Japánok: a legkeletibb rokonaink?

A japán iskolákban direkt módon nem tanítják a japán–magyar rokonságot, ám a japánok jellemzően pozitívan tekintenek a magyarokra, a magyar kultúrára, s szeretnek Magyarországra jönni. Azzal se nagyon lehet vitatkozni, hogy a magyarok számára Japán, a japánok és a japán kultúra nemcsak egzotikus, hanem szimpatikus is. Ám ha e rokonszenv okáról közvélemény-kutatást végeznénk, a tudat sötét kútjának mélyén valami fodrozódna egy kicsit. A válaszok a külsőségek és japán civilizáció némely közismertebb elemének megemlítése mellett nagy valószínűséggel a két nép távoli rokonságára utalnának. Konkrétumok viszont aligha hangoznának el, mivel a feledés többrétegű homálya takarja el – sok egyéb tényező mellett – a második világháború előtti magyar–japán kapcsolatok és a keleti rokonságot propagáló turanizmus eszméjének lényegét, mely tényezők jelentős hatást gyakoroltak a kölcsönös rokonszenv kialakulására. Jelen cikkünkben – lehetőségeinkhez mérten – szeretnénk körbejárni a címben felvetett kérdést, hogy az Olvasók tisztábban lássanak e témában is.

Hol találkozhattunk először? 1. A keleti magyar őshaza kérdése

Kézenfekvőnek látszik, hogy a magyarok és a japánok ősei a ködös régmúltban találkozhattak egymással valahol, s onnan eredhet a rokonság tudata. Magyarán előtérbe kerül az őshaza-kérdés. Viszont itt egymás után két problémával kell farkasszemet néznünk: 1. nincs egységes őshaza-fogalom, 2. a magyarságnak a szakirodalom szerint is rengeteg „őshazája” van.

Amennyiben átnézzük a különféle lexikonok megfelelő szócikkeit, az őshaza fogalmaként vagy azt találjuk, hogy „valamely nép eredeti lakóhelye”, vagy azt, hogy „őshaza: valamely nép v. népcsoport eredeti, ill. első ismert lakóhelye”. Emellett még egy nyelvészeti meghatározást is fellelhetünk: „Azt a területet, ahol a tudomány jelenlegi állása szerint egykor az alapnyelvet beszélő népek együtt éltek, őshazának nevezzük.”

A háromféle meghatározást nyilvánvalóan nem lehet összegyúrni, tehát módszertanilag már ez is megnehezíti az őshaza helyének meghatározását. És ehhez hozzá kell venni, hogy valójában nem őshazáról, hanem őshazákról kell beszélni, hiszen a magyarság több népcsoportból állt össze, azaz a magyarok őstörténete – mint ahogy azt már László Gyula is megírta – többágú. A forráshiányok mellett nehézsége főleg ebben rejlik.

A magyarságnak rengeteg feltételezett őshazája van, mivel a leletek nem beszélnek – sőt nem beszélnek vissza –, így felettébb tág tér adódik a fantasztikusabbnál fantasztikusabb tudományos, alternatív, illetve dilettáns őshaza-elméleteknek. Ízelítőül egy csokor belőlük: Nagy Baskíria, Baskíria ufai és orenburgi része, Ob folyam partvidéke, Irtisz partvidéke, Szibéria, Közép-Ázsia, Mongólia, Belső-Kína, Ujgúria, Kelet-Turkesztán, Tatárok földje, Isim-Tobol környéke, Terek és Káma folyók köze, Káma-Bjelaja, Bjelaja-Csuszovája, Kaukázus, Transzkaukázus, Urál keleti oldala, Altaj-hegység, Nyugat-Szibéria, Kaspi-tó és Urál közötti térség, Baraba-pusztaság, Lappónia, Kis-Bucharia vagy Turfan, Pecsora vidéke, Dzsungária, Kazária, Don torkolata, Don-tő, Dentü-moger, Levédia, Etelköz, Meótisz, Kárpát-medence, Mezopotámia, Boldog-Arábia, Irán (Perzsia), Sumér, Fönícia, Parthia, Kína, India, Egyiptom, Észak-Afrika, Karthágó, Mexikó, Peru, Mu, Ataisz, Szíriusz.

Mindettől függetlenül azt biztosan tudjuk, hogy a Kárpát-medencében kialakult népünk egy vagy több része Keletről érkezett az új hazába. Hogy ebben az esetben a Kelet mit takar, azt nehéz megmondani. A legkorábbi krónikáinkban, hagyományainkban az szerepel, hogy Szkítia volt az a terület („őshaza”), ahonnan a magyarok „kijöttek” („egressi sunt”). Ám maga Szkítia egy meglehetősen problematikus földrajzi fogalom, aminek megfejtésére Szabó Pál vállalkozott:

„Antonio Bonfini (1427–1503) Rerum Ungaricarum decades (A magyar történelem tizedei) terjedelmes, magas színvonalú, történeti munkája elején, az I. decas 1. könyvének első mondatában mintha választ is adott volna a kérdésünkre. „A Riphaeus-hegyekből eredő Don-folyó (Tanais) Szkítia egészét két részre osztja; egyik az európai, másik az ázsiai” (Kulcsár Péter fordítása). A határait is meghatározza: nyugat felől Germania, a Visztula-folyó; délről a Duna, a Pontus, Ibéria [a kaukázusi!], Albánia [a kaukázusi!], Perzsia; keletről pedig az Aras-folyó és ser nép. Bonfini ebben a leírásában ismertette a két Szkítia és Magyarország földrajzát. Ez a forrásszöveg azért kiemelkedő, mert egy olyan összegző földrajzi leírás, amely célul tűzte ki, hogy egyesíti mindazokat a Szkítiára vonatkozó földrajzi ismereteket, amelyek az antik szerzőktől kezdve a saját korának irodalmára hagyományozódtak. (…) Az újítása pedig az, hogy megpróbálta „szinkronba” hozni az általa felhasznált ókori földrajzírók és a magyar krónikás hagyomány alapvetően Európai Szkítia leírásait.” (23, 46.)

Az egyszerű magyar ember a hagyományokból persze csak annyit tudott, hogy az ősei Szkítiából származnak, a tanultabbak már vitatkozhattak azon, hogy vajon az európai vagy az ázsiai Szkítiából „jöttünk ki”, vagy esetleg mindkettőből. Vagy, ahogy Heltai Gáspár megfogalmazta (Krónika az magyaroknak dolgairól, 30.), Szkítia részletes leírására az „együgyű” magyarnak nincs szüksége, a „finnyás” olvasó pedig olvassa el azt Bonfiniben.

Az ázsiai Szkítia fekvése már közel visz minket a japánok feltételezett őshazájához, ami valahol a Bajkáltól keletre fekvő területen lehetett. De vajon antropológiai szempontból milyen típusú emberek éltek arrafelé? És azok az emberek hasonlítottak-e embertanilag a magyarokhoz?

Azt már Bartucz Lajos leírta, hogy a közép-ázsiai népekhez hasonlóan a mai magyarok között is a turanid, a pamíri és a keleti mediterrán típus a fő embertani összetevő. Ám Henkey Gyula vizsgálatainak eredménye egyértelműen kimutatta, hogy:

„A mai falusi és mezővárosi magyarság embertani szempontból a bulgáriai tatárokhoz, a szintén török nyelvű balkárokhoz, karacsájokhoz, északi és déli kazakokhoz, északi üzbégekhez, az alán eredetű oszétokhoz, a kaukázusi nyelvű csecsenekhez és ingusokhoz áll a legközelebb, de közeliek hozzánk a horvátok, bunyevácok, sokácok, szlovákok és egyes román népességek is.” (Henkey 1993, 78.) Később még tovább pontosított, s azt írta, hogy embertani szempontból a belső-ázsiai ujgurok állnak legközelebb a mai magyarsághoz.

A mai magyarság embertani rokonsága tehát tisztázottnak tekinthető, ám antropológiai szempontból a mai magyarság és az őshaza magyarsága között nyilván van különbség.

„Az őslakos eredetű mai magyar népességek három fő ősi összetevője: a honfoglaló magyarok, a Kárpát-medencében nekik meghódolt és hozzájuk csatlakozott népek, valamint a honfoglalás után ide betelepült keleti elemek (besenyők, úzok, kunok, jászok, volgai bolgár-törökök, Derbent környéki alánok). A magyar őslakos népességek embertani szempontból meglepően egységesek, és csak a kiskunok térnek el kismértékben a többi magyar csoport egy részétől, elsősorban a palóc centrumbeliektől.” – írja Henkey (Henkey 1993, 69–70.), aki szerint a magyar őslakos népek és az embertanilag biztosan rokon népek között a turanid típus azon formája jelenti az összekötő kapcsot, amit ő „nagy-magyar-alföldi” (erős turanid jellegű) formának nevez. Henkey szerint a magyarság legrégebbi embertani típusainak gyökerei elsősorban Közép-Ázsiából, főleg Kazahsztánból terjedtek szét Peking környéke és a Kárpát-medence között. Az általa is leírt turanid változatok és formák minden török népnél kimutathatók, legnagyobb mértékben a kazahoknál, ugyanis az Altaj hegységben élő kazahoknál a legnagyobb, 81,9% a turanid típus gyakorisága.

