét, aki aprópénzre beváltja energiáját, aki pályájának kezdetén vagy közepén szövetkezetben él, aki önerejének támogatására folyamodott segélyhez, aki hitében megtántorodhatott és az út közepén megállott, aki a viharban tengerre szállani nem mert, akit a sivatagban a félénkség láza gyötört, akit honvágya visszatart a nagyvilág ismerettől, aki szeszes italokkal él, akinek kemény a föld és a kőpárna, aki kábul a számításnál, akinek nincs színérzéke, aki nem lát élesen a jövőbe, aki nem ismeri fel a jellemeket, aki magába zárkózva unatkozik, aki embergyűlölő, aki káros szokásoktól szabadulni nem tud, aki testileg-lelkileg gyenge, terhelt, aki a szerelemnek ellentállani nem képes, aki nem ismeri a szerelmet, aki nem érzi a szerelemben rejlő energiát, aki a pénzt imádja, aki a vagyonban gyönyörködik, aki tülekedve küzd az elsőségért, aki hajhássza a dicsőséget, aki munka nélkül él, aki eredeti dolgot nem csinál, aki a világ teremtését erővel kutatja, aki embertársát nem szereti, aki különbséget érez az emberi és állati növény (sic) között, aki keresi a földi boldogságot és családi életre vágyik, az maradjon békés családapának-anyának otthon, és ne kínálkozzék zseninek. Hanem iparkodjék erőteljes, egészséges, szép gyermekekre átruházni a tiszta energiát, nevelve azokat a leggondosabb tisztasággal, edzéssel, kitartással, abban a kecsegtető reményben, Ostwald tudós szerint is, hogy ezekből zseni is lehet.

Ki lehet Zseni?

Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott, akinek ősei akaraterővel, lelki műveltséggel, a művészi tehetséggel voltak felruházva, aki telivérrel – szerelemmel – jött a világra, … aki mindenben és mindenütt kötelességtudó volt, kitartó, fáradhatatlan buzgó, követelő, gőgös nem volt önkorában, habár felsőbbséget érzett önmagában; aki a nagyvilágismeret után vágyott, sokat utazott, aki a határvonalakat látva soha nem habozott, aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben; aki vagyont szerzett szorgalmával, … akinél az ismeret, tudás kezdetleges, mégis kiapadhatatlan munkakört keres; akinél a látó-halló érzés kifejlődött, akinél a szív és a lélek kimívelődött, aki a szeszes italoknak nem barátja, a dohányzásnak nem híve – füstös-bűzös helyiségeknek nem vendége; aki az első szerelmét Plátóilag nézte – közelebbről csalódás kísérte, aki szerelmes volt a hazájába, s szeretettel gondolt a nagyvilágra, aki le tudott mondani mindenről – gazdagságot, hatalmat nem irigyelt senkitől, aki a világhírű szellemeket vetélytársnak nézte, az átlagos munkát életcélnak nem tekintette, – aki folyton küzdött önmagával s küzdelmét nem tudatta a világgal, aki álmában is nyugtalankodott s önmagával megelégedve nem volt, aki a szépben gyönyörködött s a naplementében ábrándozott; akit a küzdelem közepette az ihlettség meglepte, aki az ihlettség örömére új világ jöttét érezte… aki a titokzatban a világ urát sejtette, aki a világteremtőt mesterének képzelte, aki a világ mesterének sugallatát követte, aki a láthatatlan intelemre indult a világismeretre, aki a láthatatlan tanácsára türelemmel várt az energiára, aki türelemmel tanulmányozta a nagyvilágot – eredménytelenben nem háborgott, aki a szépnek hallatára indult a bizonytalanba, aki a szépet keresve kutatta – s a láthatatlannal megtalálta, aki monumentális dolognál áhítattal állott s a láthatatlan ihlettséggel dolgozott, aki nem törődött a mai nap eredményével, bevárta a holnapot új ihlettséggel, aki az ihlettséget fel nem ébresztette s féltékennyé nem tette, aki nem gondolt semmire – sem a jó sem a gonosz szellemekre, aki nem törődött a világ bajával – egyedül volt a láthatatlannal, aki a láthatatlan erőt figyelemmel kísérte, aki természetét mindenben megértette; aki keletről jött, s a nyugatot szemlélte, aki a kelet megelégedését figyelte, aki a megfigyelésben különbözetet látott, keleten az ideális világot, nyugaton a materialis háborúságot, aki keleten az ember boldogságát szeretettel nézte, nyugaton a boldogtalanságát észlelte, aki keleten a vagyonnal telt gazdagot a szegények között látta – a nyugaton elkülönítve találta, aki keleten minden emberben embert látott – nyugaton legtöbb egyedben telhetetlen számítót, aki keleten szívben-lélekben rokonokra talált – nyugaton a szív s a lélek helyén a kétszer kettőre akadt, aki keleten gyönyörű levegőben az Isten kedvét látta, nyugaton a füstös bűzben a romlást találta, aki a füstös kávéházakban a tüdőbaj csíráit, a kártyabarlangokban a neuraszthénia jelöltjeit, aki a gyárakban s hivatalokban a modern rabszolgákat – mint fulladt levegőben kínlódó lárvákat, aki az éjjeli munkában a gonoszság magasztalását, a nappali alvásban a természet felforgatását, aki a világrendszernek a kigúnyolódását – a kultúrember tévedését – szokásainak túltengését látta; aki a szesz áztatta embriókban a vér szegényeit – a dohányzással telítettben az ideg betegeit találta, aki ismeri és tudja az élet szigorú határait, aki ismeri az élet föltétlen szükségleteit …

