Megismerhető-e a világ?

Kevés ember gondolkodik, véleménye azonban mindenkinek van

Megismerhető-e a világ? Megismerhető-e az ember? Megismerhetjük-e önmagunkat? Az idő nyomvonalán szédítő távlatokat futott be az ember a megismerés, a feltérképezés, a felvilágosodás terén. Hajdanán háromszögelési pontokkal hálózták be a vidéket s az utazók nem egyike kém vagy birodalmi ügynök volt, aki az útleírás vagy az expedíciós tevékenység örve alatt térképezték fel az ismeretlen vidékeket. Ma már nincs szükség erre, a műholdak és kémfelvételek mindent elintéznek. A helymeghatározást egyesek új kalandnak, szórakozásnak tekintik, a “ládázás” a GPS lokalizációs játéka, bár ha jobban belegondolunk mindez a titkok leleplezését, a kiszolgáltatottság pucérságát jelentik.


Az ismeretek sokasága

Az antikvitás leáldozásával a barbárság majd a kereszténység vette át a vezető szerepet. Hajdanán egy hűséges falusi keresztény ember évente mindössze ötvenkét alkalommal vetette alá magát a véleményformálásnak – legalább is, ha minden vasárnap elment a misére és meghallgatta a pap prédikációját. Ha a mise latinul zajlott, kevesebbet értett, ha fanatikus vagy részrehajló volt a pap, lehet többet értett, de tán rosszabbul is járt vele. Tán így lehetett a végítélet várakozásban tartani az embereket, s érthető módon a tekintély – értsd a szellemi-lelki vezető, a pap – véleménye mérvadó volt. Ezt persze nem mindig a valós személyes értékek vívták ki. Egyik apátságunk alapító levele bizony nem szép szóval, hanem valóságos sarccal, kötelező beszolgáltatással és az örök kárhozattal történő fenyegetéssel igyekezett építeni a szellemi elit tekintélyét.

Pécsváradi apátság alapítása

A pannonhalmi bencés szerzetesek által vezetett pozsonyi évkönyvben az 1038-as év eseményeit a következőképpen sorolták fel: dedicatum est monasterium Sancti Benedicti et Stefanus Rex mortuus est et Petrus in regem elevator. (Felavatták Szent Benedek monostorát, meghalt István király és Pétert királlyá választották.)

A 950 évvel ezelőtti események felsorolásából kitűnik, Mons Ferre-i (Vasas-hegy, Zengő) alatt felépített monostor felszentelését saját kora kiemelten fontosnak találta. Ezt a záróaktust hosszú fejlődés előzte meg. Pács-Várad várszerűen erődített fejedelmi udvarhely Géza téli szálláshelye volt. A két kápolnával rendelkező udvarházhoz tartozó birtoktestet István király 1001 táján átadta Asztrik (Asrik, Anasztáz) apátnak, aki mint a pápa küldötte a koronát hozta az uralkodónak. Az adományozást István 1015-ben oklevélbe foglalta:

“István a mennyei kegyelem kedvezéséből Magyarország királya…
A lelkünk üdvéért s királyságunk tartósságáért szorgalmatosan felépítettük az Uranya Máriának és Szent Benedeknek monostorát a Vasas-hegy lábánál… nehogy a szerzetesi hitnek szemlélete … szükséget szenvedés miatt rosszra forduljon… adományainkkal gazdagítottuk…”

Adományozott az apátságnak 41 faluban 1136 háznépet, szabadat és szolgát. Ezek közül 200 fegyveres harcos volt, akik a monostort őrizték. 12 az apátot kísérte utazásain, 156 szolgálattevő lóval, 409 pedig lóval és kocsival segítette a monostor életét.

