Együtt vagy külön-külön?

Társadalmi tudatunkban az egyéniség és a szabadság szorosan összefügg. Évszázadok óta úgy gondoljuk, hogy az egyének sokasága alkotja a kisebb és nagyobb közösségeket, a családot, a társadalmat, az emberiséget. Nehezen tudnánk a közösség egészéből levezetni az egyént – ez nehezen összeegyeztethető individuális szabadság-igényeinkkel.

Az egyéniség kibontakoztatására rendkívüli hangsúlyt fektetünk, legyen ez az öltözködésben, viseletben megnyilvánuló extravagancia vagy a sikeres élet megannyi eleme: a pálya, a karrier, az alkotás, önmegvalósítás, de akár a “perszonalizált” számítógépes környezet vagy a senki máséhoz nem hasonlítható mobil csengőhang. A sokféleség kétség kívül szép dolog, varietas delectat, a változatosság gyönyörködtet…

Az elkülönült individuum azonban a legtöbb esetben elkülönült érdeket is jelent. S jóllehet a szimfonikus zenekarban sem egyféle hangszer játszik csupán s az ember a kertjébe sem egyféle virágot ültet, a harmóniát mégis az összhangzat nyújtja. Ugyan a monokultúrának is megvan a szépsége – gondoljunk csak egy hatalmas búzamező hullámzó kalászaira, de emberi viszonyokban a “monokultúrát” inkább ijesztő falanszternek érezzük. Ugyanakkor sokan a multikulturális társadalmak problémáira is egyre gyakrabban hívják fel a figyelmet.

A szokatlan, távoli jelenségek általában egyformán bizonytalanságot keltenek az emberben. Három alapvető attitűd fogalmazódik meg:

1) ez furcsa és idegen – szüntessük meg
2) ez furcsa és idegen – vizsgáljuk meg
3) ez furcsa és idegen – de emberi, így az enyém is, ezért rokon, tanuljunk belőle! Érdemes elgondolkodni, miről szólt eddig a történelem, s vajon melyik attitűd válhat mindenkinek a legnagyobb hasznára?

A túlságosan elkülönült egyén inkább elidegenedettnek számít, sokszor természetes környezetében is idegenként jár-kel az ember. Pedig az ember egyik legnagyobb erénye az együttműködés. Az összetartás nem csupán az emberre jellemző, hiszen ismerjük a nyájösztönt, a falkaszellemet, vagy a méhek jól szervezett társadalmát. Ha télvíz idején az égre tekintünk, más természeti példát is láthatunk: a vonuló vadlibákat. Közöttük is példás az összetartozás, egymás segítése.

A vadlibák öt pontja

1. A vadlibák csoportosan “V” alakban szállnak. Ahogy szárnyukat mozgatják, a levegő felhajtóereje fenntartja a következő libákat. Így lehetséges, hogy 75 %-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.

2. Ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon társai erőfeszítése által.

3. Amikor a vezető vadliba elfárad, egy másik veszi át helyét az élen.

4. Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítésükben bíztassák.

5. Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, míg meggyógyul vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek saját rajukhoz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben. Olykor egy másik csapattal repülnek együtt, míg el nem érik sajátjukat.

Öt tanulság az embernek

1. Ha egymást segítve dolgozunk, s közösségi szellemben végezzük a munkát, sokkal gyorsabban és könnyebben érjük el céljainkat.

2. Ha van annyi eszünk, mint egy kanadai vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel, a közös cél érdekében.

3. A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést.

4. A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy a gágogás bíztató legyen (s ne baljós károgás).

5. Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadludakban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogy ők teszik.

Ha a vadlibák erényeit ötvözhetnénk emberi mivoltunkkal…!

-kml

2002/33.