Az indiai bölcs és a görög Apollón

Gandhára művészete

Templomhomlokzat Gandhárában

Kelet mindig vonzó távlat volt Nyugat számára. A történelem kezdete óta egészen napjainkig megfigyelhető a keleti hatás Európa kultúrájában. A filozófiában, a tudományban, a vallásban és természetesen a művészetekben is. Gandhára egy olyan kitüntetett terület, ahol egy rövid időre különleges szintézisbe olvad össze két különböző civilizáció.

Kelet és nyugat határán

Gandhára megközelítőleg Magyarország méretű, kis terület India északnyugati részén, a mai Pakisztán területén. Művészetét tekintve ennél tágabb területet foglal magába: a Pesavár-völgyet, a Szvát felső folyását és a mai Dél-Afganisztánt.

Különleges gazdasági, politikai helyzetét kedvező földrajzi elhelyezkedésének köszönhette. Itt vonultak keresztül a Baktriát a későbbi fővárossal, Taxilával összekötő karavánutak. Itt találkoztak a Kelet-Indiából, Nyugat- és Közép-Ázsiából és Kasmírból kiinduló kereskedelmi útvonalak.

Fejlett gazdasági életének köszönhette, hogy Gandhára hamar ismertté vált. Lakóiról már a Rg-véda is beszél, magát az országot más Védák is említik. A Taxila városából irányított, azonos nevű birodalom az indiai szerzők szerint ősidők óta független állam volt. A Rámajána leírása szerint Gandhára két fővárosát Puskalávatit és Taxilát Bhárata, Ráma öccse egyszerre alapította. Egyik fiát az egyik, másikat a másik királyává koronázta.

Északnyugat-India egyes részei a Kr. e. VI. században az iráni Akhaimenida Birodalom részét képezték. Erről tanúskodik az első történelmi adat is, I. Dareiosz (Kr. e. 522–486) perzsa király győzelmi sziklafelirata, amely felsorolja a birodalomhoz tartozó tartományokat, és köztük említi Gandhára szatrapia (tartomány) nevét is. Ezeken a nyugati területeken keresztül India kapcsolatba került Elő- és Közép-Ázsiával is.

Bár Perzsia az Industól nyugatra helyezkedik el, a mai értelemben általánosan használt Nyugat Nagy Sándor hódításával „tört” be – szó szerint – Észak-Indiába. Nagy Sándor diadalmas seregével mélyen benyomult India területére, amíg katonái elégedetlensége visszafordulásra nem kényszeríttette.

Nagy Sándor halála után (Kr. e. 323) az általa felépített birodalom három darabra hullott szét. Az ázsiai területeket, az ún. „ázsiai királyságot” Szeleukosz Nikátor (Kr. e. 312–281) örökölte. Megszilárdította a Baktria feletti uralmát, majd megkísérelte visszaszerezni az elveszett indiai provinciákat. Hamarosan azonban Csandragupta (Kr. e. 317–293 ) seregeivel került szembe. A túlerő előtt meghódolva kénytelen volt előnytelen békét kötni, és számtalan területet átengedni az indiai uralkodónak.

Asóka (Kr. e. 274–237) nevének említése megkerülhetetlen, ha Indiáról beszélünk. Az indiai kultúrában játszott fontos és megbecsült szerepét mutatja az is, hogy a független India zászlajában egy asóka oszlop fejezetéről kiemelt elem, a Tan kereke látható. Az ő uralkodásához köthető a buddhizmus elterjesztése egész Indiában. Különösen fontos ez Gandhárában, ahol a művészeti emlékek kizárólag buddhista tematikákhoz kötődnek. A hindu félistenek közül csak azok jelennek meg, amelyek valamilyen szerepet játszottak Buddha életében.

Asóka halálát követően Taxila rövid időre független lett. Majd hamarosan a baktriai görög uralkodók meghódították a várost és Nyugat-India tekintélyes részét.
A baktriai görögök Menandrosz (Kr. e. 125–Kr. e. 95) vezetésével a Kr. e. II. század közepén Mathurát is elfoglalták. Uralkodása alatt folytatódott a kisebb görög fejedelmek uralma Gandhárában.

A görögöket a Kr. e. II–I. században betörő nomád nép, a szakák (szkíták) váltották fel, akiket azonban letelepedésük után görögös műveltség jellemzett.
A szakákat követően rövid ideig párthusok uralkodtak Taxilában, majd Kr. u. 48-ban Kadzsula Kadphiszész személyében az első kusán uralkodó került a trónra. Ezzel kezdetét vette a kusán-kor, amely kulturális virágzást hozott magával. Gandhárában pedig a buddhista építészet és kőfaragás fénypontját jelentette.