Érdekes módon Henkey elméletét a Kínában lévő Sanhsziban talált, Kr. előtti 3. századból való, csatlakozott hun segédnépekből kikerülő 6000 katonáról mintázott agyagszobor embertani elemzése is erősíti, ugyanis az agyagkatonák tipológiai megoszlása feltűnően közel áll a kazahokhoz, a hun eredetű ujgurokhoz, a bulgáriai tatárokhoz és az őslakos eredetű, a turanid típus nagy-magyar-alföldi változatához tartozó magyar népességhez.

Összességében elmondható, hogy a magyarság egy vagy több alkotóeleme antropológiai szempontból visszavezethető ahhoz a földrajzi térséghez, melytől – amint azt a következőkben látni fogjuk – már nem éltek messze a japánok ősei. Mindezt megerősíti a genetika is. Tauszik Tamás szerint:

„A génállományunk egy részének közös volta alapján kétségkívül beszélhetünk például a japánokkal való távoli rokonságról. Természetesen ez esetben is meg kell említeni a különbségek domináns voltát (…), vagyis a mongoloid haplotípusok döntő többségét a mongoloidok (köztük a japánok) populációiban. Beszélhetünk-e mégis közös származásról? Adataink távolról sem adnak támpontot annak feltételezésére, hogy őseink a mongoloid nagyrassz képviselőivel azonos vagy szomszédos területen egymással tartós házassági kapcsolatban lettek volna. Ugyanakkor génjeinkben rögzült a találkozás ténye, azonban a találkozás helyének, intenzitásának és idejének megállapítása még várat magára.” (Genetikai vizsgálatok és a magyarság történelme, 917.)

Hol találkozhattunk először? 2. A japán őshaza kérdése

Japán részről Hideo Matsumoto, az Osakai Orvostudományi Egyetem professzora volt az az úttörő munkát végző tudós, aki az 1970-es, 1980-as években a vér egyik sajátos fehérjéjének vizsgálatával derítette fel a japánok sokáig homályba vesző eredetét.

„A japánoknak régóta problémát okozott, hogy honnan származnak, s mely népekkel állnak genetikai rokonságban. Vizsgálataim azt a gyanút erősítették meg, hogy gyökereinket Szibériában, a Bajkál-tó keleti oldalán kell keresnünk, ott, ahol ma a burját mongolok élnek. A mongoloidok népességében két fő csoportot különböztetünk meg: egy északit és egy délit. Ez arra mutat, hogy a régi időkben Kelet-Ázsiában két ősmongoloid népesség létezhetett. A japánok az északi ághoz tartoznak, tehát a legközelebbi rokonaiknak a Bajkál menti burjátokat tekinthetik. A módszert tovább finomítva, a Szovjetunió területén élő népcsoportok között ötöt szintén megvizsgáltunk. Ezek a korjakok, az északi burjátok, a déli burjátok, a mongolok és az uráliak. A déli mongolokra jellemző marker nem fordul elő az uráli (ugor) népek tagjaiban, ám az északiakra jellemző immunfehérjét – az europid népekre jellemző markerek mellett – megtaláljuk bennük. Ebből következik, hogy az uráli népeknél europid és mongolid népek keveredéséből alakultak ki. Fellelhető bennük az a marker is, amely az északi mongolid népekkel való rokonságra utal.” (Nagy Ákos, 54.)

Fény derült tehát arra, hogy a japánok milyen népekkel vannak közelebbi rokonságban. Ami a tárgyunk szempontjából a legérdekesebb: a magyarokkal közvetlenül nem. Mindezek ellenére Matsumoto hihető magyarázatot adott a japánok és a magyarok távoli antropológiai-genetikai kapcsolatára is:

„Ha valaha, bármikor együtt éltek volna az őseink, ma a külső megjelenésünk és fehérjéink is sokkal hasonlóbbak volnának. Inkább úgy mondhatnám, hogy valamikori őshazáink földrajzilag nem estek távol egymástól. Őseink tehát élhettek egymáshoz közel, de nem együtt. Ez a szomszédság valahol a Bajkál-tó környékén lehetett, mert az előzetes vizsgálatok alapján – noha a magyarság Gm markerei mások, mint a japánokéi – a fentebb említett északi-mongolid marker a magyarság körében is előfordul, más Európában élő népekre nem jellemző.” (Nagy Ákos, 55.)

Ezzel rá is tértünk a japán–magyar társadalmi kapcsolatok kérdésére, de mielőtt folytatnánk, teszünk egy kis kitérőt a kulturális-szellemi kapcsolatok irányába. Egész pontosan a japán–magyar nyelvrokonság problematikáját szeretnénk röviden bemutatni, ami több szempontból is tanulságos. Emellett természetesen bemutatjuk a japán nyelv eredetére vonatkozó véleményeket is.

A japán–magyar nyelvrokonság és a japán nyelv eredete

„A magyar sajtót követve felfigyeltem a javaslatra, miszerint a magyar genetikai rokonságot és nyelvi rokonságot együtt kellene vizsgálni, mert szervesen összetartoznak. Mindkettőt lehet, kell is vizsgálni, de két olyan tudományág, melynek objektuma különböző, a szakmai apparátusa szintén, semmivel sincs több közük egymáshoz, mint a biciklinek a szemüveghez. Ezt a nyelvészek és mi genetikusok is már régóta tudjuk, aki a Honfoglaló gének-et elolvassa, megérti azt is, miért.” – írja Imreh Sz. István Raksó István könyvének ismertetőjében (Magyar Tudomány, 2011/1. 128.)

A genetika és a nyelvészet szoros együttműködésének ilyen kategorikus elutasítása szerencsére már a múlté. A születő új tudományág, a nyelvgenetika létjogosultsága nehezen kérdőjelezhető meg – bár természetesen sokan megkérdőjelezik mind a nyelvészek, mind a genetika oldaláról –, hiszen a nyelvet emberek (embercsoportok, törzsek, népek) beszélik, akik nemcsak fizikai, hanem kulturális–szellemi (nyelvi) értelemben is keveredhetnek egymással, illetve rákényszeríthetik nyelvüket egy kisebb/gyengébb/alacsonyabb kultúrfokon álló népcsoportra. Egy nemrég megjelent tanulmánykötet (Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány: Genetika és őstörténet. A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében) szerzői a következőképpen látják a kérdést:

„A nyelvészeti és a populációgenetikai összefüggések megítélése megosztja a szakmai közvéleményt. Az egyik véglet szerint egyáltalán nincs összefüggés egy közösség genetikai és nyelvi jellemzői között. Mások genetikai adatok alapján nyelvészeti megállapításokat kérdőjeleznek meg. Különösen a nyelv és a genetika különbözőségét hangsúlyozó, első megközelítés tartalmazhat részigazságokat, mivel a demográfiai és a nyelvi folyamatokat valóban más jellegű törvényszerűségek és folyamatok szabályozzák. Ez azonban csak azt jelenti, hogy új típusú kérdéseket és modelleket lehet megfogalmazni a nyelvi és genetikai kölcsönhatások vizsgálatakor.” (123.)

A szerzők nemcsak felvetették az új modell megfogalmazásának igényét, hanem be is mutatták a nyelvi változások és a genetikai összefüggéseik modelljének logikai és elméleti keretét. Terjedelmi okokból csak a lényeget, a hét típust foglaljuk össze:

1.) Rövid ideig tartó keveredés, az A és B nyelv létszáma és presztízse megegyezik.

2.) Hosszú ideig tartó keveredés, az A és B nyelv létszáma és presztízse megegyezik.

3.) Rövid ideig tartó keveredés, A nyelv presztízse magasabb, mint B nyelvé.

4.) Hosszú ideig tartó keveredés, A nyelv presztízse magasabb, mint B nyelvé.

5.) Kisszámú, alacsony presztízsű őslakosság meghódítása.

6.) Kisszámú, magas presztízsű (elit) népesség hódít meg jelentős számú őslakost.

7.) Több különböző nép veszi át egy kisszámú hódító nép nyelvét a kommunikációra („lingua franca” modell).

Mivel a magyar őstörténet egyik kulcskérdése, hogy miként tudtuk megtartani a nyelvünket, nem ártana a szakembereknek alaposan elgondolkozni a fenti modell magyar nyelvre történő adaptálásáról, főleg a 7. pontról, ugyanis egyet tudunk érteni a szerzőkkel, akik szerint:

„Ha egy magas presztízsű népesség több különböző nyelvű népességben is vezető szerepre tesz szert, akkor viszonylag gyorsan közvetítő nyelvvé válhat az adott magas presztízsű nyelv. Mindez idővel azt eredményezheti, hogy egy viszonylag alacsony lélekszámú közösség nyelve meghatározóvá válik egy adott területen. Nem kizárt, hogy a magyar nyelv sikere akár ezzel a jelenséggel is összefügghet különböző történelmi időszakokban.” (129.)