“… és adott István király az apátságnak még 110 szőlőt és 36 szántót művelő családot, azonkívül még 12 méhészt, 20 vasast, 50 halászt, 10 kovácsot, 6 kádárt, 12 esztergályost, 9 péket, 10 szakácsot, 3 fazekast, 6 tímárt, 5 poroszlót 5 ötvöst, 8 ácsot, 3 molnárt, 13 juhászt, 3 lovászt, 4 kanászt, 4 vendéglátót, 4 betegápolót, 5 harangozót, 6 fürdőst hogy szolgálják az apátságot, lássák el a szerzeteseket, a vendégeket és a betegeket, azonkívül őrizzék, gondozzák 120 lovát, 84 tehenét, 10464 juhát, 137 disznaját és 92 kecskéjét.”
“Az oltárokat egyházi ruhákkal és szerekkel ékesítettük fel.” (11 kehely, 9 kereszt, 9 gyertyatartó, 4 ámpolna, 4 ezüst tömjéntartó, 4 tömjénező, 12 kézmosó tál).
“Könyveket, amelyekkel főkép tündöklik a tekintély az egyházban…”

“Meghagytuk, hogy egy érsek, püspök, herceg, őrgróf, gróf vagy más nemes és nem-nemes személy ne merészeljen az apát engedélye nélkül semmi módon sem beavatkozni a … monostor dolgaiba. Ha pedig valaki megteszi, 100 font igen finom arany bírságot fizet, amelynek fele a király kamaráját illeti, a másik fele hogy Isten haragját magára ne vonja … [ha ezt megszegi] tudja meg, hogy … örök átok alávetik … hogy pedig ezt mindenki annál jobban elhigyje ezt az oklevelet saját kezünkkel is megerősítettük az említett monostor felszentelésének napján.”

Mire volt tehát utalva az alattvaló? A világ dolgaiban kénytelen volt maga eligazodni, amit nem sikerült megtanulnia, abban följebbvalói “segítettek”, a lelki kérdésekben pedig maradt a szellemi tekintély hallgatása – és a reménység az üdvösségben. Tulajdonképpen évszázadokig tengette így magát az emberiség nyugati, európai része. Aztán egyszer csak beköszöntött a felvilágosodás és a felfedezések kora, sorra nyíltak meg a távlatok a nyugati ember előtt. Az arab világ háta mögött élő mitikus János királyt keresték – s meglelték Indiát. Indiát kutatták – s eljutottak az Újvilágba. Hihetetlen expanzív növekedés lett az eredmény – amibe erkölcsileg egyik-másik európai birodalom bele is rokkant.

Gondolhatnánk, e kitárulkozás végre szabadabb utat engedett a szellemnek is, és végre megindulhatott a világ tényleges megismerése. Vajon mennyire volt elfogulatlan ez a megismerés? Mennyire festett hiteles képet az akkori világról? Jobb-e egy közép- vagy legújabb kori útleírás az ókor mitikus elemeket sem nélkülöző elbeszéléseinél? Strabon aranyásó hangyákat említ Indiával kapcsolatban – ma ezen csak nevetünk, de egy múlt századi útleírást forgatva inkább elképedtem. A svéd utazó, Sven Hedin egyik ázsiai útjáról szólt a tudósítás és meglepő elfogultság süt a lapokról – felekezeti és fehér elfogultság, vagy realitás? Önvédelem vagy agresszivitás? Értetlenség vagy elfogultság – tulajdonképpen egyre megy. Hadd idézzek néhány képaláírást:

24. oldal
Két tibeti törzsfőnök üldögél sátra előtt. Az arcuk nem annyira vad és ijesztő, mint inkább bamba és bárgyu; ennek megfelel különösképpen a természetük is. Mert kegyetlenek, erőszakosak és tolvajok ugyan, ha büntetlenül tehetik, de máskülönben gyávák és hunyászkodók.

139.oldal
Kurd gyermekek a fotografálógép előtt. Elfogultan, szinte félve állnak az idegen előtt és tekintetükből bizonyos gyanakvó aggodalom olvasható ki. Valami együgyű bambaság tükröződik arcukon, a sok százados kulturálatlanság bélyege.

168. oldal
Mohamedán pap Kis-Ázsia belsejéből. Vad és fanatikus arc, melynek jellemző durvaságát még jobban kiemeli a csaknem bokáig érő fehér csuha és a szintén fehér turbán. Az európaiakat halálosan gyülölik s ahol csak lehet, izgatnak ellenük.

