Próba az igazsággal?

Történt mindez a XX. század végén, hazánk távoli vidékének eldugott szegletében. Életem ezen eseményeit egy afrikai megszállottsági kultuszról szóló egyetemi előadás idézte fel bennem, és késztetett újragondolására. Az előadáson olyan jelenségek kerültek szóba, melyek szöget ütöttek a fejembe. Többek között a megszállottság ismérveit, tüneteit is elemezte az előadó. Ezek kísértetiesen emlékeztettek egy általam hét évvel ezelőtt megtapasztalt szellemi élményre. Ez az élmény eddigi életem talán legmeghatározóbb benyomása volt, mely lényegesen változtatott világ- és életszemléletemen. Sokat gondolkodtam már azon, mi is történhetett abban a közel egy évben, melyről szólni kívánok.

Évekkel ezelőtt régi álmomat követve vettem egy tanyát addigi lakóhelyemtől háromszáz kilométerre és egymagamban leköltöztem oda. Erre a talán merésznek tűnő lépésre a természetközeli élet régi vágya és a városi betoncivilizációtól való idegenkedésem késztetett. Úgy terveztem, méhészkedésből fogom biztosítani megélhetésem, melyhez ott minden természeti feltétel adott volt. Korábban már volt néhány méhcsaládom és egy idős bácsi mellett is segédkeztem a méhek körül, így némi szakértelmet magamba szívtam e mesterséget illetően. Ez tehát nem okozott volna problémát, de gondoskodott róla más esemény, hogy ne legyen zökkenőmentes a vállalkozásom. Már a kezdetek kezdetén megbetegedtem egy kullancs által. Lyme-kór ütötte fel fejét szervezetemben, mely keresztülhúzta számításomat. Később adódtak más nehézségek is.

Műveltem a jókora kertet, próbáltam zöldségféléből a nyári-téli szükségletemet biztosítani, mely többé-kevésbé sikerült is. Gondoztam a házzal együtt vásárolt hat kecskét, melyek friss tejjel láttak el, nap mint nap. Majd lett szamaram, kutyám, macskám, libám is.

Eljött a tél és vele a viszonylagos tétlenség ideje. Időnként átjártam dolgozni egy nem túl távoli öko-faluba, hol túlnyomórészt városból kiköltözött fiatalok élnek. Ahol a házam volt, ott szinte teljes magányban múlattam napjaim, mert a közelben lévő néhány tanya lakója mind korban, mind életfelfogásban igen messze állt tőlem.

Az első év telének februárjában napokig havazott, félméteresre gyarapodott a hótakaró és helyenként derékig érő torlaszokat emelt a viharos szél. Alig mozdultam ki a házból, néhány száz méternél messzebb nem nagyon tudtam gyalogolni, és oka sem volt, hogy távolabb menjek. Az állatok körül tébláboltam, fát vágtam, havat lapátoltam, olvastam.

Már évek óta próbálkoztam meditációval, és a havazás miatti fokozott elszigeteltség még alkalmasabbnak látszott erre. Általában az est leszállta után kerestem a lelki dimenziók kapuit. Egy reggelen arra ébredtem, valami megváltozott. Ugyanazt láttam magam körül, mint korábban, de mégis valahogy másképp. Minden távolinak és valószerűtlennek tűnt, eltávolodtam a világtól, vagy a világ távolodott el tőlem. Később ezt úgy fogalmaztam meg, hogy oly módon láttam a környezetem, mintha kút fenekéről szemlélném. Eleinte csak furcsálltam a dolgot, majd napok múltán aggasztani kezdett ez az állapot. Nem teljesen sikerül már napról-napra felidézni az eseményeket, de azt tudom, mire kitavaszodott, igen kellemetlenül éreztem magam.