A nyelv és a genetika összefüggései tehát nem feltétlen ördögtől valók, bár nagy körültekintéssel kell megalapozni az ilyen jellegű állításokat. De térjünk rá a japán–magyar nyelvrokonság, illetve a japán nyelv eredetének kérdésére!

Hegedűs József (Hiedelem és valóság. Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról) így ír a japán–magyar nyelvrokonság kérdéséről:

„Mint tudjuk, KLAPROTH már a XIX. század első felében felvetette a japán–finnugor, urál–altaji nyelvrokonság gondolatát, de H. WINKLER még a XX. században (1909) is felújította – nagyobb etimológiai apparátussal – ezt a rokonsági feltételezést, bőségesen hivatkozva a magyar nyelvre is. Állítása szerint a japán nyelvhez fűződő rokonság elsősorban a finn (tulajdonképpen finnugor) nyelven át követhető nyomon. Ugyanakkor állást foglalt a finnugor és az indoeurópai nyelvek rokonsága mellett is. Winkler úgy vélekedik, hogy az ősfinn (vagy finnugor) altaji alapszerkezettel bír, s a japán ugyanebből a struktúrából fejlődött ki: alapvető elemei megegyeznek az altaji alapstruktúrával (…). Szintaktikailag azonban a magyar nyelv mutat fel közelebbi megegyezést a japán nyelvvel. Így például a kopula (sein) hiánya jellemző mindkét nyelvre: a városok nagyok – „die Städte grosse” (hiányzik a „sind”); a birtokragot a személyes névmások esetében például a vogul feladta, viszont a magyarban feltűnő módon megmaradt: énnekem, énnálam stb.” (127.)

Természetesen magyar tudósok is foglalkoztak a kérdéssel, noha a finnugor-elmélet uralkodóvá, majd dogmává válása miatt a nevetségessé válás kockázatát is vállalniuk kellett, hiszen – a tudomány céljával és módszertanával szembemenve – a nem finnugor irányú nyelvrokonsági kutatások az 1870-es évektől kezdve már jellemzően dilettánsnak lettek kikiáltva. Ezzel szemben érdemes megjegyezni, hogy állítólag a japánoktól már 1873-ban érkezett egy felkérés az akadémiára nyelvrokonság tisztázására (a levelet sajnos eddig nem találták meg); illetve a japán császár megbízásából 1904-ben Budapestre érkezett Hámu Mennru, a tokiói egyetem tanára, aki a közös őstörténet lehetőségét elvi szinten megerősítő japán–magyar nyelvrokonságot kutatta (ne felejtsük el: embertani szempontból a távol-keleti népek közül a japánok állnak a legközelebb az európaiakhoz, bőrszínre is ők a „legfehérebbek”). Hogy mennyire járt sikerrel, meddig jutott a kutatásaiban, azt sajnos nem tudjuk.

A japán–magyar nyelvhasonlítás úttörője a székely nyelvzseni, Szentkatolnai Bálint Gábor volt, akinek munkája teljesen elkerülte a kérdéssel foglalkozó kortárs, illetve későbbi kutatók figyelmét, mivel annak Bécsben 1898-ban megjelent német nyelvű kiadásához még hozzá volt csatolva egy közel 50 oldalas rész, amely japán-magyar – több mint 800! – szóegyeztetésből állt. Egyetemi szinten is Szentkatolnai Bálint Gábor tanított először japán nyelvet heti két órában a kolozsvári egyetemen az 1895/96-os tanév 1. félévében. A kurzus nyolc félévig tartott.

„Közel két évtizeddel Bálint szóban forgó munkája után a Keleti Szemlében lát napvilágot az ő nézetéhez bizonyos mértékben hasonló tanulmány Pröhle Vilmos (1871–1946) tollából. (Pröhlét elsősorban turkológusként tartják számon.) Ő a „Studien zur Vergleichung des Japanischen mit den uralischen und altaischen Sprachen” (KelSz. XVII [1916/17.], 147–83) című írásában, amelyben érdekes módon alig szentel figyelmet az altaji nyelveknek, az uráli nyelvekkel rokonítja a japánt. Tanulmányában, amelyben hangmegfeleléseket törekszik megállapítani, 10 morfológiai párhuzam mellett 90 japán-uráli szóegyeztetés is található.” (Senga, 202.)

Zaicz Gábor szerint Pröhle Vilmos japán–magyar nyelvhasonlító munkásságát harmadik hazánkfia, Kazár Lajos teljesítette ki, aki „Ausztráliában kezdte japán tanulmányait, majd az Egyesült Államokban az Indiana Egyetemen, aztán pedig Németországban, a Hamburgi Egyetemen folytatta vizsgálatait. Ennek a tehát nyelvileg nem képzetlen embernek 1980-ban Hamburgban jelent meg egy könyve: Japanese–Uralic language comparison: locating Japanese origins with the help of Samoyed, Finnish, Hungarian, etc. An attempt. 1997-ben látott napvilágot Magyarországon – valószínűleg Pécsett, a Daruszeg Könyvek sorozatában – a hazatelepült, és néhány éve bekövetkezett haláláig Piliscsabán lakott Kazár Lajos japán, angol, német és magyar című 156 lapos könyve, melynek ezúttal csak a magyar címét idézem: A japán és a magyar nyelv rokonok?

E munkában számításaim szerint Kazár 270 japán, illetve ójapán alakot ad meg, és közli ezek uráli megfelelőit is. A 270 szócsalád mintegy a felének van magyar tagja is, tehát ezeket az UEW-vel [Uralisches Etymologisches Wörterbuch = Uráli etimológiai szótár] egybe lehet vetni. A nyelvészetileg képzett Kazárnak azonban a nyelvhasonlításhoz nem volt sok érzéke. Etimológiáinak túlnyomó többségét nyilván korábbi szerzőktől – kritikátlanul – vette át.” (Zaicz, 201.)

Nyelvészeti képzettség híján nem tudjuk eldönteni, hogy a három kutató munkája vajon mennyire állja ki az idő próbáját, illetve mennyire felel meg a modern tudományos kritériumoknak. Zaicz meglehetősen elutasító, hiszen szerinte a „japán iskoláskönyvekben semmi sem olvasható a japán nyelv rokonságáról, a kérdésről nem esik szó az iskolában. A japán emberek hol a koreaival való nyelvrokonságról vallanak, hol pedig az altaji (sőt az urál-altaji) nyelvekkel való rokonságról.” (Zaicz, 202.) Hegedűs József viszont megengedőbb, s azt

emeli ki Pröhlétől és Kazár Lajostól is, hogy szerintük a finnugor nyelvcsaláddal együtt lehet valós a japán–magyar nyelvrokonság. Szentkatolnai Bálint Gábor ez irányú munkásságáról viszont egyik sem nyilatkozik, mivel nem ismerik. A kérdés kutatója, Senga Toru szerint viszont mindenképp lenne haszna az érdemi vizsgálatnak:

„BÁLINT művét ma már – akár értéktelen, akár nem – nem tartom teljesen mellőzendőnek, hiszen legalábbis annyi bizonyos, hogy jó szórakozást kínál a japánok és magyarok számára, akik a magyart vagy a japánt idegen nyelvként tanulják.” (Senga, 207.)

Annál is inkább megfontolandó Senga Toru véleménye, mert a japán nyelv eredete, rokonsága még ma sem eldöntött kérdés, hiszen folyamatosan „napvilágot látnak olyan tanulmányok, amelyek a dravida–uráli és dravida–altaji nyelvhasonlításról vagy nyelvi kapcsolatokról szólnak; a japán–tamil nyelvhasonlításról élénk vita folyik, melynek mérlege ellenzőinek javára billen. A japán–uráli (ill. magyar) nyelvhasonlítás sem került le teljesen a napirendről. (…) Az ez irányú kutatások ugyan nem teljesen hiábavalóak, de valószínűleg nem hozhatnak belátható időn belül gyümölcsöző eredményeket a japanológia és a hungarológia terén.” (Senga, 207.)

Akkor hát mit lehet biztosan elmondani a japán nyelv eredetéről? Nem sokat, és az sem biztos:

„KOIZUMI TAMOTSU, aki egyébként az uralisztika ritkaságszámba menő japán művelője, összefoglalta a különböző hipotéziseket a japán nyelv kialakulásáról és hovatartozásáról, ezeket két (I. és II.) csoportra osztva. I. A japán nyelv azonos eredetű X nyelvvel. Ezen típuson belül többek között a) a ryūkyū (bizonyítást nyert), b) a koreai, c) a mongol, d) az uráli és altaji, e) a tibeto-burmai és f) a tamil jöttek szóba. II. A japán nyelv X nyelvre Y nyelv rárakódásával alakult ki. E típus két altípusra tagolódik: 1. két nyelv egymásra rakodásával, 2. több mint három nyelv egymásra rakodásával alakult ki a japán nyelv. Ezeken a hipotéziseken belül is vannak változatok. Például az 1. még az alábbi nézetekre oszlik: a) egy déli (ausztronéziai) nyelvre és északi (mandzsu-tunguz) nyelv, b) egy északi nyelvre egy déli nyelv, c) egy déli nyelvre egy nyugati (uráli) nyelv rakódott rá. Maga KOIZUMI úgy véli, hogy a japán nyelv a ryūkyū testvérnyelvvel együtt egy nyelvcsaládnak tekinthető (…).” (Senga, 205.)

