A betegség mint metafora

Az élőlény életpályája a születés, virágzás, hanyatlás és végül az anyagi test halála. De nem csak az egyénnek, hanem az egyénekből alakuló népeknek, nemzeteknek is van felfelé és lefelé ívelő szakasza. Nemzetünk is egy ponton alakult ki, elterjedt, virágzott, majd időnként meggyengült, de a történelem színpadáról még nem tűnt el.

Az élőlény anyagi természetéből fakad a betegség, a romlás, s ennek az állandóan fokozódó veszélye. Biológiai értelemben akkor beszélünk romlásról, ha meg tudjuk mondani mi a jó, s mi a rossz, mi a pozitív s a negatív. Susan Sontag szerint az ember kettős állampolgársággal születik: birtokosa az egészség és betegség birodalmának. Ismernünk kell tehát az ellenpólusokat.

A XIX. század terméke

Az egészség-betegség metafora főként a XIX. század terméke. A betegség meghatározása mindig attól függ, anyagi vagy lelki beállítottságú ember mondja-e. Az előbbiek szerint a betegség a test zavara, a kór véletlenül támadja meg az embert – például sokan voltak a villamoson, mindenki köhögött, persze, hogy másnap én is beteg lettem. Az utóbbiak hangsúlyozzák, hogy véletlenről szó sincs, a fizikális tünetek megjelenése előtt már megbomlott a testi-lelki harmónia.

Az emberi lény nemcsak fiziológiai megnyilvánulás, hanem a fizikai testhez társul a finom fizikai-, vagy étertest is a lélekkel együtt. A megbetegedés során e három szervezet közül az egyik megváltozik eredeti állapotához képest, s e változás átterjed a másik két testre is. Az indiai ájurvéda, az unani gyógyászat, vagy a hagyományos kínai és tibeti orvoslás egybehangzó véleménye szerint a megbetegedés sohasem a fizikai testből indul ki. Az ősi védák közlése szerint az anyagi világba kerülő lélek különböző burkokat ölt magára.

Az élet egy folyamatosan változó állapot, amikor a szervezet a folyton változó környezethez (időjárás, környezeti, társadalmi tényezők) alkalmazkodik. Amíg fiatal a szervezet, viszonylag könnyen megy az alkalmazkodás. Idősebb korban és halmozódó negatív hatások esetén külső személynek, gyógyítónak kell beavatkoznia a szervezet egyensúlyának ismételt megtalálásához.

A modern kutatások is kimutatták azt, amit először az ájurvéda említett, hogy testünk rezgések összessége, így kvantummechanikai emberi testről is beszélhetünk. A hihetetlenül érzékeny idegrendszer és az emberi tudat képes e rezgések észlelésére. A harmónia megbomlásakor a kibocsátott rezgések is megváltoznak, amiket helyre lehet, sőt kell állítani. A használatnak és a regenerációnak mindig összhangban kell állnia. Nagyon sok a stresszor: a nem megfelelő táplálkozás, a túlzott kalóriabevitel, a környezetszennyezés, a mozgásszegény életmód, a sugárzások mind-mind zavaró tényezők.

A szenvedés például olyan állapot, ami a betegség következtében ideiglenesen az ember sajátja lehet, de az emberi állapot általában nem a szenvedés. Nem mindegy, hogy a szenvedés fejfájástól, vagy egy személy jelenlététől, netán éppen távolléte miatt áll fönn. Seneca szerint minden betegségben három dolog terhes: „A haláltól való félelem, a testi fájdalom, s az élvezetek megszakadása.” Ennek szellemében az egészség helyreállítása a testi korlátozottság megszüntetésében és a betegség elhárításában ragadható meg. Mások állítják, egészségről csak a betegségfogalom ismeretében beszélhetünk: ha van betegség, fennáll az ellenkezője is. Előzőekben már beszéltem arról a definícióról, amely szerint az egészség a teljes testi, lelki, szellemi jólét. Ez a pozitív meghatározás azt a látszatot keltheti, hogy „csak” a betegség áll az emberi kiteljesedésnek, testi szellemi jóléte elérésének útjában.

