Tejcsoda Indiában

Néhány éve valóságos futótűzként terjedt India szerte a hír: az istenszobrok ténylegesen elfogyasztják a nékik kínált tejet. Legelőször Ganésa, az akadályokat elhárító, elefántfejű istenség egyik szobra fogadta el a tejet.

Felajánlás egy indiai templomban

Felajánlás egy indiai templomban

Ennek hírére szerte Indiában szinte megállt az élet, s az emberek a templomokhoz sereglettek: mindenki vitt egy kis tejet, hátha az ő fölajánlását is elfogadják az istenek. A tejcsoda hamarosan túllépett India határain, világszerte is hasonló események történtek. A hívek legtöbbje elégedett volt azzal, amit láthatott, sőt látványos megtérések is történtek. Az egyik látogató így számolt be élményéről: “Azt mondták, csoda történik. Nem vagyok hívő ember, nem hiszek Istenben, agnosztikus vagyok. De el kellett jönnöm, mert ezt látni akartam. Bármi is történt, az valóságos. Elképesztő! Talán egy nemzetközi összeesküvésről van szó, de azt hiszem, most már hiszek Istenben.”

Az indiai kormány tudományos álláspontja szerint a tejet a szobrok kőanyaga szívta fel, de ennek ellentmondani látszik a fémből megmunkált szobrok tejivása.

Miközben a hinduk a templomokba sereglettek egy kis tejjel, hogy azt Istennek kínálják, az indiai tudományos körök egyszerűen tömeghisztériának titulálták a jelenséget. Az általuk megfogalmazott racionális magyarázatokat viszont a Hindu Világtanács utasította el, s kijelentették, valóban csoda történt.

– Épp a hivatalból jövök, képesített könyvelő vagyok, s általában igen szkeptikus ember. De ez olyan csoda, amit a saját szememmel akartam látni. Eljöttem, mert nem akartam a híresztelésekre hagyatkozni, de amit láttam, az egyszerűen elképesztő! – mondta egy látogató.

A szent hagyomány szerint a lelki gyakorlatok egyik fontos eleme a rituális imádat. A hindu pantheon tagjairól mintázott szobrok, képmások megtestesítik az adott isteni személyt, sőt, misztikus beavatási ceremónia során fölszentelik az adott szobrot, ezzel mintegy meginvitálva az adott személyt, hogy fogadja el a képmást. A hinduk java része antropomorfként, személyesnek tekinti Istent és az isteni hierarchia tagjait, így számukra természetes a róluk mintázott kép, szobor vagy relief.

Hasonló ez a keresztény vallás korpusz vagy madonna szobraihoz, amiket – főként az utóbbi esetben – igen személyesen kezelnek, szolgálnak. Magyarországon is ismeretesek olyan Mária-kegyhelyek, kápolnák, ahol a szobrokat felékesítik, ruhába öltöztetik, ékszerekkel, virágokkal díszítik. Indiában ez általános gyakorlat, s az efféle imádatnak részei a különféle fölajánlások. Egyes források hatvannégyféle kellékről beszélnek – amelyek közt a templomi harang megkondítása, vagy az ünnepségek megszervezése is szerepel –, máskor tizenhat vagy öt kelléket említenek, de a legegyszerűbb házi oltárnál is ajánlanak föl füstölőt, virágot és ételt. A táplálék így megszentelt étellé válik, spirituális minőséget nyer, s már nem csupán a test erejét és egészségét szolgálja, hanem a hívő lelki tisztulását, gyarapodását is. A hagyománytisztelő Indiában egyes templomokban igen szigorú szabályokat alkalmaznak a templomi rítus során. Néhol például nem használnak a föld alatt fejlődő növényeket – mint répaféléket vagy burgonyát –, másutt csak Indiában őshonos terményeket használnak, így mellőzik például a paradicsomot vagy a padlizsánt. Az őshonos élelmiszerek közé tartozik egyebek mellett a rizs, a dal (hüvelyes termény), a kókusz, a banán, illetve a tej. A tejet a szakrális állat, a tehén szolgáltatja, amely kultúraformáló jószágnak számít Indiában. A tejet a legkiválóbb minőségű tápláléknak tekintik, ezért a templomokban is napi rendszerességgel szerepel a felajánlásokon. Külön szakrális edényekben készítik elő az ételáldozatot, amit a pap helyez az oltárra, illetve a családanya ajánl föl a házi szentélyben. Így mintegy megvendégelik a Jóistent. Ezzel természetesen az étel készítése és fogyasztása is szent gyakorlattá nemesedik. Fohászok közepette ajánlják föl a változatos és tiszta vegetárius készítményeket, majd némi várakozás után fogyasztható a megszentelt étel.