A japán–magyar rokonság kérdése tehát meglehetősen ingoványos talajra vezeti a kutatót, bár annyiban talán ki lehet egyezni, hogy a távoli rokonság bizonytalan kategóriájának mégis van valami létjogosultsága.

Mivel ebben a fejezetben főleg a japán nyelvvel foglalkoztunk, fejezzük be a japán írással, bár:

„Állítólag japánul a legnehezebb megtanulni a világon. Ez valószínűleg magukra a japánokra is mérhetetlen szenvedést ró. Az egyik nehézséget a különböző beszédmódok jelentik, másként kell udvariasan, tiszteletteljesen és formálisan beszélni. A három beszédmód ugyan összefügg, mégis jelentősen eltér egymástól.” (Kaji, 74.)

A Miért nem bírjuk a japánokat? című könyv, mely a japán nemzeti karaktert igen találóan és bő humorral leöntve vizsgálja, a japán írásról a következőképpen tájékoztat:

„Ahhoz, hogy folyékonyan írhassunk és olvashassunk japánul, ismernünk kell a használt kínai jeleket (kanji), (minimum 2000-et, művelt japánok 5000 vagy akár 8000 jelet is ismernek – ezek között olyan is akad, amely 30 ecsetvonásból áll), továbbá két fonetikus japán ábécét (a hiragana-t és a katakana-t), ezek közül az egyikkel a japán dolgokat, a másikkal pedig a külföldi származású dolgokat szokás leírni, no meg a külföldi neveket. De ekkor még csak vázlatos képünk van az írott japán nyelv fonetikai és piktográfiai keverékéről. A lehetőségek száma végtelen, és rengeteg csapda leselkedik a gyanútlan nyelvtanulóra.

A 19. századi keresztény misszionáriusok meggyőződése szerint a japán nyelvet az ördög hozta létre, azért, hogy megakadályozhassa őket munkájukban. A mai nyelvtanulók talán már nem hisznek az ördögben, de érezni biztos ugyanazt érzik, mint szegény hittérítők.” (Kaji, 76.)

A japán–magyar kapcsolatok kezdete – alighanem végérvényesen – a múlt homályos ködébe vész, ám az újkori kapcsolatokról – köszönhetően például a 2010-től megjelenő, Messziről felmerülő, vonzó szigetek című, Japánról szóló könyvsorozatnak – elég sok információval rendelkezünk.

Japán–magyar kapcsolatok 1. Magyarország felől nézve

Apáczai Csere János 1653-ban megjelent Magyar Encyclopaediája volt az első magyar nyomtatvány, melyben Japán neve előfordult. A szigetország neve a könyv földrajzi részénél, Ázsia nagyobb szigetei között említtetett meg. Az első igazi forrásmunka, ahol már többet írnak Japánról, Lenglet du Fresnoy és Gyalakuti Lázár János munkája (Az ásiai szigetekről, 1750).

Az első név szerint is ismert magyar, aki bizonyíthatóan járt Japánban, nem más, mint a híres utazó, Benyovszky Móric, aki 1771-ben lépett az egzotikus ország földjére. A „bizonyíthatóan” kitétel nem véletlenül szerepel az előző mondatban, mivel könnyen lehetséges, hogy egy évvel Benyovszky előtt a bajai szabólegényből felfedezővé vált Jelky András is járt Japánban. Legalábbis annyi biztos, hogy arrafelé hajózott, de arról egyelőre nincs forrás, hogy kikötött-e.

Japánról az idők során egyre több információ jutott el a nyugati utazók és kereskedők leírásain keresztül Magyarországra, de ezeket nem nagyon érdemes megemlíteni, mert sokszorosan torzító szemüvegen át láttatták a szigetországot és annak lakosait. Buda Attila a Messziről felmerülő, vonzó szigetek II/1-es kötetében így ír erről:

„Ami a XVIII. század közepétől az 1860-as évek végéig Magyarországra eljutott Japánról, az érdekes lehetett ugyan, ám maga az ország, lakosaival együtt, érthetetlen, a nyugati közvetítők által eltúlzott vagy félreértett szokásaival, főként bálványimádásnak aposztrofált vallásával, illetve a keresztényekkel szembeni ellenállás túlzott festésével inkább riasztóan hatott.” (M II/1. 7–8.)

Nos, valóban ez volt a jellemző, mígnem Mucuhito, a „Meidzsi” (a „felvilágosult reformer”) császár rákényszerült, hogy 1867-ben minden szempontból megnyissa országát a nyugati hatalmak előtt, így onnantól kezdve alapvetően megváltozott Japánról és a japánokról alkotott általános kép. Ettől kezdve magyar utazók is eltölthettek hosszabb-rövidebb időt a tradíciót még a nyitás ellenére is megőrizni igyekvő Japánban. Az első ilyen magyar utazó Bernáth Géza volt, aki az Osztrák–Magyar Kelet-ázsiai Expedíció tagjaként lépett a szigetország földjére (1870), s úti élményeit könyvben is megörökítette (Keletázsiai utazás, 1873). Bernáth így írt benyomásairól:

„Kora reggel érkeztünk Nagasakiba. A bejárás a kikötőbe rendkívül szép; a tenger itt felette keskeny, s a jobbról és balról emelkedő partok gyönyörű növényzettel vannak borítva. A fű és a fák zöld színének élénksége Angliára emlékeztet, vagy azt talán még feledteti is. Leírhatatlan a különbség, mely China és Japán közt természeti szépség tekintetében létezik. Hogy egy általánosan elfogadott, bár kissé közönséges szójárással éljek, e különbség oly nagy, mint a pokol és a mennyország között. Nagasaki, amphitheatrum alakjában fekszik a tengerparton, s házai nagy kiterjedésben lepik el a hullámzó halmokat s azok völgyközeit, míg a háttért képező szép magas hegyek sűrű fákkal vannak benőve. A táj ritka szépségű, gyönyörű növényzete, valamint a felséges, üde, tiszta lég, oly varázslólag hat a kedélyre, hogy nagyon természetesnek találom, ha minden útleírás elragadtatással beszél e rendkívüli országról.” (Bernáth, 168.)

Az első igazi útleírás szerzőjének könyvéből az is kiderül, hogy a „Meidzsi forradalom”, (azaz Japán nyugati típusú gazdasági, technikai, társadalmi és politikai „fejlődésének”, vagy inkább átalakulásának megindulása) korántsem jelentette a japánok teljes behódolását, akik valójában csak a számukra előnyös nyugati vívmányokat akarták átvenni, s adaptálni saját civilizációjukhoz. Bernáth a következőket jegyezte fel erről:

„Különben e részben az európaiak szabadsága felette korlátozva van még jelenleg is, és csak hét város van nyitva az európaiaknak Japánban, azon engedély mellett, hogy két geogr. mértföldre a városon kívül szabadon mozoghatnak. – A consuloknak több szabadság van engedve, a főconsulok pedig mindenütt szabadon utazhatnak az országban. A megnyitott hét város következő: Nagasaki, Hiogó, Osaka, Yokohama (Jokohama), Yeddo (Jeddó), Hakodadi és Kobé; Nagasaki a Kiusiu szigeten, a többi hat Niphon szigeten, mely utóbbi a bennszülöttek nyelvén a birodalom elnevezése is. Valóban nem is tudom, miért hívják azt az európaiak Japánnak Niphon helyett, holott a kiejtés nehézsége vagy könnyebbsége nem lehet oka e különböző elnevezésnek.” (Bernáth, 169.)

A dualizmuskori magyar utazó kérdésfelvetése jogos, s a híres földrajztudós, Cholnoky Jenő és a Magyar etimológiai szótár segítségével választ is adunk rá. Cholnoky így foglalta össze röviden a lényeget:

„Japán neve a kínai Dzsi-pön szóból származik. Ezt a szót Dél-Kínában a kantoni nyelvjárás szerint Jat-pan-nak mondják s valószínűleg így került a portugálusok révén az európai nyelvekbe a Japán. De Marco Polo Zipangunak írta. Ezt az angolok az ő írásukkal Japánnak írták és Dzsepennek ejtik ki, meglehetősen megközelítve az eredeti kínai szó hangzását. A világirodalomban azonban nem angolosan ejtik ki a szót, így lett Japán a német irodalmon át általános elterjedésű, csak a franciák közelítik meg némileg a helyes kiejtést a Japon szóval.”

A „Japán” tehát nemzetközi szó, ami a kínai Zsi-pen-kuo („a napkelte országa”) megnevezés első két tagjából származik. Maga a teljes kínai kifejezés pedig az ugyanazt jelentő japán „Nippon-koku” fordítása.