A betegség mint társadalomkritika

A betegség metaforáját gyakran használták a romlott és igazságtalan társadalom kritikájának kiélezésére, a megrendült, krízisbe jutott társadalmi lét bírálataként. A betegség-metaforával nem az egyensúly elvesztését vádolják, hanem a társadalmat, mely elnyomóvá vált például Gautier Margit esetében Dumas Kaméliás hölgy című drámájában.

A betegség valójában a testnek a harmónia helyreállítására tett kísérlete. A megbetegedés tehát azt jelenti, hogy eltértünk a kiegyensúlyozott állapottól, a harmóniától. A harmónia zavara a tudatban az információk szintjén áll fenn, ami a testben is megmutatkozik.

A test, illetve annak betegségei tehát a tudatban lejátszódó folyamatok, változások képernyője, megvalósítási szintje. Ebből a levezetésből is kitűnik, hogy nem a test beteg – beteg csak az ember lehet, s betegsége a testben tünetként jelentkezik.

Tudat nélkül a test nem élhet, így beteg sem lehet. A betegség olyan szó, amit csak egyes számban használhatunk, hiszen az ember állapotára vonatkozik, éppúgy, mint az egészség (az egészségek is értelmetlen kifejezés), s nem szervekre, testrészekre, mint ahogy az újabban használatos. A test sosem beteg vagy egészséges, a szervezet csak a tudat információit fejezi ki, így válnak azok láthatóvá.

A tudat lelki természetű, önálló minőség, független a test bármely termékétől s annak lététől. Az egészségnek is számos megfogalmazása lehet. Talán akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, az egészség a teljes testi, szellemi, lelki jólét, a harmónia állapota.

Ha körülnézünk a világban, leginkább a szenvedés, igazságtalanság, betegség ötlik a szemünkbe. Ez a nyilvánvaló felszín, de ha a történések mögé nézünk, s a szenvedésben észrevesszük az üzenetet, amit az energiával való visszaélés miatt kapunk, ennek jelzés értéke van, s tudjuk korrigálni a hibákat. Ha ezt megértjük, akkor a betegség többé nem az Isten büntetése, hanem figyelmeztetés sorsunk tudatosabb irányítására. Ha a külső környezetet, feltételeket akarjuk megváltoztatni, nem jó felé megyünk: az irányításban, saját magunkban kell változást elérni.

Nem-tudás és tudás

A belső változásokra intő figyelmeztetések elhanyagolása az ájurvéda szerint a nem-tudásnak (avidjá) tulajdonítható, hiszen nem tudjuk megtenni a szükséges lépéseket, ha nincs róluk tudomásunk. Ezoterikus szemmel nézve persze a tudás mindig jelen van, s az embernek kell fejlődnie ahhoz, hogy azt felismerhesse.

A tudat finom jelzései is állandóan jelen vannak, de elsiklunk fölöttük, mert ami rajtunk kívül történik (exoteros), fontosabb, érdekesebb, mint a bensőnkkel, lelkünkkel (esoteros) történő foglalkozás. A kicsiny belső kört mindig egy nagyobb exoterikus kör veszi körül. Vannak olyan nézetek, irányzatok, amik károsnak ítélik az ember saját magával való foglalkozását. Egoizmusnak aposztrofálják, s megróják érte az illetőt, súlyos bűntudatot keltve benne. Pedig ha az ember nem foglalkozik önmagával, nem teremt harmóniát legbelül, akkor a külvilággal zajló kapcsolata is fogyatékos lesz.

