Tekintélytisztelet – Kell-e nekünk tradíció?

– A zen-buddhizmusról szeretnék előadást tartani – mondta a szakértő, aki nemcsak a tudós hűvös tárgyilagosságával, hanem a beavatott belső átélésével fogott bele mondandójába. – Kedves hallgatók, azzal szeretném kezdeni, ami hitem megrendíthetetlen alapja: ne higgyenek senkinek! Nincs tradíció, semmit nem kell elhinni csak azért, mert mondják, nem kell a hagyomány, csak a ráció a fontos, hogy az ember mindent átgondoljon, a saját tudatán szűrjön keresztül, s csak a megértés alapján működjünk.

Én érdeklődve figyeltem szavait, mozdulatait, melyekben évtizedek személyes gyakorlata s évszázadok története tükröződött vissza. Korrekt, mi több, érdekfeszítő előadást hallottunk a buddhizmus koreai terjedéséről, az iskolákról, a kolostori életről, a buddhaság lényegéről és a jelenkori ember lehetőségeiről.

A kiszabott idő persze hamarabb elszaladt, mielőtt előadónk mondandója végére ért volna – hiába, a konok világ olykor az időtlenséget is korlátok közé szorítja – majd a hallgatóság fészkelődése közepette megkérdezte:

– Hoztam ám néhány eredeti eszközt, megmutassam?

– Igen, persze! – szólt az ügyesen felcsigázott érdeklődés táplálta kívánság.

– Nos, ez egy kolostori fakolomp – vette kezébe a rendkívül formás hangszert. – Ez a teste, ez a nyílás rajta, ez a verője, és így kell megszólaltatni! Ezzel szokták jelezni a szertartások kezdetét vagy befejeztét. De elhoztam ám a tanítói köpönyegemet is! Igaz, most nem öltöttem föl, de megmutassam?

Most már egyöntetű volt a válasz, sürgetően mondták a hallgatóságból többen is:

– Lássuk a tanítói köpönyeget!

– Nos, ennek ilyen szép szürke színe van, a tanítói köpönyeg mindig ilyen szürke – húzta elő a rendre összehajtogatott ruhát a tanító. – Amikor tanítok, mindig fölveszem, s amikor befejeztem, akkor szépen összehajtogatom, így: jobbról balra, az ujját keresztben, majd négyrét hajtva az egészet – ezt így kell csinálni!

Elégedetten mosolygott az előadó s a hallgatóság is ragyogó szemmel nézte a csodát, ahogyan a szürke tanítói köpönyeg visszakerült a hajtogatottság állapotába. Csak én álltam fakó ábrázattal – hát senki nem vette észre? Ha nincs tradíció és nem fontos a régi elvek követése, akkor minek a fakolomp? És miért kellene ezzel a megadott módon jelezni bárminek is a kezdetét? A tanítói köpönyegről nem is beszélve. Hogy azt megszabott rend szerint kell hajtogatni? Netán csak tanításhoz felölteni? Sőt, a szabás, a kelme, a szín és a fazon is évezredes tradíciót tükröz? S akkor nincs szükség a tradícióra? Azt hiszem, előadónk igazi tekintélyt vívott ki magának az előadásával, senki nem kérdőjelezte meg kompetenciáját a koreai buddhizmus témájában. De ha a csan vagy különösen a zen szelleméhez csak egy hallgató is hűséges lett volna, meglehet, lekevert volna egy pofont az előadónak, amiért így viselkedett, s ha ő is hűséges lett volna iskolája elveihez, meglehet, nagy tisztelettel hajolt volna meg a harcias növendék előtt. De nem csattant el az egy tenyér pofonja, mindenki elégedetten mosolygott s lelkesülten távozott a hajtogatás befejeztével, és senki nem kérdezett vissza: kell-e nekünk tradíció?