Az 1869-es kapcsolatfelvételtől az I. világháborúig a Monarchia Magyarországán élénk érdeklődés mutatkozott a távol-keleti ország iránt. Buda Attila szerint:

„Kezdetben legfőképp a romantikus világképtől örökölt általános Távol-Kelet-mítosz és a Magyarországra is elért japonizmus együtt hatott az előfizetőkre, de a különleges rejtélyek és érdekességek közül, amelyek egy része félreértésből vagy hamis tudásból származott, lassan kiváltak és önállósodtak a csak Japánhoz köthető tárgyak, személyek, jelenségek. Ezek különösebb összefüggések nélkül bukkantak fel a köztudatban: a metszetek, az Edo-korszak műtárgyai, a japán nők általában, kiemelten a gésák, mellettük a szamurájok, a tennó, akit Japánon kívül ebben az időben a mikádó (Mikado) szóval neveztek meg, természeti jelenségek, a növény- és állatvilág, a társadalmi élet körülményei, eltérő kulturális szokások, s mindezek beszivárgása az európai, aztán a magyar kultúrába, az első japán nyelvű szövegek tudományosan is elfogadható fordításainak megjelenése, a színházi előadások és egyéb irodalmi művek, a japán tárgyú operettek, valamint a műkedvelők, akiket inkább a külsőségek vonzó hatása lelkesített.” (M II/1. 14.)

A japánok és a japán kultúra iránti rokonszenvnek tehát számos eleme már akkor is létezett. Az újdonság varázsa, gazdasági, kereskedelmi haszon váratlan mértéke, személyes rokonszenv, a japonizmus divatja, a magyarság származási és nyelvrokonságát Belső-Ázsiában kereső irányzat, a japán–magyar nyelvrokonság elmélete, a turanizmus eszméje és a japán katonai sikerek (1895-ös kínai–japán, 1904/05-ös orosz–japán háború) mind-mind erősítette a magyarországi pozitív Japán-képet. A lassan világpolitikai tényezővé váló Japán „sárga veszedelemmel” való azonosításának nyugati propagandája nálunk terméketlen talajra hullott, hiszen azt ellensúlyozta a közös keleti származás és a Magyarországon rossz emlékű orosz hadsereg legyőzése. Érdekes megemlíteni Pröhle Vilmos ezzel kapcsolatos véleményét, aki szerint Ázsiára nézve a „fehér veszedelem” reálisabb, mint fordítva.

Ezt a rokonszenvet nem törte meg az sem, hogy az első világháborúban ellentétes szövetségi rendszerekben voltunk, ugyanis mindössze egyszer kerültünk kapcsolatba a japánokkal, s az már a háború befejezése után történt. A keleti fronton fogságba esett, s Szibériába vitt magyar katonák egy része, valamint az osztrák-magyar cirkáló, a Kaiserin Elisabeth legénysége (köztük kb. 50 magyar) Japánon keresztül érkezett vissza Magyarországra.

A két világháború között a magyarországi Japán-képet a turanizmus és a Magyar-Nippon Társaság szerteágazó – de elsősorban társadalmi-kulturális jellegű – tevékenysége mellett a politika határozta meg.

A magyar nacionalizmus sajátos válfajának is tartható turanizmus lényege elsősorban a magyarral rokon keleti népekkel – köztük a japánokkal – való kulturális és gazdasági kapcsolat ápolása volt. A Turáni Társaság volt az az úttörő testület, amely 1910-től mindig Japánnal és a japán nemzettel kapcsolta össze a magyar nemzetet „Dévénytől – Tokióig” jeligével, és így határozta meg a rokon turáni államok együttműködését is. A kulturális és gazdasági jellegű célokhoz a pánszláv- és forradalomellenesség révén hamar csatlakozott a politikai elem, ami az első világégés, az 1918–1919-es forradalmak, majd Trianon után egyre hangsúlyosabb lett. A Turáni Társaság folyóiratában, a Turánban számos cikk foglalkozott Japánnal és a japán kultúrával, s a Társasági ügyek rovatban rendszeresen írtak az éppen aktuális, Japánnal kapcsolatos rendezvényekről, előadásokról, nyelvtanfolyamokról, könyvekről stb.

A turanizmus mellett a Magyar-Nippon Társaság volt a japán kultúra magyarországi zászlóshajója. Farkas Ildikó így ír erről:

„A Magyar-Nippon Társaság (1924-1945) a legfőbb szervezője volt Magyarországon a Japán és a Magyarország közötti társadalmi-kulturális kapcsolatnak a két világháború közötti időszakban, amikor elmondhatjuk, hogy ezen kapcsolatok a legélénkebbek voltak történelmünk folyamán. A kulturális kapcsolatoknak azonban igazából már korábban nyomára lehet bukkanni, tulajdonképpen már a század tízes éveitől kezdve találkozhatunk példákkal. A későbbi hivatalos szövetség csak megerősítette azokat, politikai színezetet adott egy már létező és élő, nem hivatalos közeledésnek. E „nem hivatalos” közeledés egyik legfőbb szervezője volt a Magyar-Nippon Társaság.” (Farkas, 226.)

A Magyar-Nippon Társaság – melynek tagjai között értelemszerűen ott találjuk a turanizmus számos képviselőjét – a kérdés szakértője szerint figyelemre méltóan magas szinten népszerűsítette a japán kultúrát, azaz a tevékenysége eredménye mindenképp pozitívnak mondható:

„A korszakban a Magyarország és a Japán közötti kulturális összeköttetés elért eredményei mindenképpen figyelemre méltóak, hiszen az ismeretterjesztő előadások mellett a japánnal foglalkozó művek kiadására fektették a legnagyobb hangsúlyt a japán-magyar közeledés hívei. A bibliográfiában felsorolt művek közül nem egyet ma is haszonnal forgathat a japánnal vagy általában Ázsiával foglalkozó kutató vagy érdeklődő; de nemcsak Japánról, hanem az akkori Magyarországon fellelhető eszmei áramlatokról is tanulságos képet nyújtanak. A Japánt bemutató írások pedig nemzetközi szinten is nagyon magas színvonalon közvetítették a korabeli érdeklődő magyar közönség számára Japán kultúráját.” (Farkas, 246.)

Mint fentebb említettük, az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia és Japán ellentétes oldalon állt, ám ettől függetlenül 1918 és 1945 között a hivatalos magyar politika és a politikai közvélemény is egyértelműen pozitív képet ápolt Japánról. Ennek oka a korábbi, elsősorban kulturális-szellemi meghatározottságú rokonszenv mellett az volt, hogy a japán kormány – egyedüliként a világon! – jegyzéket küldött a párizsi ötös tanácsnak, melyben tiltakozott Magyarország tervbe vett feldarabolása ellen. A nagy japán lapok is tiltakoztak Magyarország megcsonkítása ellen, ezért nem értünk teljesen egyet Wintermantel Péterrel, aki szerint Japánt a békekonferencián a saját érdekeinek megvédésén kívül a teljes passzivitás jellemezte. Egyszerűen arról van szó, hogy Japán akkor nem tehetett többet értünk, mivel a nemzetközi szerződések nem engedték meg, hogy részt vegyen az új európai rend kialakításában, amiért részben szabad kezet kapott Ázsiában. A magyar külpolitikai aktivitás megindulásában Japán már a kezdetektől partner volt: légügyi megállapodás (1927), kereskedelmi megállapodás (1929), vízumkényszer megszűnése (1930), barátsági és szellemi együttműködés (1938), Mandzsukuó elismerése, csatlakozás az antikomintern paktumhoz (1939), csatlakozás a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez (1940). Emellett Japán mindig elfogadta a magyar revíziós politika által kiharcolt kész helyzetet is, főleg miután mindkét ország az ugyanahhoz tartozó politikai-ideológiai szövetségi rendszer része lett.

1945 nemcsak a vesztes oldalon lévő Magyarország és Japán számára, hanem a magyar-japán kapcsolatokat illetően is tragikus év volt, ugyanis egészen 1959-ig megszakadtak a hivatalos diplomáciai kapcsolatok, melyeket helyreállításuk után csak 1964-ben emeltek nagyköveti szintre. A kutatások szerint mindössze egy Japánnal kapcsolatos kiadvány jelent meg a korszakban, ami szinte egy országszintű „persona non grata”-nak felelt meg.

