Barátok vagy ellenségek?

A hivatalos orvoslás és a természetgyógyászat

Legelőször is érdemes tisztázni a fogalmakat, mert lehet, hogy sok emberben nem körvonalazódik megfelelően, összemosódik a két elnevezés, így a tisztázás a téma megértéséhez feltétlenül szükséges.

A hivatalos orvoslás a tudományosan megalapozott medicina, mely elnevezésében még lehet konvencionális, nyugati, akadémikus és ortodox. Ez az orvostudomány főként analitikus. Míg ezt az egyetemeken képzett orvosok végzik, addig a természetgyógyászatot, mely hagyományosan természetes anyagokat és empírián – általában keleti gyógymódokon – alapuló technikákat, gyógyítási eljárásokat összesít, elsősorban nem felsőfokú képesítéssel rendelkező gyógyítók, hanem természetgyógyászok végzik. De mondhatjuk, egyre több az orvos-természetgyógyászok száma.
Ideális esetben a két kezelési mechanizmusnak nem ellenséges, hanem egymást kiegészítő viszonyban kellene lennie.

Mi tartozik a természetgyógyászathoz? Gyógynövények használata, reflexológia, aromaterápia, különféle masszázs technikák (például svéd, kötőszöveti, nyirok, shiatsu, thai). akupunktúra, akupresszúra, homeopátia, bioenergetika, írisz-, köröm-, nyelvdiagnosztika, színterápia, vagy a fürdő kezelések.

Mindkét gyógyításnak megvan a maga jogosultsága: például baleset, sérülés esetén operációra lehet szükség. Sok betegség, főként ha későn indulunk kezelésére, csak műtéti úton gyógyítható. Bizonyos fej-, hátfájások, fülzúgások, szédülések, gyengeségek, reumatikus betegségek azonban sokkal jobban kezelhetők természetes módszerekkel. (Egy ősi keleti elmélet szerint az emberből nem szabad semmit eltávolítani, élete végéig úgy kell működnie, ahogy Isten megteremtette. A beteg rész eltávolítása az orvosi tevékenység egy leegyszerűsített formája. Azon orvosok, akik akupunktúrával foglalkoznak, tudják, hogy egy műtéti heg mennyire megzavarhatja az energiaáramlást a testben.)

Mondható, hogy akik például az akupunktúrával nem értenek egyet, egyáltalán nincsenek tisztában a kezelés eredményességével, és presztízsféltésből vagy/és elkötelezettségből az ortodoxia javára ellenzik azt. Pedig a természetes kezelési módok is nyugodtan illethetők ortodox jelzővel, hiszen ezen eljárások – például az akupunktúra – 5000 éves hagyományokon alapulnak. Utóbbi hívei az orvoslás invazív, nem finom, a szervezetre sokszor terhelő mechanizmusait kárhoztatják.

Az orvosok fenntartásai a természetes gyógymódokkal szemben abból fakadnak, hogy azt nem tartják tudományosan megalapozottnak, sokkal több és sokszor elferdített publicitást kapnak, ráadásul a varázslással, kuruzslással, szemfényvesztéssel is összemosódnak a határok. A tudományos alapokon működő orvoslás is a természetgyó gyászatból nőtt ki és empírián alapuló módszereket, eszközöket alkalmaz, illetve a tradicionális gyógyítás sem feltétlenül irracionális, tudománytalan. A tartalmi különbség nem oly nagy a két módszer között.

A régebbi idők gyógyítói orvosai, javasemberei növényekkel, beöntéssel, érvágással, vízzel kezeltek. Még az 1945-ös gyógyszerkönyv is „csak” természetes szereket: növényeket, ásványi anyagokat tartalmazott. A kezelés eredményességének bizonyítására tudományos módszerekkel hatástanulmányokat, dokumentálást, epidemiológiai kiértékelést végeztek – ez az, amit elvárnak az orvosok a természetgyógyászoktól, amit ők nem mindig, sőt a legtöbb esetben nem tudnák megadni. A gyógyhatás mérésére hivatalosan előírt vizsgálatok rendkívül költségesek, s általában a természetgyógyászati rendelők állami támogatás nélkül működnek, így egy nagy vizsgálati procedúrát – amelyet egyébként például a gyógyszerbevizsgálásnál nagy gyógyszergyárak finanszíroznak – nem tudnak kifizetni.