Dr. Mahler mondata: „Mindaz, amit önök egyénileg tesznek a saját egészségükért, többet fog érni az egészség fenntartásában, mint a világ összes egészségügyi ellátása!” Az ősi tudás, a vidjá mindenkiben ott szunynyad, s csak arra vár, hogy felébresszék. Ha tehát az ősi tudás jelzőrendszereként fogjuk fel a betegséget, akkor az nem ellenség többé, de barát, amiről nem mondhatunk le. Ám így a gyógyítás, a gyógyulás is csak olyan lehet, ami átfogja a testet, lelket, szellemet.

A tünetek ékesen beszélnek, megmondják, hol a baj, min kell változtatnunk, s ha elég okosak vagyunk, elébe tudunk menni – a testi tünetek megjelenése nélkül is tudunk változtatni. A kulcsszó a változtatás, a változás. A jelző funkció (ebben az esetben a testi tünet) arra kíván figyelmeztetni, hogy szakítsuk meg utunkat, valami nincs rendben. Nem a fájdalomra, a viszketésre, a sántításra vagy egyéb tünetekre kell haragudni, hanem feleslegessé kell tenni megjelenésüket. Mélyebbre kellene néznünk, hogy megértsük, mire figyelmeztetnek a tünetek. Sokan csak a panaszaik megszűnését szeretnék, a betegség megszűnését nem, mert ismeretek híján a kettőt nem tudják megkülönböztetni. Ez paradoxnak hat, pedig ha nem ismerjük az igazi okot, hogyan is volnánk képesek azt megszüntetni?

A lyukas hordó

Bizonyos szempontból szinte mindig, mindenki beteg, hiszen tudatunk az egyensúlyból általában kizökkent állapotban van. Másrészt a családban, szűkebbtágabb közösségben vagy a szélesebb társadalomban a betegség testi tüneteinek megtartása jó eszköz lehet mások, de sokszor még önmagunk manipulálására is. Az orvosok gyakran látnak úgynevezett tünetváltó beteget, aki hol kiütésekkel, hol gyomor- és emésztési zavarokkal, hol ízületi megbetegedésekkel, vagy frontokra történő fokozott reakcióval jelentkezik. A gyógyító kötelessége a beteg emberrel egyetértésben felfedni, mi van a tünet mögött, mi az a láthatatlan tudati zavar, amely fenntartja a kizökkent állapotot, s változó testi tünetként manifesztálódik. Igazi gond akkor van, ha a beteg nem óhajt szembenézni a tényekkel, de ha a dolgok mélyére nézünk, akkor ez sem probléma, csak jelzés a gyógyító felé: mit szeretne megtartani a kezelt személy, s mit nem. A tünetek igézetében a mai orvostudomány sajnos eltávolodott az idilli ókori állapotoktól, amikor még a komplex vizsgálódást, a mélyebb megértést szorgalmazták a tünetek kiváltó okainak azonosítása végett. Régen az orvos asztrológus és pap is volt egy személyben, a jelenlegi társadalomban ez már három funkció, három hivatás.

Sok ember szemléletmódja túlzottan materiális, nem ismerik el a szellem létét, s a lélek létezése felől még súlyosabb kétségeik vannak. Így nem igazán lehet felfedni a tudat zavarát, s ezzel megszüntetni a testi tüneteket, ezért a betegség jelei hol itt, hol ott továbbra is fel-felbukkannak. Hasonló ez a több helyen szivárgó hordóhoz, amely hol itt, hol ott folyik, hiába próbálják ideiglenesen betömni a lyukakat.

XIX., XX. és XXI. század

A betegség végső soron pihenés kérdése. A test jelez, felszólít a megnyugvásra, gyógyításért kiált. Ennek tudatában tünetek nélkül is tarthatunk egy-két böjtnapot, kiszakíthatunk olyan órákat, amikor a test és szellem is kikapcsolódik a napi elfoglaltságból. Ezzel sokat tehetünk egészségünk megőrzéséért. A tudatalatti állandóan a jón, a harmónián munkálkodik. Megvan a saját akarata, építi a testet, de tevékenysége lappangó, munkálkodása rejtve, csendben folyik.