A hagyománytisztelet

Ismerünk hagyománytisztelő népeket, meg moderneket. Hagyománytisztelő például az angol – a teájáról aligha mondana le – vagy az indiai, de az ausztrál bennszülöttek is azok, a maguk harmincezer éves kultúrájával. “Modern” például az Amerikai Egyesült Államok a maga kétszáz éves történelmével.

Nálunk az utóbbi években, évtizedekben nőtt meg a táncházas, hagyományőrző, kézműves, íjász-lovas és mindenféle egyéb körök, közösségek mozgalma, mára jelentékeny erővé érlelődve, és a mai városias életmódba érdekesen integrálva az elődök életét, hitét, meggyőződését.

Mondhatnánk, a modern élet összeegyeztetése a hagyománnyal öszvérmegoldás, olyan, mint az összkomfortos tanyasi élet, a prémium kategóriás bioboltra korlátozódó természetes életmód, vagy a “környezetbarát” hibridhajtású luxusterepjáró. Gyermekeink valószínűleg nem a hagyományos népdalainkat fogják dúdolni amikor megébrednek, hanem az éppen aktuális sztárocskák tucat-dalait, és mégis remélhetjük, hogy a kellő időben, az élet egy bizonyos fázisában megszólal a belső hang, aktiválódik a lappangó üzenet, és fontossá válik a tradíció, a hagyomány, vagy a hovatartozás, netán a tekintélytisztelet.

A magyar hagyomány-átörökítésre talán a XX. századi háborúk mérték a legnagyobb csapást, ennél többet már csak a békeidők, a századvégi jólét ártott. A háborúkban generációk estek ki az átörökítési láncból, a férfitársadalom színe-java megtizedelve tért vissza a világégésekből. A Don-kanyarból például egyik-másik alakulatnál 10% volt – nem az elhalálozás, hanem a megmaradás, az is felerészben bicebócán. Azonban a kultúra hordozóinak tényszerű pusztulásán, nagyapák, atyák és gyermekek halálán túl még súlyosabb az ideológiai terror, majd a gulyáskommunizmus kvázi-jóléte okozta tudati veszteség, amit a fogyasztói társadalom értékvesztése csak tovább rontott. A tárgyi, anyagi, gazdasági veszteségeket viszonylag könnyű áthidalni, ám a tudati hiányosságokat sokkal nehezebb kiküszöbölni egy társadalom életéből. Az ilyen korrekció jóval hosszabb időt, nagy türelmet és következetességet igényel.

A modern szó elgondolkodtató etimológiája a képlékenység, megfoghatatlanság, gyökértelenség jelentés. Ebben az értelemben a legtöbb mai társadalom “modern”. Ezzel szemben a hagyomány biztos kapaszkodókat nyújt az embernek és segít megtalálnia a kisebb és nagyobb közösségben reá háruló, nélkülözhetetlen szerepét.

Bizonyos intézményekben tovább él a tekintély tisztelete. Tudományos körökben ma is iskolateremtő személyiségekről beszélünk, egy igazi sportoló nemcsak önmagának s az országnak, hanem az edzőjének is szeretne érmet szerezni, s a kolostori rendtartásban is elsődleges az engedelmesség gyakorlása.

Másutt azonban erősen erodálódott a tekintélytisztelet: a családban, az iskolában, s a hivatalokban, de az emberi együttélés ezernyi más területén is. Összefügg ez a nyugati gondolkodásmód egocentrizmusával, a sikerorientáltsággal, a tévesen értelmezett személyes becsvággyal, s további kifürkészhetetlen pszichikai, társadalmi és metafizikai problémákkal. Meglepődve állunk, ha azt halljuk erényként, hogy például egy lelki vezető semmit nem tett hozzá a tanhoz – igaz, el sem vett belőle, mert ahhoz vagyunk szokva, hogy mindig újat kell mondani, alkotni, kitalálni.