Ha az alapoknál akarjuk kezdeni – s ahhoz, hogy megértsünk valamit, mindig ott kell elkezdeni –, az elméleti kiindulás más-más a két ágazatnál. Míg a nyugati típusú orvoslás a testet tartja gyógyíthatónak, a matériát, az anyagot tekinti a gyógyítás tárgyának, addig a tradicionális gyógyítás a lélek és a test egységét hirdeti, holisztikusan kezel, a beteget a természet részének tekinti, a konkrét panaszokon kívül kérdéseket intéz a környezethez, a természethez fűződő viszonyára, lelki problémákra, szokásaira vonatkozóan.

A jelenleg praktizáló orvos hajlamos a testet különálló szervekre redukálni. Megpróbálja a betegséget egy különálló testrészhez kötni, s a többi – így az egész – nem érdekli őt. A természetgyógyász alapvetően tapasztalataira, az orvos az ésszerűségre támaszkodik.

A nyugati orvoslásban is megjelent egyes betegség típusok jelölésére a pszichoszomatikus jelző, de az ilyeneket az orvosok inkább a megmagyarázhatatlan, sokszor gyógyíthatatlan és a nem komoly betegségek közé sorolják. Tudni kell azt, hogy gyakran állunk szemben azzal a ténnyel, hogy sem a vérben, sem a kémiai folyamatokban nincs eltérés, a betegnek mégis komoly panaszai vannak.
A nyugati típusú orvoslás ilyenkor fájdalomcsillapítókat, tüneti szereket, nyugtatókat ad, míg a másik oldalon akupunktúrával, homeopátiával, masszázs alkalmazásával kezelnek – eredményesen.

Itt ismét eljutottunk az alapokhoz: az energiához, amelynek helyreállításával, az energiaáramlás akadályainak megszüntetésével gyógyítanak az utóbb említett kezelések.

Az energia ma már mérhető: az elektromos biofeedback rendszer méri, felismeri a szervezetet fenyegető, s már működő stresszorokat, s a biofizika, mint tudomány is evvel foglalkozik. Az anyag hullámtermészetéből adódóan a mai méréstechnikánkkal képesek vagyunk nyomon követni a sejtben lévő és a sejtek közti információcserét. Ez ma már konkrét, bizonyítható tény, ám az ezen alapuló technikák még nem nyertek teret széleskörűen, pedig a vizsgálat rövid és fájdalommentes.

A bioenergetika területén is folynak alapkutatások, így ez is lehet a közeljövőben tudományosan megalapozott gyakorlat. A gyógynövények hatásvizsgálata, a biológiai és aktív vegyületek meghatározása szintén tudományos feladat, melyet gyógyszerkutatók és vegyészek végeznek. A gyógyszereknek is van kölcsönhatásuk, amelyet az orvosnak ismernie kell, de az egyidejűleg alkalmazott gyógynövény is befolyással lehet a tablettákat lebontó enzimekre, a véralvadásra és az immunválaszra. Ezért lenne jó, ha az orvos is, a természetgyógyász is tudná, mit rendelt a másik. Mivel a betegek tartanak az orvosok nemtetszésétől, többnyire nem árulják el, hogy betegségüket az alternatív medicina valamelyik ágával is kúrálják. Nincs sok különbség a növények hatóanyagai és a gyógyszerek hatásmechanizmusa között, de vizsgálatukat mégsem ugyanaz az intézet végzi, mivel az előbbiek táplálékkiegészítőként futnak. A WHO figyelmezteti a gyógyítókat: nem minden természetes anyag biztonságos, amennyiben nem szabályozott a gyógynövénytermesztés, s a termések begyűjtése.