Ismerős istenek ismeretlen földön

A XIX. század első harmadában előkerült régészeti leletek különleges izgalommal töltötték el a Gandhárával foglalkozó tudósok táborát. Először különleges pénzleleteket fedeztek fel, melyeket görög istenalakok díszítettek. Majd a század közepére egyre-másra kerültek elő görögös vagy hellenisztikus szobrok és domborművek. Az egyértelműen görög és római eredetű ábrázolások száma elenyésző ahhoz a több ezer látszólag szintén görög és hellenisztikus istenábrázoláshoz képest, amelyek a betemetett műemlékek feltárása során láttak napvilágot.

Római császárok méltóságával övezett férfialakok bukkantak elő a földből. Görög vonású arcukat göndörödő hajból a fejükre tornyozott konty ékesítette, akár a belvederei Apollóét. Az előkerülő olümposzi istenek mellől azonban hiányoztak a jól ismert attribútumok: Zeusz és Apolló alakját öltött buddhákra és bodhiszattvákra találtak.

A szobrok mind a buddhista művészet alkotásai. Hellenisztikus stílusban megfogalmazott buddhista tematika, görög és római formai elemekkel gazdagítva. A kutatók szorgos munka után sem tudták meglelni a gandhárai művészet eredetét. Nyitva maradt a kérdés, hogy önálló vagy pedig importált művészetről van-e szó, a forma szolgai átvételéről vagy kényszerítő kifejezésvágyról, amely arcot és alakot keresett az isteni bölcs megjelenítéséhez.

Buddha rejtőzködő arca

A Kr. e. III. évezredben virágzó Indus-völgyi kultúra után csak a Kr. e. III. századból maradtak fenn a kőfaragás emlékei Indiában. Ez idő tájt a Maurjadinasztiából való Asóka, az első buddhista király uralkodott Gandhára fölött is. Ebből az időszakból Buddhának csak szimbolikus ábrázolásait ismerjük. Ilyen szimbolikus utalások az Asóka uralkodása alatt felállított oszlopok, melyek a védikus hagyományból örökölt szimbólumokat viselik magukon. Az oszlop a függőleges világtengelyre utal, amely elválasztja, de egyben össze is köti az égi szférákat a földiekkel. A buddhizmus világképében az oszlop Buddha jelképévé vált.

Díszítésében újabb szimbólumok hordozója, amelyek valamilyen módon Buddhára utalnak vissza. Így a lótuszvirág alakú oszlopfejezet, amely a világ jelképe, ugyanakkor természetfeletti születést is jelez. A lótuszon nyugvó fejlemezt mitikus állatalakok koszorúja övezi: elefánt, oroszlán, bika, ló és köztük a Tan kereke (dharmacsakra), a tanítás, illetve az első prédikáció szimbólumaként. A tanítás elindítását is jelölheti az oszlop (dharmasztambha), amely a tanításnak, igazságnak és a világrendnek összetett jelképe. Az oroszlán és az elefánt biztosan Buddha jelkép, de ugyanígy lehetnek az állatábrázolások a fő világtájak jelölői is. A leghíresebb oszlop Szárnáthban, Buddha első prédikációja helyén áll. A fejezet díszítéséből kiemelt csakra a független India lobogójának címerábrázolása. Az oszlopfőt egy vagy több oroszlán zárja le, melyek különböző értelmezéseket tesznek lehetővé. Lehetnek uralkodói vagy kozmológiai szimbólumok, de éppen a szárnáthi oszlopfő négy égtáj felé tekintő oroszlánalakjait napszimbólumnak is szokták tekinteni.

Ez az értelmezés közelebb vihet ahhoz a kérdéshez, miért éppen Apollónt választották a feltehetően buddhista, gandhárai szobrászok, hogy antropomorf alakban is megjelenítsék Buddhát.
A már említett pénzleleteken az érmék hátlapját görög istenek ábrázolásai díszítették, köztük Apollóné is. A görög uralkodók vallási nézeteiket szívesen hangsúlyozták pénzeiken is, mindez azonban nem sértette a nagyrészt buddhista lakosság érzéseit. Bár Buddha emberi alakban történő ábrázolása – máig sem egészen tisztázott okokból – tilos volt, ez nem akadályozta a minden valószínűség szerint indiai pénzverőket, hogy Apollón alakját megörökítsék.

Tógába öltöztetett Buddha

Gandhára területén békében éltek egymás mellett a különböző vallási nézetek. Menandrosz, Kr. e. II. században Taxilában biztosította a buddhisták vallásszabadságát. Ő az egyetlen nyugati uralkodó, akinek nevét a buddhista irodalom megőrizte. A Milindra kérdései című műből kitűnik, hogy filozófiában jártas, művelt férfiú volt, aki nagy hírnévre tett szert azáltal, hogy számos szerzetest, papot és tanítót hívott ki vallási vitára. Kérdéseire azonban senki sem tudott felelni. Végül Nágaszénával, a nagy buddhista tanítóval találkozott, akinek bölcsessége minden kétségét eloszlatta. Ennek a beszélgetésnek a hatására a görög uralkodó ötszáz miniszterével egyetemben fejet hajtott a nagy bölcs előtt, és megtért buddhistának. Sztúpát emeltetett és Nágaszénára bízta az irányítását. Ez a vallási tolerancia az alapja annak a művészetnek, amely egy időben jelenítette meg Buddhát és Apollónt.