Nincs időm a részletekkel foglalkozni – fél agyammal-szívemmel már a keleten vagyok; ahol őseink energiája ősi művelődésünk fokozata érdekel történelmünkre döntő jelentőséggel, amely itthon a kibontakozás nagyarányú szerkezeténél széles mederben induló komoly munkánál bátorítólag, kiengesztelőleg s összetartásra buzdítólag hatni fog.

A tekintély

A legnagyobb tekintély…

Ha te szereted a földet, ember, s Istenre gondolsz, amikor kapálsz, a palánta téged felismer – szeretettel gondol reád, mert őbenne is él az Isten. Nyújts táplálékot a fejlődő kis lénynek, növény-állatvilági egyednek, s az gyönyörűségedre fejlődni fog – nyújts táplálékot a vadállatnak, mely éhezik, s az hozzád simulni fog. Nyújts táplálékot nagy hóban a madaraknak s a világ minden részéből hozzád ellátogatnak, fára telepszenek le s neked csicseregve hálálkodnak. Nyújts táplálékot a vagyontalan szegénynek, az el fog ismerni téged isteni tekintélynek.

Az élet nem elmélet, az élet valóság, amely kötelességgel jár mindenkivel és mindennel szemben. Az ember fejlődése ezen a földön egyenletes, a fiatal évek csapongó, szélsőséges ismeretgyűjtése után következik a pihenőkor, amely eltarthat száz évig. A pihenőkor bölcselői azok az irányadó szellemi munkások, akik saját átélt tapasztalataikon okulva megfigyelésből szélesebb körű látáshoz jutottak, vagy távoli világrészeket beutaztak, így tudásukat nagyobb élettapasztalattal gazdagították.

Forrás: Gerlóczy Gedeon -Németh Lajos: Csontváry emlékkönyv (Válogatás Csontváry Kosztka Tivadar írásaiból és a Csontváry irodalomból Corvina 1977 Budapest

Rózsa Csenge
A szerző erdélyi származású műkritikus. Magyarországi tanulmányai végeztével Firenzében telepedett le, és az ottani városi önkormányzat művészettörténeti referense.