Az emberekre vonatkozó meglehetősen negatív megjegyzések mellett azért pozitívak is találhatók, amelyek a tevék kitartását vagy a lovak szépségét dicsérik.

A korszak emblematikus hőse a rettenthetetlen utazó, a felfedező, aki vakmerően, nehézséget nem ismerve vág neki a “civilizálatlan” világnak, hogy azt legyőzze, meghódítsa. Magelhaes, Eldorádó, Hegycsúcsok, Déli-sark, Óceánia, Livingstone – hosszú volna a sor. Mintha az utazók hivatásához tartozott volna az is, hogy a lehető legpontosabb információt adják az olvasóknak: igen, a mi világunk a világ közepe, a mi civilizáción a legjobb, a mi istenünk a legerősebb. Mondhatjuk-e hogy a felfedezések révén nem sikerült teljesen megismerni a világot? Legalább is a közvetített kép nem tűnt mindig elfogulatlannak, pontosnak, ha már a jóindulatot nem tekintjük követelménynek.

A felfedezések kora

Eltelik néhány száz év s a kifejezetten extrovertált, extenzív megismerés, bolygónk föltérképezése után egy másik ugrás következik: a tudományos felfedezések kora. Ettől joggal remélhettünk objektivitást, hitelességet, s a korábbi hiányosságok oly könnyedén kiküszöbölhetőnek tűntek. A sokáig az archimedesi csavar panoptikumában szunnyadó fizika hirtelen erőre kapott, az alaptudományok mellett előtérbe került alkalmazott kutatás – a haszonelvűség a tudományokat is kezdte birtokba venni.

Talán ez volt a nyugati ember hurráoptimizmusának a kora, tekintélyes eredményekkel, s a csillagokig szárnyaló fantáziával. E büszke kor talán legtalálóbb emblémája a Titanic, az óriás luxusgőzös. A kék szalagos hajó sorsa nemcsak utólag, visszatekintve szimbolikus értékű. A katasztrófát éppen fél évszázaddal megelőzően valóságos próféciát közölt egy Morgan Robertson nevű úriember, aki 1868-ban megírta egy gigantikus hajó pusztulását, mely első útján süllyed el, s melynek neve: Titan. A Robertson által leírt hajó tonnatartalma, méretei és az utasok száma hihetetlen módon, de megegyezett az 1912 áprilisában első útján elsüllyedt Titanic adataival. Tán az is szimbolikus, hogy a jelkép-értékű hajó mentésére egy egyszerű gőzös, a Carpathia érkezett elsőként…

A nagy gőzös veszte azonban csak vékony karcolás volt az ember fényes önérzetének tükrén, komolyabb veszélyekkel csak később kellett szembenézni. A pacifizmus illúzióját is elsöpörték a világháborúk, amik egy kíméletlen világrend kialakulásának mintha szükségszerű lépcsőfokai lettek volna. Az atom- hidrogén- és neutronfegyver birtokában mintha végre megszólalt volna az emberiség lelkiismerete is: a tudás mint hatalom csak morális alapon volna vállalható. A környezeti problémák pedig végre mindenkivel megértetik az utóbbi kétszáz év irányának helytelenségét vagy tarthatatlanságát. Az ember gyakorlatilag eljutott a fizikai korlátokig: sebesség, nagyság, távolság, parányok és galaxisok, adatátvitel – amit lehet, manipulálni igyekszik az ember, de azért néha közbeszól néhány egyszerű dolog, mint az időjárás, a hó, a fagy vagy az eső. A briológia sajátos tudományág – de vajon hogyan kell élni?

Mondhatjuk-e hogy a természettudományok által jobban megismertük a világot? Nos, a jelenségeket illetően talán igen, de a lényeget tekintve aligha. Miguel de Unamuno 1925-ben mondotta, hogy a tudomány megfosztja az embereket a bölcsességtől, és a legtöbb esetben tényekkel töltött fantomlényekké változtatja őket. Mikor azt hittük, már mindent tudunk a bolygónkról, be kellett lássuk, alig tudunk valamit is, és még kevésbé értjük a jelenségeket. A tudomány elszegődött egyfelől az ideológia (kommunizmus), másfelől a kényelmi/uralmi életérzés (kapitalizmus) szolgálatába, így az egyre bonyolódó tudományosság mintha megfosztotta volna az embert a maga metafizikai potenciáljától, spirituális távlataitól.