Az Ázsián keresztülhúzódó selyemúton zajlott a keletnyugati kereskedelem, amelynek adó és vámbevételei óriási politikai és gazdasági hatalmat jelentettek egy-egy közép-ázsiai birodalom számára. Ezt a hatalmat a Kr. e. II. századig Párthia korlátlanul élvezte. Egyeduralmát azonban elvesztette, mikor Baktriába megérkeztek a kusánok és fokozatosan uralmuk alá hajtották a görög királyságokat. Kr. u. I. században már Gandhára területét is birtokolták. A rómaiak Párthiát megkerülve inkább a kusánokkal bonyolították a kereskedelmet. A Kr. u. III. századig, a Kusán Birodalom bukásáig élénk diplomáciai kapcsolat állt fenn Róma és India között.

A kusán uralom első szakaszában Buddha még láthatatlan volt. A harmadik kusán uralkodó, Kaniska (kb. 120– 182) idején azonban Buddha pénzeken és ereklyetartókon már emberi arccal jelenik meg – elsőként a művészet története során. Néhány évtized múlva felbukkannak a hellenisztikus, kőből faragott szobrok is. Ez a korszak a világi és vallásos szobrászat virágzásának az időszaka.

A gandhárai művészet első szakaszában (I–III. század) a Buddha ábrázolások görög fiziognómiai vonásokat mutatnak: hosszúkás arc, változatos formájú ajak, kifinomult arcvonások. Az arckifejezés magába forduló, a világtól elvonatkoztatott. Ez a buddha-kép ideálportré, amelyet ugyan egyéni jellegzetességek színeznek, mindez azonban beleolvad az arc ideális harmóniájába. Görögös arcával ez a típus nem a hellén faj megjelenítője, hanem egy meghatározott lelki alkatkifejezője, a megvilágosodott bölcs típusa.

Apollón sokarcú és igen ősi istenség. Zeusz és Létó fia, Artemisz ikertestvére. Elsőrendűen fontos adottságai a jóslás és a bajelhárítás. Látnoki ereje révén a próféták, költők ihletője, támogatója, a múzsák vezetője. E funkció tette a bölcsesség és a költészet jelképévé. Ebben a jelentésben a babérkoszorú, valamint a Hermésztől kapott lant az attribútuma. Védelmező istenként a nyájak, a települések, az utak és a tengeri hajózás védője. A görög gyarmatosítás idején az új hazát keresők kísérője. Talán ezzel a támogató funkciójával magyarázható megjelenése a gandhárai pénzeken. A szülőhazájuktól messzire szakadt görögök oltalmazójaként jelent meg. Később bizonyos napisteni tulajdonságokkal ruházták fel. Phoibosz („fényes”) Apollón ezzel kapcsolatban lett a rend, az üdvösség megtestesítője, a törvény, az isteni jogrend védelmezője. A Nap és a fény szimbolikáját átvéve Apollón jelképezhette az igazságot, a szépséget, a harmóniát. Isteni hatalma az értelem és az ész győzelmét jelzi.

Az előzőekből már kiderült, hogy Buddha egyik szimbóluma az oroszlán. Buddha bölcsességét jelképezi, a törvény védelmezője. A Nap jelképeként a királyság, az erő megtestesítője, de védelmező, bajelhárító jelentősége is van. Ez az a találkozópont, amely a formát és a tartalmat közelebb hozza, rokonítja egymástól.
Bizonyára tudatos programépítés eredménye, hogy a hellenisztikus művészetből kölcsönzött formanyelvvel igyekeztek kifejezni egy európai szemlélettől merőben eltérő eszmét, az indiai bölcs alakját.

Kaniska gazdasági és politikai okokból is fontosnak érezte a buddhizmus támogatását. Személyében a művészet bőkezű és tudatos támogatóra talált. Valószínűleg Kaniska hatalmi reprezentációjának – mely egyben új jelentős központ teremtését célozta meg a Gangesz melletti Magadhával szemben – jobban megfelelt a hellenizált Kelet görögös művészete.