Ez a különös látásmód továbbra sem múlt el, rossz lett a közérzetem, legyengültem, érdektelenségbe süppedtem, az emberekkel majdnem teljesen megszakadt a kapcsolatom. Csak akkor találkoztam emberekkel, ha időnként elmentem élelemért a jó órányi járásra lévő faluba. Néhány hónap múlva a napi betevő beszerzésének egyszerű feladata is komoly erőfeszítésembe került. A nyugati orvostudomány azt hiszem, depressziónak nevezné ezt az állapotot. Talán több is volt ennél, de lehet kevesebb is, vagy inkább csak más. Majd más jelenségeket is tapasztaltam. Esténként lefekvés után hallucináltam, csattanásokat hallottam, mintha hosszú deszkát löktek volna el a padlón. Tudtam, ilyen hangok nem létezhetnek ott, és ez további bizonytalansággal töltött el. Tétlenség lett úrrá rajtam, a nap nagy részét a házban töltöttem. Próbáltam olvasni, de nem voltam képes odafigyelni. Szakadatlanul fáztam, pedig akkor már lassan kezdődött a nyár. Állandó félelemérzetem alakult ki, melyet nem tudtam semmihez sem kötni, nem volt látszólagos oka. Egy éjjel arra ébredtem, minden porcikám remeg, reszket és nem tudok uralkodni rajta. Talán tizenöt-húsz percig tarthatott. Mikor megszűnt, mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem és azonnal elaludtam.

Egyensúlyérzékelésem megromlott, járásom bizonytalanná vált, majd fejfájás is kezdett gyötörni. Nyár elején meglátogattak régi barátaim, sporttársaim. Jókora erőfeszítésembe került a velük való kommunikáció. Nehezen ment a beszéd, lassan jöttek a gondolatok és még lassabban a szavak. Ekkor úgy tűnt néhányszor, kívülről látom magam, amint próbálok velük társalogni. Arcuk távoli volt, vonásaik kontúrja elmosódott. Ez volt az a pont, mikor már éreztem, valamit tennem kell, nem mehet így tovább. Úgy döntöttem, visszamegyek hosszabb időre a városba, bár ezt nem nagyon szerettem volna, mert úgy tűnt, ezzel feladom eredeti célom. Ez a kudarcélmény is kellemetlenül érintett, de úgy láttam, jelen helyzetemben nincs más választásom. Azt reméltem, ha hosszabb időre hazamegyek, javul majd az állapotom. De csalódnom kellett, nemhogy javult volna, hanem még rosszabb lett. Pár nap után egy éjjel arra ébredtem, olyan a fejem, mintha vaspánt szorítaná, a szívem pedig zakatol. Felugrottam az ágyból. A szobából való szabadulás vágya kerített hatalmába. Az volt az érzésem, össze akar préselni a világ és meg fogok őrülni, vagy már meg is őrültem. Hirtelen ötlettől vezérelve lenyomtam hamarjában ötven-hatvan fekvőtámaszt. Ezzel, és jó mély légzéssel sikerült úrrá lenni a pánikrohamon, mert – mint később szakkönyvek alapján beazonosítottam – ez az lehetett. Néhány alkalommal előfordult még hasonló eset.

Már a tanyán is tapasztaltam azt a nyomás- és fájdalomérzetet a felsőtestem közepe táján, mely otthonra is elkísért. Olyan volt, mintha egy ágyúgolyó átszakította volna a mellkasom, kerek luk tátongását, űrét éreztem ott. Annyira üres volt, szinte keresztülláttam rajta. Később fájni kezdtek a végtagjaim, a karom, de főként a lábszáram. Láb- és derékizületeim lemerevedtek, épp csak le tudtam hajolni. Reggelente ébredés után számos alkalommal nem voltam teljesen tudatában testemnek, eltávolodtam tőle. Nézegettem a kezem: ez vajon kié lehet, az enyém vagy másvalakié? Ez persze némi túlzás, de így érzékeltethető leginkább. Őszre már szinte élő halottként léteztem a világban, alig ettem, lefogytam. A táplálkozáson és tisztálkodáson kívül alig keltem fel az ágyból, a legkisebb tevékenység is mérhetetlenül fárasztott. Augusztus végén, másfél év után hagytam ott a tanyát, a következő hónapok a fent leírt módon teltek.