A kórisme történéseknek több fokozatát, zavarát figyelhetjük meg. Az ember sorsszerűen hozhat magával veleszületett bajokat, elváltozásokat. A gondolatok, vágyak zavara előbb-utóbb a test funkcionális zavaraihoz vezet. Kialakulhatnak akut problémák, például gyulladások, vagy krónikus zavarok. Súlyosabb esetben gyógyíthatatlan elváltozások jelentkeznek, vagy végzetes események nyomán beáll a halál.

A XXI. század abban hasonlít a XIX. és XX. évszázadhoz, hogy az ember gondolkodását a természettudományos világkép határozza meg, márpedig a tudomány szinte kizárólag funkcionálisan gondolkodik. Így aztán a beteg a mindennapos, testies életvitele korlátozottságában szenved.

A beteg állapot a testiességében lenyűgözött ember hogyléte, a beteges szenvedés pedig a testies létezés áttetsző közegének megtöretése. Amikor az ember spontán tevékenykedés helyett nem is észleli a testét, vagy önnön létezését, csak vonszolja magát. Erőltetnie kell magát, mozgásszervét, emlékezetét, gondolkodását, s még így sem jut el ahhoz a valósághoz, amiben előzőleg leledzett. A patikus létmód – amely egyaránt lehet pozitív és negatív – az ember testiességének személyes közege, a megélt időnek a szenvekkel (szenvedés, szenvedély) átitatott világa.

A beteg állapot, az apatikus életmód a mindennapos életvitelben és a társadalomban egyaránt a szellem kibontakozásának korlátozottságát jelzi, s olykor határozott fájdalmakkal, elesettséggel járó szenvedést okoz. A tudomány sokszor illetéktelenül minősít tünetté társadalmi jelenségeket és foglalkozik sajátos társadalmi problémákkal. Az a korlátozottság azonban, amivel az ember ebbe az apatikus létmódba kényszerül, megragadható.

Úgy tűnik, korunkban a pszichiátria a nép ópiuma, amint régen a vallás volt az. Mégis, micsoda különbség feszül egyfelől a mindennapi ember ügyes-bajos dolgaival, testies zavaraival foglalkozó pszichiátria és pszichológia, másfelől a világ értelmét, a túlvilágot és a transzcendenciát kereső, biztosító vallás és istenkeresés között!

A teljesen anyagi alapokon álló szemlélet is elfogadja az úgynevezett pszichoszomatikus tünetegyüttes létét, amely számottevő szerepet játszhat bizonyos testi kórfolyamatok – például gyomorfekély, magas vérnyomás, rák – kifejlődésében.

Hiány és túlzás

Ha a betegséget a társadalom metaforájaként értelmezik, általában észrevétlenül átsiklanak a beteg ember és az ember, mint társadalmi lény közötti dialektikus összefüggésen.

Ha például az elmebetegségek meta-medicinális problémáját kívánjuk tárgyalni, egész más szempontból észrevételezhetjük a problémát. Ugyanis a történelmileg magára eszmélő ember a világban, a kozmoszban betöltött helye szerint tekintette magát egészségesnek. A magyar nyelv igen plasztikusan fejezi ki, hogy az egész-séges ember természetesen illeszkedik az egészbe, nem bontja meg a harmóniát, miképp benne sem bomlik meg az egyensúly, a hatékony ellentétek egyike sem erősebb a másiknál. A harmóniát megbontó szélsőségek között az emberen múlik az arany középúthoz való igazodás. Arisztotelész írja: a dolgok hiánya és a túlzás egyaránt romlásunkat okozza. Men sana in corpore sano.

A testi mivoltában korlátozott lénynek az az előnye, hogy egyszersmind szellemi lény is, ami transzcendálásra, korlátozottságának meghaladására képesíti. Amennyiben megszűnik az embernek a kozmoszban elfoglalt központi szerepe, helyére a végső egység helyreállításával biztató kozmosz kerül. A világ ugyanakkor végtelenül polarizált, dualizált: innen a test, a szenvedély, a szenvedés (a szenvek!), a bűn; túlnan az erény, a szabadság, a beteljesülés ígérete.