Spirituális kvantum-ugrás

Nos hát, megismerhető-e a világ? A földrajzi és a technikai felfedezések után maradt-e még eszköz a megismerésre? Kielégíti-e a tudásszomjat az információ-özön? Hiába duplázódik meg a számítógépek kapacitása másfél évenként, s hiába bíztatják egyes “mesterek” arra követőiket, hogy az internetről töltsék le az üdvözítő meditációs formulát – a spirituális tranzakció csak személyesen megy végbe. És éppen itt rejlik az emberiség harmadik nagy forradalma: a geográfia, valamint a fizika feltérképezése után a metafizika megismerése. Mi maradt tehát hátra? A kvantum-ugrás, a tudatosság új határainak vizsgálata, a misztikus felfedezések feltérképezése.

Ez a vizsgálódás sem veszélytelen. Gondoljunk a botcsinálta prófétákra, a hamis tanítókra, az elvakult látnokokra vagy az önjelölt megváltókra, vagy a híg ezoterikus divathullámra.

Bo Yin Ra írja: “Sok hamis tanító fogja keresztezni utadat -, olyan “tanítók”, akik maguk is rászorulnának a kioktatásra -, és sok büszke szónok kérkedik majd “tudásával”.
Sőt találkozni fogsz jó néhány öntelt “szenttel” is, aki hiúságában emésztődik, és nagy tettnek véli, ha másokat “szenteskedő” mivolta és bitorolt méltósága felé csábít.
Ijesztgetni fognak a legfurcsább “főpapszerű alakoskodók”, akik a hozzájuk közeledőket el akarják vakítani a cifra, csillogó és kísérteties jelekkel, melyeket zavaros őrületükben saját maguk varrtak hamis arannyal a “varázsköpönyegükre”…

Ha csak egyszer is elhanyagolod az óvatosságot, könnyen belefuthatsz némely rejtett hálóba, és akit így megfogtak, az nagyon ritkán kerül ki épen a madárfogók hurokjaiból…
Csak állandó szellemi ébrenlét óvhat meg a veszélytől!” (Bo Yin Ra: A könyv az élő Istenről, Püski, Budapest 2003.)

A fizika és a geográfia hamisságával és tökéletlenségeivel az ember legföljebb saját tudati szféráját mérgezte, de a hiteltelen metafizikai kísérletekkel a lelkét is eladja a gonosznak. A vakbuzgóság és fafejűség a megvilágosodás legfőbb ellenségei, s valójában minden hagyomány arra tanít, hogy a tudás – lexikális, mentális, intellektuális stb. – egy idő után inkább akadályt jelent, mint segítséget. A gyakorlat, a felismerés, istenélmény, sokkal fontosabb, mint az elméleti képzettség, vagy a meddő rendszabályozottság.
A tudatosság új határainak vizsgálatával a vizsgálódás kétszeresen is spirituális felhangot kap: egyfelől a fizikairól áttevődik a metafizikaira, másfelől a gyakorlatiról a misztikusra, mert szükségképpen fölmerül a mikro- és makrokozmosz párhuzama, s innen már csak egy lépés, hogy hiteles önismeret nélkül a világ sem ismerhető meg.