Nem kétséges, a számtalan rossz példa, a hamisság és a bálványok ledőlése vagy a kierőszakolt dominancia mind hozzájárul a tekintélyelv csorbulásához, de a társadalmi tudat ambivalenciáját jelzi, hogy a szabadosságba torkolló szabadság igényével együtt a fanatizmus és a fundamentalista viselkedésmód is tejed. Sokan a gondolkodás és a felelősség elől menekülnek az elvtelen követés látszatbiztonságába, mások lerombolt önérzetük romjaiból nem képesek felépülni. Egyes fanatikus ideológiák, vallási mozgalmak, politikai irányvonalak, vagy akár a szórakoztató ipar mágusai totális ellenőrzést gyakorolnak az emberek tudata fölött, és hamis ideálokkal tévesztik meg a megtéveszthetőket. Márpedig az embernek természetes szükséglete a példakép, a hiteles tekintély és az őszinte elköteleződés valamely – remélhetőleg nemes – ügy mellett.

Az egyik leginkább hagyománytisztelő kultúra, az indiai szellem jeles képviselője, Gandhi szabadságszeretően azt mondja: “elvetnék általában minden tekintélyt, ha az egészséges értelem és a szív parancsaival ellentmondásba kerülne. A tekintély erősbíti és nemesíti a gyöngét, ha az értelemnek a műve, de lealacsonyítja, ha pótolni akarja az értelmet, amelyet a halk belső hang megszentelt.” (GANDHI, Mahatma: Az erkölcsiség vallása. Farkas Lőrinc Imre, Budapest, 1998; Gandhi: A kasztok. 1920. december 8.)
Az ő véleményével vág egybe Tagpo Lhadje tibeti buddhista mester tanítása is: “Nem téved az, aki a tanításokat gondosan megvizsgálja, megbírálja, gondolkozik fölöttük, és önálló véleményt alakít.”

A tekintélytisztelet különösen fontos a lelki folyamtokban, és bizony a köntösét hajtogató tanítónk nem megalapozatlanul szólt, hanem Buddha egyik tanítására támaszkodott. Rövid formájában a Kalama-szútra az alábbi változatban ismeretes:

1. Ne higgy el semmit pusztán azért, mert így hallottad.
2. Ne higgy a hagyományokban pusztán azért, mert generációkon keresztül adták már tovább.
3. Ne higgy el semmit pusztán azért, mert sokan mondják és pusmogják.
4. Ne higgy el bármit pusztán azért, mert vallásos könyveidben találtad leírva.
5. Ne higgy el bármit pusztán a tanítóid és az idősek tekintélye miatt.
6. Ám alapos megfigyelés és elemzés nyomán, ha úgy találod, hogy valami egybevág a józan ésszel és előmozdítja az egyes ember s a köz javát is, azt fogadd el és élj aszerint!

A szöveg első olvasata a hagyománytisztelet ellen, s az emberi ész és ítélőkészség mellett tör lándzsát. Mintha a szent dolgok értékét szabad, sőt szükséges volna megbírálni, mintha egy kétezer ötszáz éves dubito, ergo sum gondolattal állnánk szemben. Ám a történet ennél gazdagabb kontextusú és szó sincs arról, hogy az egyéni gyanakvást vagy az ész hatalmát Buddha a hagyomány fölébe helyezné. Inkább a visszaélések elleni föllépésről, a helyes ítélőkészség kialakulásáról, mások hibáival és hiányosságaival szemben a személyes őszinteségről, tisztaságról szól. Ráadásul az egész történet Buddha tekintélyén alapul, amit beszélgetőpartnere, Kalama mindvégig tiszteletben tart.

Szükség van-e hát tekintélyekre? Kell-e nekünk tekintélytisztelet? A forrófejű hőbörgőkkel és lázadókkal szemben próbáljunk igennel válaszolni, de olyan tekintélyt keressünk, aki nem despotaként uralja életünket, hanem a legmagasabb távlatokba segít; aki nem olcsó recepteket osztogat, hanem a tökéletesedés gyakorlatával áld meg, s aki olyan praktikus “szent”, akinek végre nem maga felé hajlik a keze.

Erdei Levente

2008/50.