Dzsagannáth szekere

A világ számos városában, így Budapesten is megszokott látványossággá vált egy hindu ünnep a nyári szezonban, amikor sáfrányszínű lepelbe öltözött férfiak és csinos szárít viselő nők magas szekeret húznak végig az utcákon. Kedves színfolt ezt az ünnepség, ami az örömmel, a békességgel, az állatok és a természet védelmével kapcsolódik össze – de nem mindig volt ez így.


Dzsagannáth a szekér utasa, a hindu hitvilágban a Világ Ura Krsna egyik aspektusa. Az ünnepség India egyik fontos zarándokhelyén, a Bengáli-öböl partján fekvő Puri városában hagyomány. A nyári hónapokban rendezett nagyszabású szekérünnep milliónyi zarándokot vonz, pompás felvonulást szerveznek a több kilométeres útvonalon. Az egész város az ünnep lázában ég. Így van ez már évszázadok óta, s így volt ez akkor is, amikor a brit hódítók a városba érkeztek.

Az angolok fanyalogva, sőt iszonyattal nézték a hinduk számára oly kedves alakot s a templom szokásait. Dzsagannáth a hinduk kedves istensége, akinek kerekre nyílt szeme áldóan tekint a világra. A forma elnagyoltnak tűnik, mert hajdanán megzavarták a félistenek művészét, aki fából faragta a szobrot, így félbehagyta munkáját. Korai nyugati utazók elfogult véleménye szerint “otromba, visszataszító figurákról van szó, melyeknek nyakból mered előre a csonkszerű karja”. Ezzel szemben egy kedves történet szól egy hívő hindu fohászáról, amire így válaszolt Dzsagannáth: “Nekem nincsen lábam, amivel hozzád menjek, s nincsen kezem, amivel adhatnék neked valamit, de van szemem, amivel áldón pillantok reád, s tekintetem nem hagy el soha!” Hiába, a hit más véleményt eredményez, mint az idegenkedő empíria.

A Dzsagannáth szó angolosan torzult formája (juggurnaut) a vallási fanatizmus pejoratív szinonimája lett a brit birodalomban, ugyanis előfordult, hogy néhány zarándok az ünnepi szekerek kerekei elé vetette magát s így lelte halálát. A hinduk ugyan egyenesen az üdvösség zálogának tekintették, ha valaki éppen a zarándoklat során, a szent helyen lehelte ki lelkét, de ezt figyelembe se vették. (A fáma szerint Szent Ferenc is hajlandó lett volna máglyára lépni hitéért a szentföldi útja idején.)

Puri, a város hajdanán a buddhizmusnak is fontos központja volt. Manapság a hindu reneszánsznak köszönhetően a bráhmanák kultúrája, a vaisnava vallás és a különféle jóga-irányzatok képviselői vannak jelen a városban. A hindu kultusz megítélése erőszakolt képzettársításoktól sem mentes. A rendkívül gazdag rítusban egyesek a buddhizmust csökevényes és eltorzult maradványait sejtik. Mivel a templom főoltárán három személyt imádnak – Dzsagannáthot, valamint fivérét Balarámot és húgát, Szubhadrát – egyes nyugati utazók merész képzettársítással a buddhista háromság – Buddha, a tan (dharma) és a közösség (szangha) – szimbólumát vélik fölfedezni bennük. Indiaszerte minden templomban elterjedt szokás a körmenet és a szekérfelvonulás, éppígy Puríban is, amit azonban egyesek szintén egyértelmű buddhista maradványnak tekintenek.

Az ünnepség során Orissza tartomány királya rituális módon, arany nyéllel ellátott söprűvel tisztogatja az utat a szekér előtt. A hinduk túlvilági hite szerint nagyon áldásos a szekér kötelét kézbe ragadni és húzni-vonni a járművet, ezzel az Istent szolgálják.

A Dzsaganntáh-templom – melynek építése i.sz. 500 táján vette kezdetét, s hosszú évszázadokon át gyarapodott – messze földön híres zarándokhely, több tucat kisebb-nagyobb szentély áll a négyszögletes területen. A templomot valóságos városfal övezi, s a napi ötvenkét ételfölajánlás során több tonna rizst és egyéb élelmiszert szentelnek meg a kétszáz templomi szakács munkája nyomán. Hatezer pap, szolga és segítő vesz részt a templom napi tevékenységében. A szekereket évente egyszer veszik elő, s az embermagas, fából ácsolt kerekeken gördülő kolosszális járműveket kézi erővel vontatják az istenség nyári rezidenciájához. Dzsagannáth mellett bátyja és húga is külön szekéren utazik. Ez az egyetlen alkalom, amikor avatatlan nyugati szem is láthatja a Mindenség Urát, ugyanis a templom egyetemes szemlélete, a kaszt- és felekezeti különbségek mellőzése ellenére fehér ember nem teheti be a lábát a templom-komplexumba. Hátha egyszer Dzsagannáth a Mindenség Uraként bármely hívét fogadja majd…

2003/36.