Ekkorra jutottam el arra a pontra, hogy próbáljak találni valami megnyugtató megoldást helyzetemre. Nagy nehezen rávettem magam, hogy orvoshoz forduljak, lám mi lesz a véleményük. Elsőként a neurológiára mentem el, hol az idegrendszer fizikai elváltozásait vizsgálják. Nem találtak semmi kórosat, illetve a végtagfájdalmaimat ideggyulladásnak tulajdonították. Javasolták, keressem fel a pszichiátriát, de oda nem mentem el, mert tisztában voltam vele, valószínűleg majd gyógyszerek szedésére próbálnak rávenni. Azt pedig nem akartam. Helyesebbnek láttam, ha saját magam kísérlem meg leküzdeni problémám. Nyugtatóteákat kezdtem iszogatni, és önszuggeszciót alkalmaztam. Hetek múltán javulást tapasztaltam, és december végére viszonylag tűrhetően éreztem magam. Olyannyira, hogy munkát is tudtam vállalni. Egészen márciusig, mikor egy tereplovaglás során bokám törtem. Megműtötték, majd féléves kényszerpihenő következett. Mentálisan is ez idő alatt jöttem helyre teljesen. Úgy gondolom, a felsőbb hatalmak e lelkiismeret furdalás nélküli pihenő által is próbálták elősegíteni szellemi felépülésem. Nemrég olvastam egy, a betegségek lelki okait elemző könyvben, hogy a csonttöréseket általában lelki törés előzi meg. Ha saját példámat tekintem, ebben lehet valami.

A leírt furcsa állapotban és a javulás időszakában voltak érdekes belső élményeim is. Úgy éreztem, kiszakadtam a világból éppúgy, mint saját testemből. Az idő valamiféle végtelen folyamként állt össze bennem, szinte tapintható valósággá vált. Lelki szemeim előtt számtalanszor megjelent egy semmiből jövő és a semmibe tartó végtelen számegyenes képzete, melyen ott sorjázik az emberiség története. A magyarság életének eseményei, fordulópontjai meg lepő és még soha nem tapasztalt közelségbe kerültek.

Az 1848-as és 1956- os szabad ságharc mintha csak az el múlt hónapokban történt volna. Összezsugorodott az idő bennem. Ekkor kezdtem mélyebben érdeklődni a honfoglalás és az azt megelőző események, korszakok iránt, pedig előtte úgy vélekedtem, ez oly távoli már, törődni is kár vele. Az volt az érzésem, egyidejűleg élek a jelenben, a múltban, a jövőben, és a három között nincs semmi különbség. Talán ez lehet a halhatatlanság megsejtése? Lehet, erre, vagy erre is értik a vallási-filozófiai tanítások, hogy minden egy?

Még egy esztendőnek kellett eltelnie, hogy úgy érezzem magam, mint annakelőtte. Azóta kikértem néhány olyan ember véleményét, ki némiképp tájékozottnak vallja magát spirituális, transzcendentális kérdésekben, mi is történhetett velem. Többféle magyarázatot fogalmaztak meg. Természetgyógyász ismerősöm szerint a lélek kiléphet a testből meditáció során, sőt elég ehhez olykor egy mélyebb elmerengés, elmélkedés is. Előfordulhat, hogy hozzátapad egy másik lélek és együtt térnek vissza a testbe. Ezt a kettősséget érzi az ember, és nem tudja sokáig elviselni. A másik megkérdezett meglátása hasonló volt, szerinte is testen kívüli élményben volt részem.

Ez nagy félelemérzettel jár, látja magát kívülről az ember. Harmadik teória szerint a világtól való elvonulás miatt gyorsabban fejlődött, tágult a tudatom, mint normál esetben. Az egyedül töltött év során akár annyit is emelkedhetett a tudatszintem, mint a külvilág sodrásában feloldódva tizenöt-húsz év alatt, és ez okozhatott problémát. El kell telnie bizonyos időnek, mire megszokja az ember ezt a másik tudati lépcsőt. A hirtelen ugrás nehézséget jelenthet.

Tulajdonképpen bármelyik elgondolást elképzelhetőnek tartom, de a saját értelmezésembe az is beletartozik, hogy egyszerűen csak a magány és elzártság miatt kezdtem elveszíteni a józan eszem.

Felvetődött bennem, hogy a nyugati orvostudomány által leírt elmebetegségek, pszichés tünetek nem adódhatnak-e a lélek helyzetének, minőségének változásából.