Tegyük fel akkor a perdöntő kérdést: megismerhető-e az ember? Amennyiben igaz a misztika egyik alaptétele, miszerint amint fent, úgy alant – s tegyük hozzá, amint bent, úgy kint, sőt, amint a múlt, úgy a jövendő –, s eddig azt tapasztaltuk, hogy a kint sem geográfiailag, sem technikailag nem volt teljesen megismerhető, akkor logikusan azt kellene állítanunk, hogy a bent, a mikrokozmosz sem megismerhető, önmagunk számára sem feltérképezhető saját metafizikai lényünk. Az élet ugyan nagy tanítómester, s társas viszonyaink a legszelídebb emberből is kihozzák a vadállatot, melynek szunnyadó létét nem is sejtettük, mégis kérdéses, vajon valaha is szembesülünk-e igazi énünkkel?
Fizikai és metafizikai énünk elégikus párbeszéde így is szólhatna: “Vagyok-e anyag, vagy inkább lélek? Test vagyok-e, vagy inkább szellem? Vagyok-e érzékeim, vagy inkább érzékfölötti lény? Vagyok-e elme, vagy inkább lelki tudatszikra? Halandó, vagy inkább halhatatlan? Vagyok-e önző cselekedeteim, vagy inkább lelki önzetlenség? Vagyok-e rossz tulajdonságaim, vagy inkább transzcendens erényeim? Vagyok-e mások elvárása, vagy saját magam? Vagyok-e világi hivatásom, vagy inkább az isteni elhívatásom? Vagyok-e viszonylagos énem, vagy végső azonosságom? Vagyok-e minden és vagyok-e semmi – vagy inkább a semminél több, sőt, a minden része?”

Nagyon kevés ember képes szabatos önmeghatározásra. Az individualizmus hihetetlen dübörgéssel terjeszkedik a világon a közösségvállalás rovására, azt mégis csak fölöttébb narcisztikus embertársaink gondolják, hogy ők a világ közepe. A legtöbb esetben viszonyrendszerben gondoljuk el magunkat: apám fia, gyermekeim anyja, egy család, nemzet, haza gyermeke, vagy éppen világpolgár gyanánt. A viszonyrendszer biztonságérzetet nyújt – egy biztos pontra Archimédesznek is szüksége volt, hogy kibillenthesse a világot a helyéből. A viszonyrendszer pedig legalább két mércét jelent, egyfelől a miheztartás, illetve másrészt az önazonosítás mércéjét. Az ember igazodhat embertársaihoz, az általuk vagy velük közösen megfogalmazott normarendszerhez, saját konvencióihoz – vagyis a relatív ember nem önmagában álló entitás.

Ha viszonyrendszerében helyezhető el az emberi önismeret, akkor a világismeretben helyezhető el a relatív ismerethalmaz, illetve a metafizikai ismeretében értelmezhető a misztikus felismerés és azonosság. Nos, megismerhető-e a világ? Egyáltalán megismerendő-e a világ? Vagy elégedjünk meg azzal a parányi szelettel, amit látunk belőle? Mennyire lehet tág az ember észlelése?

Sokan az információt az atomi részecskéknél is fontosabb világmindenség-alkotó egységeknek tekintik, amelynek birtoklása az utóbbi időben egyre inkább felértékelődni látszik. Ám kozmikus szinten feltehetően nincs új a nap alatt, az univerzum anyagkészlete adott mennyiségű, s így a benne rejlő információ is egy adott határig terjedhet, s nem azon túl, még ha a variációk és permutációk szinte végtelensokaságát figyelembe vesszük, akkor is. Az anyagi mindenség feltehetően nem képes meghaladni önmagát. A mindenségben jelenlévő információ – tegyük fel – régiókba, nyalábokba, szférákba rendeződik. Tekinthetjük ezt szférikus kozmográfiának, energia-mezőnek, információs halmaznak, pszi-régiónak, vagy aminek tetszik, lényeg az, hogy egymásba ágyazódóan, egyszerre áll rendelkezésre szinte minden információ. Miként a matematikáról is lehet elemi szinten és felsőfokon beszélni, a tényeket is lehet bulvár vagy tárgyilagos szinten elemezni, és örvendezni is lehet alantas és emelkedett szinten, úgy a mindenséget is lehet különböző szinten észlelni, attól függően, hogy az ember a rendelkezésre álló információk mely szférájába, rétegébe, olvasatába csatlakozik bele. Tehát az ember énképe igen jelentős mértékben függ attól, milyen a szellemi nívója, miként értelmezi önmagát, a világot és a felsőbb szellemi lényeget.