A különféle kellékeknek megvan a maga szimbolikus értelme is. A napi rituális imádat ötféle kelléke például az alábbi: füstölő, mécses, víz, kendő, virág és jakfarokból készült legyező, illetve külön az étel.

Ezek a kellékek az őselemeket is szimbolizálják: víz, tűz, levegő… A füstölő kellemes atmoszférát teremt, a személyes meditációban pedig az érzékszervek odaadását jelképezi, mikor az ember már nem önmagáért lélegzik, testi funkcióit is isteni szolgálatként éli meg. A tisztított vajjal készült ghí-mécses a tűz őselemét idézi, s fényével a tudás, a megvilágosodás szimbóluma, az emberi elme megszentelése. A víz a teremtés őseleme, egyben a megtisztulás közege. Az imádatban a vendég fogadásához nélkülözhetetlen lábmosás, frissítő fürdő szimbóluma, mintha maga Isten jönne hívéhez vendégségbe. A kendő, a törölköző a tisztálkodás kelléke, a gyöngéd szolgálat kifejezése, a virág mindenütt a szerénység és a szeretet szimbóluma, a jakfarok legyező pedig a királyi fenség megadása.

Az étel fölajánlása valójában az áldozati rítus szimbolikus ismétlése. Ez az alázatos szolgálatkészség, ugyanakkor a szeretet energiaközlése is. Az étel a legtöbb esetben “megmarad”, azaz csak a finomabb minőséget, a szeretetteljes odaadást veszi magához az imádott istenség. Azonban ezen a téren a klasszikus korból is ismernek csodákat, a tejcsoda pedig napjaink sajátságos eseménye.

A csoda (lat. miraculum) Isten műve, amiken keresztül hatalmát kinyilvánítja, illetve a köznyelvben minden természetfölötti, váratlan jelenség. A katolikus teológia ismer valóságos csodákat, s ezekkel szemben álcsodákat – természetes eszközökkel létrehozott meglepő dolgokat, például bűvészek mutatványait – valamint hamis csodákat, amiket az Antikrisztus és követői művelnek, illetve amik a gonosz szellemek beavatkozásaként értékelhetőek. Az iszlám húszféle csodatételt ismer, amiket szentjeik művelnek, hasonlóan a hindu és buddhista csodatéteményekhez, amiket a koncentráció tetőfokán álló személyek művelnek, miután legyőzték a természet korlátait. Ezért mások szerint a csoda az ember lehetséges ereje.

Hajdanán az emberek “természetesnek” tekintették a csodák gyakori bekövetkeztét, ma pedig, egy csodátlanított világban csodaszámba megy a csoda.

– Valóságos csoda! Úgy érzem, mindez összefüggésben áll a világ mostani állapotával. Valamilyen ok miatt az istenek éhesek, s az emberek szenvednek. Manapság az emberek nem hisznek Istenben, mintha csak tudományos okfejtés létezhetne. Talán ezért fogadják el a tejet?! Talán ezzel akarják a szobrok bizonyítani, hogy igenis van Isten! – mondta egy templomba látogató asszony. Akár csoda történt, akár nem, ez a következtetés elgondolkodtató, s az archaikus világszemléletet idézi, melyben a földi világ s benne az ember szoros összeköttetésben állt az égi szférákkal. A kozmikus tudat síkján minden összefügg mindennel. S meglehet, nem feltétlenül a csoda a valóság, hanem a valóság a csoda!

Vasu Deva