Magyarországon az 1989 előtt jogi paragrafusok tiltották az orvosok természetgyógyászati tevékenységét. Maga az orvostársadalom nem tudott kialakítani egy ezzel kapcsolatos állásfoglalást, mivel nem igazán ismerte ezen eljárásokat. A rendszerváltozás után viszont egyre fokozódott az érdeklődés ezen újszerű metódusok iránt, amelyeket a hazai képviselők mellett orosz, ukrán és kínai, vietnami természetgyógyászok és orvosok tevékenysége képviselt. Érdemes megemlíteni, hogy míg nálunk ezen ágazat törvényileg tiltott volt, a Szovjetunióban – Moszkvában, Kijevben – természetgyógyászati fakultáson tanultak a diákok! Ha csak az orvosok tevékenységét nézzük, akkor az 1997-es MN rendelet alapján 22 nem nyugati típusú gyógyító kiegészítő eljárás közül tizenkettőt orvosi képesítéshez kötöttek, mint például a neurálterápiát, hagyományos kínai orvoslást, manuálterápiát, homeopátiát, ájurvédát, biológiai fogorvoslást, biorezonancián alapuló eljárásokat. Egészségügyi szakképesítési vizsga szükséges a reflexológusoknak, masszőröknek, jógaoktatóknak, bioenergetikusoknak, életmód tanácsadóknak, fül-akupunktúrát és fitoterápiát végzők számára. A méregtelenítési módszerek még górcső alatt állnak, ugyanis a két tábor egészen mást ért toxikózison.

Igen sok még a javítanivaló: nem megfelelő a természetgyógyász- orvos képzés, de az Orvostudományi Egyetemek az MTA jóváhagyásával saját hatáskörükbe vonták a színvonalas, államilag garantált szakemberképzést, bár ennek feltételei még nem megfelelőek.

Az Egészségtudományi Intézetnél /ETI/ jelenleg vizsgázni lehet egészségügyi, természetgyógyászati ismeretekből, így egy masszőr, reflexológus, illetve jógaoktató hivatalosan, engedéllyel működhet.
A jelenlegi fokozott élettempó olyan civilizációs betegségeket „fejlesztett” ki, amelyek sokszor igen nehezen megfoghatók, s még nehezebben kezelhetők akadémikus módszerekkel.

Egy túlhajszolt, napi 10-12 órát képernyő előtt, rossz testtartásban dolgozó embernek jobban használ a heti kétszeri masszázs, úszás, jóga, torna, vagy a megfelelő ülőalkalmatosság, mint a naponta szedett izomlazító, fájdalomcsillapító és idegnyugtató gyógyszerek.

Sok beteg elégedetlen a nyugati típusú orvoslással, s ezek az emberek sokszor nem is az orvos szakmai felkészültségét vitatják, hanem annak fáradtságát, túlhajszoltságát említik, azt, hogy nem beszélik meg velük az alkalmazott kezelést, nincs semmire idejük, nem veszik emberszámba a pácienst stb. A rendelők túlterheltsége és a különféle szabadon kapható táplálékkiegészítők miatt az emberek gyakran öngyógyítást végeznek, s ez csak egy bizonyos határig megengedhető. „Jóból is megárt a sok!” – tarja a magyar közmondás.

Külföldön más a szabályozás, nem történik oly aprólékosan, mint nálunk. Németországban még egy háború előtti törvény adja meg a jogot, hogy például egy nem orvos manuálterápiát végezzen, de az orvosok is szívesen képzik magukat a komplementer medicinában, mert érzik, hogy ez döntő a betegek orvosválasztásában. Ott az egészségpénztárak is befogadják, elismerik például az akupunktúrát, a homeopátiát, tehát nem a beteg fizeti a teljes kezelést. Belgiumban és Franciaországban viszont tiltott listán van a természetgyógyászat.

Végezetül visszautalnék a címre: barátok vagy ellenségek? Nos, azt hiszem, jelenleg még nem beszélhetünk barátságról, de reménykedjünk, hogy hamarosan kialakul a jó viszony a két medicina között.

Dr. Tóth Piroska

2005/40.