A letapogatható világ

Az ember pillanatnyi adottságai folytán becsatlakozik a valóság valamely régiójába, s a felismert látványt a valóság hű képének fogadja el. Mindaddig, amíg ki nem derül egy mélyebb összefüggés, egy rejtett igazság, az addig eltitkolt valóság. Ezért halad a nyugati típusú ismeretelmélet meghaladásos módon: az állítás, cáfolat, következtetés; tézis, antitézis, szintézis, vagy a hegeli spirál nyomvonala mentén. Nagy igazságokról derült már ki, hogy az alaptalan botorság, s hasonlóképpen hajmeresztő elképzelésekről, hogy azok valóságosak. Ezért tartja az ősi bölcselet, hogy “végtelen a nézetek különbsége, s az érvelésre alapozott egyetlen nézet sem perdöntő” (Nárada: Bhakti-szútrák, 75.)

Az emberi történelem szempontjából nyugodtan tekinthetjük geocentrikusnak a kozmoszt, ugyanis számunkra a kék bolygó a legfontosabb, lévén ez a pillanatnyi otthonunk. Ahogyan a teleszkópjaink a távoli csillagok évmilliókkal korábbi kisugárzott képét érzékelik most, s az ottani éppen aktuális valóság már más, úgy ilyen jelek, képek a Föld bolygóról is folyamatosan kisugárzanak. Ha a Föld felszínét ily módon egy adó-felületnek tekintjük, amely az adott időpillanatok képét folyamatos sugárzásban közvetíti a világűrbe, akkor a múlt utolérhető, ha e kisugárzás gömbhéjainak erednénk a nyomába. Csakhogy a kép egyre ritkább, ugyanis a felszíntől mért távolsággal hatványozottan “ritkul” a kép, csökken az adás intenzitása. A megfelelő képességek birtokában azonban talán mégis tetten érhető a múlt, elolvasható a kozmikus lét akasa-krónikája, sőt, az idő mindkét irányában, a múltban és a jövőben is letapogatható a mindenség.

Ehhez hasonlóan a valóságnak is különböző dimenzióit képzelhetjük el: intenzívebb és felszínesebb, valósabb és illuzórikus vetületeket, amiket az ember tudata a maga képességei, lehetőségei szerint közelíthet meg.

Ráadásul érdekes paradoxonnal kerülünk szembe, ugyanis a világ magába foglalja az egyént, az egyén pedig saját tudatában képezi le a mindenséget. Ha az egyik – akár az egyén, akár a mindenség – megismerhető, akkor a másik is az, ám ha bármelyikük nem megismerhető, akkor értelemszerűen a másik sem az. Különleges viszonyrendszer köti tehát az embert ahhoz a tudatosság-nívóhoz, amely a sajátja, s ahhoz a képhez, amely a körülötte lévő mindenségről benne kialakul – tapasztalatainak, tudományának, hitének vagy reménységének, esetleg csalódottságának vagy más impresszióknak köszönhetően. Létezik-e akkor objektivitás? Vagy minden kép csupán?

Ameddig az ember elidegenedett lény, a mindenség számkivetettje, aki – a vélekedés szerint – a teremtés koronájaként kozmikus magányban tengeti életét, a világ megismerendő marad, ám ugyanakkor megismerhetetlen is, hasonlóan ahhoz, ahogyan a tudomány szerint, egy fraktál-fa terülte állandó, kerülete azonban gyakorlatilag végtelen. Ám ha ezzel szemben a világmindenség egylényegűségét felismerjük – akár az isteni teremtés közösségének, akár az ősrobbanás eredendő forrásának szellemi platformján –, akkor a világ már nem idegen, megismerendő hely, hanem otthonos, ismerős közeg, szerves környezet. A mindenség – beleértve az egyéni univerzumok, az individuál-kozmoszok sokaságát és a Nagy Mindenséget is – megismerésének van egy misztikus kulcsa: amit megismerve minden ismertté válik.

Ezért kelt reményteli képet az emberiség eme harmadik nagy forradalma, a misztikus felismerések kora, mert remélhetően elvezet a teljesebb világlátás békességéhez, a mögöttes rend felismeréséhez és a mélyebb megbékéléshez.

Erdei Levente

2008/48.