1964-től kezdve, ha eleinte lassan is, de minden – azaz politikai, kulturális és gazdasági – téren normalizálódott a két ország viszonya. De addigra a világ, és benne Magyarország, illetve Japán, alapjaiban változott meg. Magyarország hivatalosan deszakralizálta saját magát, immáron újra köztársaság – illetve népköztársaság – lett, 1945 és 1989 között a Szovjetunió „gyarmata”, a szovjet-blokk „legvidámabb barakkja”. A legyőzött és megalázott Japán sem járt jobban, hiszen amerikai megszállás alá került (és tulajdonképpen máig az alatt van!), Hirohitónak le kellett mondania az isteni kegyelemből uralkodó császár titulusáról, s bele kellett egyeznie, hogy immáron Japánban is a „nép nevében” kormányzó liberális demokrácia legyen az úr (ne felejtsük el: a japán mítoszok szerint az első és egyetlen császári dinasztia alapítója, Dzsinmu a Napistennő, Amateraszu Ómikami leszármazottjaként kezdte meg uralkodását Kr. e. 660-ban!). Most mindkét ország a látszólag egységes világrendszer tagja, noha tudjuk, hogy a történelemnek nincs vége, Francis Fukuyamának nem lett igaza, mikor a szovjet-rendszer bukásakor a liberális demokrácia világméretű győzelmét vizionálta. (Az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, a japán szellemből hiányzik az európai értelemben vett, valahonnan valahová tartó teleológia és fejlődéselv, a történelmi korszakolást is csak az európaiak számára készítették el: Nara- és Heian-kor: ókor, Tokugava-korig: középkor, onnantól újkor 1869-ig, majd legújabb kor). A nyugati liberális világrend teljes győzelme nem következett be, de a „business of business is business”-elve nemcsak a 20. század második felében, hanem a 21. században is meghatározó. És ez igaz magyar-japán viszonylatban is („Suzuki a mi autónk”). Ugyan kulturális kapcsolatok továbbra is vannak, a világtrendnek „hála” az utóbbi évtizedekben a magyaroknak Japánról elsősorban a japán ipari és technikai termékek jutnak az eszükbe, s nem a tradicionális japán kultúra és szellem megannyi csodája.

Japán–magyar kapcsolatok 2. Japán felől nézve

Arról nincs információnk, hogy Japánban mikor írtak először Magyarországról, az viszont biztos, hogy az első japán, pontosabban japánok néhány hónappal az osztrák-magyar kiegyezés után jutottak el magyar földre, ugyanis a Budai Színházban 1868 januárjában lépett fel egy népszerű japán színházi társulat, amely „Sárkány Társaság”-ként mutatkozott be. Az 1869-es japán nyitás után „viszonylag hamar megjelentek Magyarországon a japán utazók, a diplomaták, az arisztokraták, az Európában turnézó művészek, a szakemberek és a véletlen által idevezéreltek. Az ország azonban részükről szinte soha nem vált elsődleges érdeklődés tárgyává, hanem Európa valamely közel eső helyéről kirándultak ide. Csupán a sajátos viszonyokkal magyarázható, hogy akik ebben az időben kizárólag a magyarokra voltak kíváncsiak, azok érdeklődése, küldetése mélyén legtöbbször valamilyen politikai ok rejtezett.” (M II/1. 16.)

A japánok tehát ebben az időben elsősorban politikai, azon belül is diplomáciai okokból jöttek Magyarországra. Kondó Maszanori (Magyarország képe az első világháború előtti Japánban) így ír erről:

„Azonban a japán-kínai háborút és a japán-orosz háborút megtapasztalt japánok érdeklődése nem igazán fordult Kelet-Európa felé. Mivel a Japán által kiszemelt modernizációs modellek Nyugat-Európa nagyhatalmai voltak, így Kelet-Európa nem válhatott modernizációs modellé. Elmondhatjuk, hogy általánosságban a japánok Kelet-Európa felé irányuló érdeklődése megcsappant. Egyedüli kivételt képeznek ez alól a diplomaták. A diplomaták nézőpontja főként Makinóéhoz hasonlít, vagyis Kelet-Európát a hatalmi politikai elképzelés fényében ragadják meg, és a Sinobuéhoz hasonló, Kelet-Európát tudományos érdeklődésből vizsgáló nézőpont kivételesnek számít.” (Kondó, 112.)

Fentebb már említettük, hogy egyedüliként a japán kormány tiltakozott hivatalosan Magyarország feldarabolása ellen, noha mi magyarok elvileg az ő ellenségeik voltunk, hiszen más szövetségi rendszerben vettünk részt az első világháborúban. Ebből is látszik, hogy noha a japán–magyar kapcsolatok jellege valóban politikai volt, nem lehet elhanyagolni a kulturális-szellemi kapcsolatot sem, benne a már ekkor meglévő rokonság gondolatát. Ráadásul ez a gondolat az 1910-es években megerősödő turanizmus révén politikai színezetet is kapott, ami egy idő után a hivatalos külpolitikai kapcsolatokban is megjelent:

„A turáni elem többféleképpen is felbukkan a magyar–japán diplomáciai kapcsolatokban: egyrészt már az 1930-as évek elejétől mindkét oldalról rendszeres, szinte állandó retorikai elemévé vált a turáni rokonsági szál említése a két ország diplomatái közötti informális beszélgetésekben egyfajta összekacsintásként és a kötelező small talk részeként a bizalmi légkör megteremtésére. Másrészt a turáni lobbinak a hivatalos magyar külpolitika befolyásolására irányuló törekvése a japán relációban is több ponton kimutatható és tetten érhető.” (Wintermantel, 24.)

A japánok már kezdetektől rokonszenvvel tekintettek a turanizmus eszméjére, hiszen – mint ahogy Umemura írja tavaly megjelent könyvében (Japánok és magyarok egymásról):

„Például már 1898-ban az ismert író, Takajama Csogjú Kínát és Japánt említi mint turáni népeket az árjákkal szemben, valamint Tagucsi Ukicsi 1893-ban a következőket állította: „Felfedeztem, hogy mi, japánok egy népcsoportba tartozunk a magyarokkal.” (108.)

A korabeli japán lexikonokban is megtalálni mindazt, ami miatt a japánokban mélyülhetett a magyarok iránti rokonszenv. Umemura összefoglalásában:

„Mind a két lexikon [A világ földrajzi és néprajzi gyűjteménye, illetve A világ országainak almanachja] a magyar nép ázsiai eredetét emeli ki, és a magyarokat „japánokkal rokon nép”-nek nevezi. A konkrét eredetet illetően azonban az egyik lexikonban a magyarokat az „urál-altáji népcsoport” tagjaként említik, a másik viszont a hunok leszármazottjának tekinti. Európa közepén a magyarok ezeréves történelmük folyamán felvették a kereszténységet, és jól beleilleszkedve az ottani kultúrába, a nyugati civilizáció kreatív alkotórészévé váltak. Ugyanakkor még nem felejtették el régi szokásaikat és az ősi magyaros motívumokat, és erre büszkék is – írja az egyik lexikon. Röviden összefoglalták a magyar történelmet, és egyikük kiemeli, hogy a magyar bátor és lovagias nép, hűséges hazájához, és ezekben a tulajdonságokban hasonlít a keleti népekhez.

A háború előtti időszakban még nem volt szokás tanulmány vagy cikk után a forrásokról tájékoztatást adni. Így nem tudhatjuk, hogy e lexikonok információi honnan származtak. Valószínűleg több idegen nyelvű könyvből merítettek, és lehet, hogy valamelyik szerző rövid időre Magyarországon is megfordult.” (264.)

Japánban tehát az volt a leegyszerűsített sztereotípia, hogy Európában a magyarok az egyetlen ázsiai eredetű nép, és ők a japánokat testvérnépként tisztelik. Mindez felkeltette az átlag japán ember érdeklődését, így tehát a magyar turanizmus eszméjét nem volt nehéz befogadnia annak, aki ezzel találkozott. Annál is inkább, mivel amikor a Magyarországon is élt jó tollú publicista, a turanizmus iránt elkötelezett Imaoka hazatért, „Japánban virágzott a nagy-kelet-ázsiai eszme, és ezt a hullámot meglovagolva a turáni elméletnek is megvolt a helye. Ezért adódott is az a lehetőség, hogy gyakran közölhessen cikkeket a Dai Asia-Sugi (Nagy Ázsiai Eszme) című folyóiratban. Ebben az időben az ún. urál-altaji nyelvcsalád elmélete is terjedt Japánban, amely szerint idetartozott a magyar és a japán nyelv.” (113.)

A turanizmus sikerének titka Japánban tehát főleg abban rejlett, hogy a japánok a nagy-kelet-ázsiai eszme részének tekintették, s a rokonnak tartott magyarok miatt el is fogadták azt. A két világháború közötti Japánban tehát a turanizmus szinte elválaszthatatlan volt a magyarság-, illetve a Magyarország-képtől. Emiatt kicsit bővebben írunk a turanizmus Japánban történő ténykedéséről:

„A magyar turanizmusról először Baráthosi Balogh Benedek adott hírt a japán sajtóban. [1921. április 16. – a turanizmus fogalmáról 1898-ban Takajama Rindzsiró írt a Taijó című lapban, török forrásból.] (…) Eddigi ismereteink szerint a japán turanizmus nem volt széles körű, de volt néhány lelkes és ügybuzgó híve. Az egyik ilyen Szumioka Tomojosi tokiói ügyvéd, a Daidó (Nagy Út) című lap főszerkesztője és kiadója, és a Japán Turáni Társaság vezetője. A lapnak 1929 áprilisától 1931 augusztusáig összesen 28 száma jelent meg. Szumioka jól ismerte Pröhle Vilmost, és tőle hallott először a turanizmusról, amikor Pröhle Japánban járt 1929-ben. A Japánba látogató magyarokkal létesített barátságokon keresztül ismerkedett meg a magyarországi Turáni Társaság és a Magyar-Nippon Társaság tagjaival. Lapjának gyakran volt központi témája Magyarország. Ismertette a magyarok eredetét, a történelmi legendákat és a magyarországi turáni gondolatot. Szót emelt a trianoni békeszerződés igazságtalanságai ellen, együttérzéssel ismertette a revíziós törekvéseket.” (Umemura, 266.)