Valószínűleg erre a nálam szakavatottabbak már megtalálták a választ. Itt kapcsolódik a témához az írás elején említett egyetemi előadás. A kultúrantropológus előadó kifejtette az általa Szenegálban vizsgált megszállottsági kultusz, illetve a megszállott ember ismérveit, melyek a következők: a megszállott ember nem tart kapcsolatot a környezetével, félrehúzódik, magányba vonul, tétlenség, apátia jellemzi, beszéd- és mozgászavarai vannak, nagyon halkan, vagy egyáltalán nem beszél. Ideje túlnyomó részét fekve tölti, fáj a feje, végtagjai, bénulása, sokszor keresztbénulása lehet. Alig eszik, lefogy, mellében, fejében súlyérzésről számol be. A megszállott ember teste lehűl. Látomásai, álmai, vizuális- és hanghallucinációi vannak, tudatában szokatlan dolgok jelennek meg, belső élete új elemekkel gyarapodik. Majdnem teljesen megegyezik avval, melyeket tapasztaltam, átéltem. Ha ez így van, e definíció szerint megszállottság állapotába kerültem akkor?

Az előadó járt és kutatott Afrikában olyan pszichiátriai klinikákon, hol a megszállott embereket európai orvosok kezelték a nyugati orvostudomány módszerei szerint. Vajon tényleg ezek a módszerek alkalmasak erre?

A történet teljességéhez és érdekességéhez hozzátartozik, hogy a háznak, melyben ezek az események történtek, egy jós volt az előző tulajdonosa. Odaköltözésem után tudtam meg a tanyaszomszédoktól, hogy sokan felkeresték őt a jövőt tudakolva. Amíg ott laktam, majd két tucat ember érdeklődött utána e miatt. Korábban a nevelőapjával élt ott, ki már akkor tíz éve meghalt. Ő is foglalkozott jóslással és más praktikákkal. A környezete őt nagyobb tudásúnak tartotta, mint a szóban forgó nevelt fiát. Olyan embertől is hallottam ezt, ki saját bevallása szerint nem hisz az ilyesmiben. Később ez elgondolkodtatott.

Néhány hónappal a házvétel után meglátogatott a jós. Elvitte a fekete macskáját (milyen színű is lehetne), melyet ott hagyott nálam a költözésekor, máig sem tudom miért. Megkérdezte, jól érzem-e ott magam. Azt feleltem: igen – mit válaszolhattam volna rá. Ez az epizód idők múltán, a szellemi élmények bekövetkeztekor jutott eszembe. Valamiképp e két esemény összefüggésének gondolata merült fel bennem. Talán ő tudott valamit, amit én nem.

Mind a mai napig jórészt csak feltételezéseim és sejtéseim vannak, mi is történhetett velem ebben az időszakban. Mindenesetre eddigi életem legkeservesebb, de egyben legnagyobb hatású élménye volt. Azóta nyugodtabb, ki egyensúlyozottabb és talán megértőbb vagyok. Közelebb kerültem Istenhez és szinte kézzelfogható tapasztalatot szereztem a lélek valóságáról.

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – tartja a közmondás. A régmúltban a dudások többnyire pásztorok közül kerültek ki, és gyakran pásztorok voltak azok, kiket a közhiedelem táltosnak tartott. Nem véletlenül. A természet állandó közelsége és a hosszabb-rövidebb ideig tartó egyedüllét fogékonnyá tette őket a természetfeletti befogadására.

Nemrégiben Gandhi önéletrajzát olvasva megelevenedtek bennem ezek az egyre távolodó események. Ő vallja könyvében, hogy számtalan alkalommal próbát tett az Igazsággal, és élete nem egyéb, mint e próbálkozások egymásutánja. Úgy érzem, én is próbát tettem az Igazsággal, mikor elköltöztem a „világ végére”. Sokak szerint az isten háta mögé, pedig épp ott kinn a szabad és végtelen természetben kerültem Isten színe elé. De lehet, hogy az Igazság tett próbát velem, csak nem voltam felkészülve e kihívásra. Esetleg elhibáztam valamit.

Bárhogyan is áll a dolog, utólag visszatekintve egyáltalán nem bánom, hogy így történt. Sőt, örülök neki, mert óriásit változtatott szemléletemen, talán bölcsebb lettem, és rávezetett a lelki-szellemi fejlődés addig csak keresgélt ösvényére.

jugra

2005/42.