Aquinói Tamás írta: „Az intellektus és a lélek romolhatatlan és az ember ennek műveleteiben bekövetkező gyengeség és rongálódás nem abból van, hogy magától tönkremegy, hanem abból, hogy a testi szervek rongálódnak meg.” Mai nyelvezetre lefordítva azt kellene mondanom, szerinte csak organikusan, testileg megalapozott pszichiátriai megbetegedések léteznek. Ezzel szemben a XIX. századi pszichikusok tábora azt hangoztatta, hogy az elmebetegségek a morális kisiklásoknak, szenvedélyeknek a következményei.

Jelenleg azonban már oly korban élünk, olyan a világról alkotott képünk, miszerint az ember transzcendálásában is korlátozott marad. Itt már nincs fölöttes instancia, amihez fordulni lehetne, mert minden fölötti az alattas visszfénye; nincs egyetemes elv, mert minden „egyetemesség” csupán a társadalom saját érdekeinek érvényesítése. Így széttöredezik a humánum eszménye, mindenki saját érvényesülésének a kovácsa.

A romlott, beteg társadalom elutasítja a beteg egyént. Ebben a társadalomban az ember saját szituációjaként él egészségesen vagy betegen, amenynyiben tud vagy képtelen alkalmazkodni társadalmi és kozmikus helyzete következményeihez. Ebben nincs elvi különbség a biológiai zavar, a lelki aberráció vagy a szellemi eltévelyedés miatt fennálló pszichiátriai megbetegedés között, mert mindegyik rontja az alkalmazkodást. Mindegyik megbocsátható, megérthető, kihasználható a pillanatnyi helyzettől függően. A betegség teljes tagadása, de kiterjesztése is befolyásolja azt, hogy a kultúra, a társadalom milyen viselkedésformákat fogad el, s így hol húzza meg a határt a betegség és egészség fogalmában. A rendkívüli, deviáns, különös reakciók, viselkedésformák, nézetek mind-mind betegségnek minősülhetnek, amennyiben kívülről, értetlenül szemléljük őket.

Pszichiátriai emberkép

Mi a pszichiátriai megbetegedés? Egyesek úgy fogalmazzák, a mindennapi élet normáitól súlyosan eltérő, érthetetlen, indokolatlan viselkedésforma. A társadalom, vagy egy véleményformáló grémium eldönt egy normát, amely megmondja, mi a normális és abnormális viselkedés, s így osztályoz. A minősítés nem a problémás viselkedés átéléséből, hanem a mindennapi életben okozott zavar súlyosságából fakad. Ha valaki önmagát minősíti pszichiátriai betegnek, akkor nem a valóságon mért rendellenessége miatt folyamodik segítségért, hanem azért, mert átélései kínzóak, s nem képes alkalmazkodni a környezet követelményeihez.

Csakhogy korunkban az emberi lét és az ember mibenléte erősen kérdésessé vált. Ez különféle vizsgálódásokat tesz szükségessé. A pszichiátriai emberkép például a társadalom és a pszichiátria közötti kapcsolat konkrét és szemléletes vetülete. A pszichiátriai emberkép változatainak regionalitása abban ismerhető fel, hogy csak a gyógyulás bekövetkeztéig érvényesek, és metaforikusan sem használhatók félreértések komoly kockázata nélkül.

El kell érnünk, hogy a nagymérvű szakosodás mellett – amit a pszichiátria is képvisel – lehetőleg teljes egészében lássuk a világot és benne az emberi lényt is. Ha úgy tekintünk az emberre, mint a természet szerves részére, s környezetével, annak kölcsönhatásaival együtt szemléljük, könnyebben és átfogóbban tudunk segíteni rajta, s végérvényesen változtatni azon az állapoton, amit betegségnek hívunk.

Dr. Tóth Piroska

2007/45.