A turanizmus ideológiai leértékelődését a japán expanziós politika irányváltása hozta magával:

„A turanizmust ideológiaként az 1930-as évek elején próbálták felhasználni az akkori Japán expanziós politikájához, amely szorgalmazta az öt ázsiai nép (japán, koreai, mandzsu, mongol és kínai) összefogását. 1932-ben azonban japán befolyásra megalakult az önálló Mandzsúria, ezután Japán érdeklődése nem a „turáni népek lakta vidékek”, azaz Szibéria és Mongólia felé, hanem inkább Kína és Dél-Ázsia irányába fordult. Így a turáni ideológia nem számíthatott jelentősebb állami támogatásra. A második világháború folyamán Japán Németországgal és Olaszországgal került szoros politikai és szövetségesi kapcsolatba, ezért akkor a turanizmus már háttérbe szorult.” (267–268.)

Fentebb már megemlítettük az 1927-ben megvalósult magyar–japán szerződéskötéseket, melyek közül minket most leginkább az 1938-as japán–magyar kulturális egyezmény érdekel a legjobban, ugyanis annak előkészítési időszakában alakult meg a Japán–magyar Kultúrintézet. Az intézet célja a két ország közötti kulturális kapcsolatok fejlesztése, sokoldalúvá tétele és megismertetése volt, mint például a Magyarországot bemutató ismeretterjesztő könyvek és cikkek megjelentetése, kiállítások, hangversenyek és estélyek rendezése, nyelvkurzusok szervezése, kulturális csereprogramok megvalósítása stb. Az intézet épületét az amerikaiak 1945-ben lebombázták, így az tökéletes szimbóluma lett az egy ideig befagyasztott japán–magyar kapcsolatoknak.

A magyar 1956 további három évvel elhalasztotta az ötneves években megindult diplomáciai tapogatózásokat, hiszen a nyugati világ közvéleményéhez hasonlóan a japánokat is felháborította az erőszakos szovjet intervenció ténye. Umemura Yuko (Az 1956-os forradalom képe Japánban) így írt erről:

„Az akkori japán közvélemény nagyon szimpatizált a felkelő magyarokkal, és együttérzését is kinyilvánította. Ilyen viszonyok közepette, 1956 novemberében megalakult egy társadalmi szervezet, a Magyarokat Megsegítő Japán Társaság (Nippon Hangari Kjúenkai).” (294.)

Az újonnan alakult társaságnak elsősorban két fontos tevékenysége volt: pénz- és adománygyűjtés a magyarok számára, amit majd a Vörös Kereszt segítségével juttatott a megfelelő helyre; illetve a könyvkiadás. Japánban számos könyv jelent meg a magyar ’56-ról, melyek közül talán a legszínvonalasabb a Jelentés a magyar forradalomról című kötet, valamint Kodzsima Rjó munkája (A magyar események és a japán értelmiség). Ez utóbbi könyv a japán baloldal addig szovjetbarát részének meghasonlásáról is szólt, ami nem ismeretlen jelenség, hiszen gyakorlatilag Nyugat-Európában is ez történt, gondoljunk csak Camus és Sartre korabeli írásaira.

Ha a legújabb kori magyar–japán kulturális kapcsolatokra gondolunk, akkor szinte mindenkinek a zene ugrik be. Nem véletlenül, hiszen a kulturális kapcsolatokban a zene meghatározó szerepet játszott és játszik ma is. A klasszikus zene előadók rendszeresen vendégszerepelnek Japánban, ahol sikeresen bevezették és alkalmazzák a Kodály-módszert.

„Kodály neve akkor vált szélesebb körben ismertté a zene világában, amikor a második világháború után, az 1960-as évek második felében a Kodály-módszernek nevezett, általa kifejlesztett magyar zeneoktatás elmélete és gyakorlata bevezetésre került. A Magyarországon eltöltött kilencévnyi tanulás, valamint kutatás után hazatért Hani Kjóko 1968-ban megalapította a Tokiói Kodály Művészeti Intézetet, és ezzel együtt elkezdődött a Kodály-módszer Japánon belüli alkalmazásával kapcsolatos elméleti kutatás, valamint annak a gyakorlatba ültetése. A hangsúlyt arra helyezték, hogy a gyerekdalt, azaz a varabeutát a tantervbe építsék, és azt tanulmányozzák.” (Tanimoto, 424.)

Az 1989-1990-es rendszerváltás, illetve a hidegháború befejeztével a korábbinál lényegesen több japán turista érkezik hazánkba, mivel a japánok szeretnek Magyarországra látogatni. Kiss Róbert Richard az Így látják a magyarokat a világban című könyvének japánokról szóló fejezetében a következőket írja az átlag japán turistáról:

„Azt majdnem minden japán tudja, hogy Magyarország Európában van, és Budapest a fővárosa (…). A japán turisták elsőként a parlamentet, a Mátyás templomot, a Szent István bazilikát és a Hősök terét nézik meg. Budapesten kívül Pécsre, Debrecenbe, Sopronba és Herendre látogatnak el. Érdekesnek találják a kis falvakat, különleges hangulatuk miatt. Rendkívül furcsa számukra, hogy milyen sok szabad terület van Magyarországon, ellentétben Japánnal, ahol a településeken szinte minden négyzetmétert beépítettek. Egzotikusnak tartják a barokk stílusú épületeket és az öregek ruházatát. Egy japán ismerősöm szerint a vidéki magyarok ruházata olyan, mintha most léptek volna ki egy filmből vagy egy könyvből. (…) Nagyon szeretik a japánok a Duna-parti kávézókat, ahol gyönyörködhetnek a kilátásban. Ezen kívül imádják a Mátyás-pincét és a Ladik csárdát, ahol magyar zenét hallgatnak, és egzotikus magyar néptáncot láthatnak, miközben vacsoráznak. Függetlenül attól, hogy itt dolgoznak vagy csak turisták, a japánok többségének kedvenc magyar étele a gulyásleves, kedvenc itala pedig a tokaji aszú.” (Kiss, 10., 12–13.)

Fontos megjegyezni, hogy a „japánok egymással sosem viselkednek úgy, mint a külföldiekkel. Külföldön járva olyan dolgokat művelnek, amelyeket otthon sosem tennének. Igen komoly különbséget tesznek ugyanis az uchi-ság (bennfentesség) és a soto-ság (kívülállás) között. Ahhoz, hogy valakit komolyan vegyenek, odafigyeljenek rá, és egyáltalában emberszámba vegyék, uchi-nak kell lennie. Aki nem uchi, az soto, tehát sok jóra nem számíthat, levegőnek nézik, még annak is örülhet, ha egyáltalán hajlandók némi lekezelő megvetést pazarolni rá. A japánok számára a külföldiek szinte kivétel nélkül soto-k.

Japán uchi, a külföld meg nem, úgyhogy a tengeren túl minden japán úgy viselkedik, ahogy akar: az otthoniak úgysem szereznek róla tudomást.” (Kaji, 7.) Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a japánok számára mindenki, aki nem japán, az gaijin (külföldi), aki soha vagy csak nagyon ritkán érheti el a japánság állapotát, amire jellemző a hierarchiás viszonyrendszer, az analógiás, együttműködő gondolkodás, a munkamánia, a kölcsönös egyetértés elve (yoroshiku), a hivatalos álláspont mögötti igazi vélemény (tatamae kontra honne), a meggyőzés művészetének alkalmazása (nemawasahi), a tiszteletteljes távolságtartás (enryo), a mulandóság szeretete, a mértékletesség (chu-yo), a gyengédség erénye (yasashii) és a szervezettség.

A japánok a rájuk jellemző túlzott szervezettség és pedantéria miatt nem szeretik, illetve nehezen viselik el Magyarországon a pontatlanságot, a lassúságot (mind ember, mind vonat), és az átverést (étterem, taxisok). Viszont a „japán turista minden bosszúságát elfelejti, ha felviszik őt a Citadellába. A panorámát imádják, és elbűvöli őket a magyar főváros szépsége. A szuvenírboltokban vesznek porcelánt, paprikát, szalámit és libamájat. Ezeket a hosszabb ideig nálunk tartózkodók is beszerzik, hogy legyen mit hazavinni. Bár a japán–magyar nyelvrokonság fura elméletéről kevesen hallottak közülük, némi gasztronómiai kaland után ők is úgy érzik, közelebb kerültek ehhez a furcsa, kreatív, egzotikus néphez, a magyarhoz.” (Kiss, 13–14.)