Gandhárában az indiai művészettől idegen elemek kerültek kapcsolatba a helyi hagyományokkal, sajátos stílust alakítva így ki. Eleinte az egységesítő próbálkozások még bizonytalanságot mutattak, de az egyenetlenségek fokozatosan lecsiszolódtak, s egy merőben egyedi szintézisben olvadtak össze. A Buddhák és bódhiszattvák az indiai bölcs és a görög Apollón ábrázolások bámulatos keverékei. Jellegzetes a dús, hosszú és görög csigákba rendeződő hajviselet, amely a fej tetején hajfonatban végződik – így jelképezték a görög szobrászok a számukra idegen usnisa dudort, mely a buddhista hagyományokban a koncentrált szellem erő kifejezője.

Hercegből bölcs

Gandhárában fokozatos fejlődésen keresztül jutottak el a buddhák és bodhiszattvák domborművű ábrázolásai – amelyek eleinte zsúfolt kompozícióban beszélték el a dzsátakák történeteit – a falsíktól szinte teljesen elrugaszkodó körplasztikához. A sztúpák falain fülkékben százszámra sorakoztak a megvilágosodott bölcsek ülő és álló alakjai. A gandharai jellegzetes buddhatípus előzménye a hosszú hajú Apollón-szobortípusban keresendő.

Álló alakban jelenítették meg a fiatal Sziddhárthát a korabeli uralkodók viseletével. Hosszú haja, ékszerei, mind a világi uralom kellékei. A korai álló szobrokon könnyen felismerhető a görög hatás, a később az indiai hagyománytól jobban befolyásolt szobrok már leginkább ülve ábrázolják a világtól elfordult Buddhát. Öltözete a szerzetesek egyszerű ruhája, bár a szerzetesi átalvetőt úgy terítették a vállára, mintha görög vagy római lepel volna, legtöbb esetben mindkét vállat eltakarta, nem csupán az egyiket, ahogy a szerzetesek valóban viselték. Haja rövidebb, mint a „herceg” buddháké, bár nem teljesen rövidre nyírt.

A meditáló jógi típusának megformálása eleinte komoly kihívás elé állította a hellenisztikus szobrászokat. Az idegen származású szobrászok számára nyilván nehézséget okozott a mozdulat átérzése. A világi élet gazdagságát igenlő görög kultúrától meglehetősen idegen volt a földi örömökről lemondó indiai bölcs típusa. Így az Apollónra emlékeztető Buddhák mind szép, ifjú férfiak és vonásaikból hiányzanak a megvilágosodott bölcs ismertetőjelei. A gandhárai szobrászoknak meg kellett tanulni, hogy a megrendelő uralkodó és a programot felügyelő szerzetes papok igényeit egyként szem előtt tartva Buddha arcán láthatóvá tegyék a befelé figyelő, tökéletes nyugalomban lévő bölcs vonásait, mégpedig úgy, hogy a hívők könnyen ráismerhessenek.

Érdekes megfigyelni a Buddhák arcvonásainak alakulását. Míg eleinte a görög szobrászok tétován igyekeznek kifejezést adni a megvilágosodásból fakadó, időn túli mosolynak, a fokozatos asszimiláció hatására sikerült megfelelniük ennek a követelménynek is. A buddha fejeken már csendes tűnődés, derűs érzelmek jelennek meg. A buddhák még mindig nemes vonásokkal ékesített ifjú férfiak, akik halványan őrzik a görög művészetből örökölt individuum jeleit, olykor érzelmeket, hangulatokat is tükröznek. Az ábrázolás azonban ugyanúgy stilizált és tipizált, mint a tisztán indiai hagyományokat követő alkotásokon. A gandhárai művészet naturalizmusa csupán a görög szellem ihletését jelenti, amely leginkább az ugyanekkor virágzó mathurai iskola hagyományos indiai felfogást képviselő buddha-szobraival összevetve szembetűnő.

Gandhára nem csak – kicsit merészen, nem elsősorban – a művészete miatt fontos, de a művészete hordozza azt az üzenetet, amely ma is élő és értelmezhető. Gandhára a kultúrák békés és termékeny együttélésének szimbóluma. Kelet és Nyugat találkozópontja és olvasztótégelye. A vita természetesen folyik a művészettörténészek között: mennyire provinciális ez a művészet, mennyire epigon, mennyire eredeti, mennyire görög, mennyire indiai. Talán nem is ez a fő kérdés.

Érdekes lehet arra figyelni, hogy milyen élénk kapcsolat állt fenn Kelet és Nyugat között egészen a Római Birodalom bukásáig. Megfértek egymás mellett különböző világnézetek, különböző vallások. A rómaiak szintetizáló, „globalizáló” jelenlétének eltűnésével fokozatosan elhalt az az élő kapcsolat, amely Európát és a Távol- Keletet jellemezte. Így Kelet – s vele India is – az érthetetlen misztikum idegen világává változott. Az ókor után Európában beköszöntött a középkor, a szintetizáló birodalmak után egy széttagolt feudális világ.

Kenderesi Ilona

2008/49.