Ez utóbbi vélemény már átvezet minket cikkünk befejező részéhez, melyben megkíséreljük összefoglalni, miért is tartja – még ha távoli – rokonnak is egymást a két nép.

A japán–magyar rokonságot erősítő okok

Bár fentebb már egyszer leírtuk, érdemes kiindulni az általános tudás rendszerező és népszerűsítő japán lexikonok szövegeiből, melyek valószínűleg nemcsak a két világháború közötti, hanem a mostani magyarságképet is meghatározhatják.

A magyarság, pontosabban a magyarság egy részének ázsiai eredete, a keleti habitus nyugaton történő egyedüli képviselete, a japán–magyar nyelvrokonság elmélete, a távoli rokonság közelebb hozását célzó turanizmus eszméje mellett a két világháború közötti szorosabb politikai szövetség határozhatta meg a magyar és a japán nép kölcsönös rokonszenvét. Erre aztán az utóbbi évtizedekben a magyar részről rárakódott a japán „gazdasági csoda” számtalan technikai vívmánya iránti csodálat; japán részről pedig az ő számukra egzotikusnak számító, szerencsére még valamennyire megmaradt, sajátos magyar anyagi és szellemi kultúra.

Csak remélni tudjuk, hogy az egymástól fizikailag távol élő két nép továbbra is rokonszenvvel tekint a másikra, s ezt a kölcsönös rokonszenvet elsősorban a szellemi-lelki értékek fogják erősíteni.

Keretes írás

Távol Kelet „Szemle” rovatában: A legrégibb ural-altáji nyelvemlék.

„Érdekes előadást tartott Habán Jenő dr. egyetemi előadó tagtársunk, a japáni ősmondákról. Amint nálunk Anonymus, Japánban Ono Dasumaro is császári parancsra állította össze az első történelmi munkát Krisztus után 412-ben. A könyv három részből áll: az első rész az istenek kora, a japáni ősmondákat tartalmazza, a másik két rész, az emberek kora pedig a régi Japán történetét mondja el a birodalomnak Krisztus előtt 660-ban történt alapításától egészen a IV. század végéig. Az előadó ezután ismertette a japáni mondák szerint a világ keletkezését és a birodalom első császárának leszármazását. Végül érdekes párhuzamokat vont a római és görög mithológia, valamint a hun mondák és a japáni mondák közt.” (Távol Kelet, 1937/1–4. 137.)

Keretes írás

A genetika nem csodafegyver.

„Ennek a ténynek az interpretációja alapján be szeretnénk mutatni azokat a kutatásokban gyakran előforduló hibákat, amelyek a genetika szerepét pusztán kulturális alapú tevékenységekben tévesen értelmezik. Modellünk a „pálcikával evés génje”.

Tegyük fel, hogy genetikusok egy csoportja elmegy Japánba és Magyarországra, és megkérdezik az ott élő embereket, hogy pálcikával esznek-e (…). A felmérés eredménye hihetetlenül szignifikáns eredménnyel jár, a japánok majdnem száz százalékban pálcikával esznek, míg a magyaroknál ez a viselkedés egyáltalán nincs jelen. A csoport tagjai, genetikus kutatókként meg szeretnék fejteni ennek a különbségnek a genetikai okát, ezért a vizsgálatba bevont személyektől DNS-mintát vesznek, és megvizsgálják a minták közötti különbségeket. Találnak is egy speciális genetikai variánst, például a vércsoportgéneknél, amely lényegesen eltérő a két vizsgált populáció között. Remek! Ez azt mutatja, hogy a variánst hordozó csoport nagyobb valószínűséggel eszik pálcikával, mint a nem hordozók, tehát a variánsnak lényeges szerepe van a pálcikával evés szempontjából kiemelkedően fontos szem-kéz koordinációban! Pezsgőbontás! A megoldás: a variáns valami egészen más tulajdonságot kódol, ami véletlenül eltérő a japánoknál az európaiakkal összehasonlítva, ugyanakkor a japánok pusztán kulturális okokból esznek sokkal gyakrabban pálcikával, mint az európaiak, és a látszólagos genetikai összefüggés hamis.

Meggyőződésem: erőltetett és sokszor hamis az az összefüggés, amit elsősorban Luigi Luca Cavalli-Sforza állít, hogy a nyelvi és a genetikai evolúció egymással átfedően történt. A „pálcikával evés génjének” újrafelfedezését megelőzendő, mindenkit óva intenék a magyar nyelv génjének a felfedezésétől!” (Raskó, 408.)

Felhasznált irodalom

Albeker András: A japán iskolai tankönyvekben szerepel a magyar–japán rokonság.

http://tenyleg.com/index.php?action=recordView&type=places&category_id=4038&id=1338643

Bernáth Géza: Keletázsiai utazás. Athenaeum, Pest, 1873.

Cholnoky Jenő: Japán, japáni. In: Turán, 1942/1. 35.

Farkas Ildikó: A Magyar-Nippon Társaság. In: Tanulmányok a magyar–japán kapcsolatok történetéből. Szerk. Farkas Ildikó et al. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. 226–246.

Hegedűs József: Hiedelem és valóság. Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.

Henkey Gyula: Őseink nyomában. A magyarság etnikai embertani képe. Magyarság és Európa, Budapest, 1993.

Henkey Gyula: Az etnikai embertan és a magyar őstörténet – I. rész. A turanid és a pamíri típusok szerepe a magyar őstörténetben. In: Kapu, 2008/3. 42–48.

Henkey Gyula: Az etnikai embertan és a magyar őstörténet II. rész. In: Kapu, 2008/4. 37–43.

Henkey Gyula: Új embertani adatok a magyarság őstörténetéhez. In: Acta Historica Hungarica Turiciensia, 2009/2. 4–6.

Imreh Sz. István: Raskó István: Honfoglaló gének (elfogult könyvismertető). In: Magyar Tudomány, 2011/1. 126–128.

Kaji Sahoko – Hama Noriko – Rice, Jonathan: Miért nem bírjuk a japánokat? Ford. Dragomán György. Pannonica, Budapest, 2001.

Kiss Róbert Richard: Így látják a magyarokat a világban. Mediabrill, Budapest, 2014.

Kondó Maszanori: Magyarország képe az első világháború előtti Japánban. Ford. Gombkötő Katalin. In: Tanulmányok a magyar–japán kapcsolatok történetéből. Szerk. Farkas Ildikó et al. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. 101–112.

Messziről felmerülő, vonzó szigetek. I. Japánról szóló magyar nyelvű ismertetések a kezdetektől 1869-ig. II/1. Japánról szóló magyar nyelvű források 1870-től a japán–kínai háborúig. II/2. Japánról szóló, magyar nyelvű források 1896-tól az első világháború végéig. III. Japánban járt magyar utazók beszámolói az első világháború végéig. Összeállította, sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Buda Attila. Ráció Kiadó, Budapest, 2010, 2012, 2014, 2014.

Nagy Ákos: A kor halad, de a vér marad. A vércsoport jelentősége a magyar őstörténet kutatásában. Második, bővített kiadás. Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó Kft., Gödöllő, 2005.

Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány: Genetika és őstörténet. A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, Budapest, 2016.

Raskó István: Genetika – a 21. századi „csodafegyver” szerepe a populáció-eredetvizsgálatban. In: Magyar Tudomány, 2006/4. 402–410.

Senga, Toru: Bálint Gábor: Pröhle Vilmos és a japán–magyar nyelvhasonlítás története. In: Magyar Nyelv, 1994/2. 200–207.

Szabó Pál: Hol is van Szkítia? Egy földrajzi fogalom történeti topográfiai változásairól. In: Belvedere Meridionale, 2014/3. 22–48.

Szendrei László: A turanizmus. Definíciók és értelmezések 1910-től a II. világháborúig. Attraktor, Máriabesenyő–Gödöllő, 2010.

Tanimoto Kazujuki: A magyar zene japán fogadtatása a XX. században – Kodály és Bartók. Ford. Vonderviszt Anna. In: Tanulmányok a magyar–japán kapcsolatok történetéből. Szerk. Farkas Ildikó et al. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. 421–428.

Tauszik Tamás: Genetikai vizsgálatok és a magyarság történelme. In: Magyar Tudomány, 1990/8. 904–918.

Umemura Yuko: Az 1938-as kulturális egyezmény és a Japán–Magyar Kultúrintézet működése. In: Tanulmányok a magyar–japán kapcsolatok történetéből. Szerk. Farkas Ildikó et al. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. 247–260.

Umemura Yuko: Az 1956-os forradalom képe Japánban. In: Tanulmányok a magyar–japán kapcsolatok történetéből. Szerk. Farkas Ildikó et al. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. 294–306.

Umemura, Yuko: Japánok és magyarok egymásról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2017.

Wintermantel Péter: Nippon-babona. A magyar–japán kapcsolatok története. Osiris Kiadó – Külügyi és Külgazdasági Intézet, Budapest, 2016.

Zaicz Gábor: Hozzászólás a magyar–japán rokonítási kísérletekhez. In: Folia Uralica

Debreceniensia 13. Debrecen, 2006. 199–202.

2019/70
Szendrei László